Fiam születésnapjára és nagyszüleim emlékére
Nézem a gyerekszoba játékait, könyveit. Vannak szinte vadonatújak. Csillognak-ragyognak, ha dobozba tennénk őket, akkor újként lehetne továbbadni. Szereztem én is ilyen játékot már börzén, amihez szemmel láthatóan nem nagyon nyúlt az eredeti tulajdonosa. Hogy aztán nálunk rogyásig játsszanak vele, ami később meg is látszott rajta.
Mert mik itt a legféltettebb, legszeretettebb dolgok, amiket isten őrizz, hogy kidobjunk, sőt kötelező elpakolni a leendő unokának, esetleg díszhelyre ültetni minden viszolygás ellenére? A legrondábbak és legkopottabbak. Minél használtabb, annál nagyobb becsben van.
Hát igen. A mesekönyv, ami nélkül egy időben reggelizni-ebédelni se lehetett leülni, látszik is rajta, kimoshatatlan tejbegrízragacs, krumplileves-piros folt, halványabb teaárnyalattal körítve, itt-ott beszakadva, lassan elkopó figurákkal. A mackó, amivel akkor is a legjobb aludni, ha kinyomták a fél szemét, és a karját már háromszor kellett visszavarrni. A baba, aminek hajdan dús hajkoronája erősen megritkult már, és három ujja is hiányzik. A szandál, amiben egész nyáron át lehetett közlekedni, sárban, kavicson és kőfalon, biciklivel meg ugróiskolázva. A kisautó, aminek négyfelé áll a négy kereke, mióta kizuhant az erkélyről, és amit az arra járóktól követelt irtózatos hangon a félemeletről a bömbölő tulajdonos. Ugyan már kisfiam, se színe, se formája, kinőtted, megkopott, dobjuk ki. AAAAZT??? Azt, azt soha.
Vannak autók, amelyek életük jó részét garázsban ácsorogva töltik. Szépen lemosva vasárnaponként, a huzaton huzatvédő. Biciklik, amelyeket csak ritkán húznak elő és három körnél többet nem tesznek vele. És vannak ütött-kopott járgányok, amik elmentek Nyíregyházától Gibraltárig, megmászták az erdélyi havasokat, nagyokat csattantak Rómában és Nápolyban, végigporolták az Alföldet és csühögtek a sárban a hegyoldalon. Úgy is néznek ki.
Vannak emberek is, akiknek, legalábbis látszólag, csak megszületni volt nehéz, az sem nekik fájt. Bár úgy vélem, előbb-utóbb mindenkit utolér az ilyen meg olyan baj, mégis vannak, akiken kevésbé látszik. Szüleik aggkorban békésen szenderülnek jobblétre, elegáns polgári jólétben telnek mindennapjaik, elegáns a frizurájuk, megfelelő az állásuk, gyermekeik kitűnő bizonyítványt és megfelelő házastársat hoznak, a polcokon sosincs por, messze nem vágyódnak, hiszen az veszélyes, nagyot nem akarnak, hiszen magasról nagyot lehet esni, nem lázadnak, nem rohannak fejjel a falnak, mennek szépen előre a komfortzónában, és olyan mákjuk van, hogy szinte sosem nyílik meg alattuk a föld.
Vagy csak egyszer, hosszú idő után. Akkor megzuhannak, mi pedig, mostohább sorsú társaik, törött karú Jancsi bohócok, csorba, ragasztott fülű bögrék, agyonmosott pulóverek, szétlapozott, laza gerincű könyvek, akkor odasereglünk, és mutatjuk: látod, a törött fülű bögréből is jól eshet a kakaó, a lepattogzott mázú kisautót tologatja leglelkesebben Ferke, és különben is, leestél? Ez azt jelenti, hogy ott, éppen ott voltál, fent. Ha lenn maradsz, akkor biztos, hogy nem esel le, de nem is látod, miféle szépségek nyílnak onnét a magasból.
Ha végignézek magamon, kívül-belül csupa repedést, horpadást, eltüntethetetlen ráncot, kifakult színeket látok csak először. Rám van írva a történetem, estem magasról, ért számos horzsolás, tört le belőlem itt-ott, bepiszkolódtam és behorpadtam, aztán kimostak és kikalapáltak, és ment a dolog tovább, és ahogy szaporodtak a karcok és görbületek, úgy ment össze bennem a félelem, hiszen a nem makulátlan már nem bír olyan hirtelen rondulni, a törés-zúzódás csak először olyan rémes, nekiszaladok bátran annak, amit valaha csak kerülgettem, hiszen nincs már máz, ami lekopjon rólam, és nehéz lenne bármire azt mondani, hogy azt érdemes lett volna kihagyni. Elveszíthettem, mert volt mit, leeshettem, mert fent voltam, ütközhettem, mert mertem száguldani, piszkolódhatott, mert mertem belegázolni a sárba valamiért, így megy ez.
És csak remélem, hogy amikor végleg eltörik bennünk az utolsó rugó is, egyszer majd felemel minket a Nagy Kéz, megnézeget, Isten törött, számtalanszor megragasztott, ütött-kopott játékait, és amikor meglatolgat, kidobjon-e, akkor megszólal egy cérnavékony hang: azt, azt soha. Velem volt fönt és lent, lehetett gyűrni-taposni vagy ölelgetni, sírni és nevetni vele, gyömöszölni és dobálni, sőt rugdosni, felmászni rá és befesteni és kimosni, megélt sírást és nevetést, vihart és napsütést, hóvihart és csendes nyári estét, csillaghullással. Még hogy kidobni, az a kedvenc játékom! Nem véletlenül olyan viharvert. Tedd csak ide, a díszpárnára.
Vakmacska
