Istenem, csak az arcát ne üsd meg!

Minap fogorvoshoz kellett mennem, tartottam tőle, hogy nem egy-két percet vesz igénybe a művelet, ezért megkértem a nagymamát, vállalja az unokákat egész délelőttre. Végül a fogorvos gyors volt, én meg bátor, matricát mégse kaptam, így gondoltam, a sok ráérő időben megajándékozom magam valami kellemes elfoglaltsággal, és egy bevásárlóközpontnak vettem az irányt. Önmagam megnyugtatására, hogy mégsem élek vissza a drága nagymama jóságával, míg ő küzd a kölkökkel, én csak úgy tengek-lengek, és gyorsan megjártam a postát, a gyógyszertárat meg miegymást, majd tiszta lelkiismerettel betértem a turiba, és zombiüzemmódba kapcsoltam.

- Gyere ide, gyere ide, GYERE IDE!

Zombiüzem kikapcsolt, fejemet felkapom, az orrom előtt az üveg túloldalán ronda kövér nő ül a padon, előtte egy hatéves kislány kezeit hátratéve minden felszólításra egy apró lépést tesz a nő felé. A gyomrom összerándul, a torkomban gombóc, pontosan tudom, hogy mi fog történni, a kislány is tudja, azért araszol olyan lassan a nő felé. Két gondolat villan át az agyamon, az egyik, hogy olyan ronda kövér vagy, hogy még arra is lusta vagy, hogy felállj és odalépj, a másik, hogy kérlek, Istenem, csak ne az arcát üsse meg.

- GYERE IDE!

Amit karnyújtásnyi távolságba kerül, megragadja a kezét, magához rántja és csattan az ütés. Majd a következő és még kettő.

- Fogod még rágni a körmöd, fogod!!!???

Bénító pillanat, nem mozdulok, csak bámulok, a gondolataim cikáznak, hálát adok, hogy nem az arcát ütötte meg. Számomra kevés megalázóbb dolog van, mit valakinek megütni az arcát, főleg egy gyerekét. Hatalmába kerít az a hülye gondolat, hogy milyen egy lehetetlen érzés, hogy tudod, hogy bántani fognak és tudod, hogy fájni fog, az ösztönlény benned minden erejével küzd, hogy elkerüld, és mégis oda kell állnod, hogy elszenvedd, olyan ez, mint fogorvoshoz menni. Szemét dolog.

Arra gondolok, hogy odamegyek és tanult nő módjára, higgadtan és udvariasan közlöm vele, hogy amit tett, az helytelen és törvénytelen is. A nevelésnek ez a formája a gyerek számára fájdalmas, megalázó és legtöbbször teljesen eredménytelen. Amennyiben nem hagy fel a bántalmazással, kénytelen leszek a gyermekjóléti szolgálathoz fordulni.

Tovább bámulom a nőt, visszataszítónak látom, és magamban magamon röhögök. Higgadtan én, na persze, törvénytelen, na, húzzak el a francba, gyermekjóléti szolgálat, na, ne vicceljek, gyakran a súlyos elhanyagolás és bántalmazás sem éri el azt az ingerküszöböt, hogy a rendszer nyikorogva megmozduljon. Mit akarok, egy jól táplált, tiszta, évszaknak megfelelően öltöztetett átlagos hatéves, többet ártanék, mint használnék.

Nem, inkább odarohanok és beleordítom az arcába, hogy

„Te hülye idióta, ha nem ütnéd, talán nem szorongana és akkor a körmét sem rágná. Idióta.”

Nem teszem. Eszembe jut, hogy vannak napok, amikor már korán reggel elkezdődik nálunk a nyivákolás és estig tart, és semmi sem jó, és nem haladok a feladataimmal, és szorít a határidő, és túl sok a csekk, és kevés vagyok. Amikor már százszor mondtam, kértem, könyörögtem és magyaráztam, és mégis csinálják, és frusztrált vagyok meg eszköztelen, és azt érzem, hogy ütnék.

Nézem a nőt, nem vagyok az ő helyében, nem élem az éltét, nem ismerem az utat, aminek itt és most ez a vége. Nincs jogom ítélkezni felette.

Keserű lett a szám íze, nincs már kedvem nézelődni. Elindulok. Elmegyek mellettük. Nyoma sincs az előbbi jelenetnek. A nő a padon tesped, a telefonját nyomogatja, a kislány a pénzbedobós kisautón ül, és a kormányt tekergeti, vidámnak tűnik. Magamban dúlok-fúlok, milyen hülye vagyok én, a világ másik felén vagy két megyével arrébb ezeket a kislányokat ütik-verik, zaklatják, prostitúcióra kényszerítik, adják-veszik, mint az igavonó barmokat és meg itt fesztiváloznék, mert egyszer-kétszer a kezére csapott.

Megyek, veszek valamit ebédre a családnak. A fejemben az előző gondolatok helyét felváltják a mit vegyek, mit főzzek, vajon van még otthon rizs típusúak. Tolom, rángatom a kocsit, sehogyan se akar arra menni, amerre én akarom, amikor meglátom magam előtt a kövér nőt. A kocsi nem engedelmes, mérges vagyok, magamra, a helyzetre, a tehetetlenségemre, hogy nem tudok változtatni, hogy nem tudom megvédeni azt, akit meg kéne, és akkor nekitolom a kocsit a lábának. Nem tiszta erőből, de pont annyira, hogy fájjon.

Megfordul, dühösen mond valamit, gondolom, nem túl szépet, de nem hallom az adrenalintól, ami a fülemben zúg. Bocsánatot kérek és kikerülöm, de már abban a pillanatban érzem, hogy szívem szerint visszahúztam volna a kocsit, hogy újra nekimenjek és megkérdezzem:

„Fogod-e még bántani a kisebbet, fogod?”

edyt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?