Ismét túléltünk egy iskolai tábort. Az idei síturné veszteség-listáján csak egy pár síbakancs szerepel, ami vitathatatlan előrelépés a tavalyi kulcscsont-töréshez képest.  Én is sokat fejlődtem: anyai aggodalmaimat az itthon maradókra zúdítva Bendőt  naponta egyszer zaklattam egy gyors, para-mentes(nek szánt) telefonálás erejéig (az utazós napok nem számítanak, a közúti közlekedés olyan kivételes veszélyhelyzetnek minősül, ahol az anyai hisztéria felülír minden játékszabályt).

Este tehát boldogan kucorgunk a kanapén, s hallgatjuk Bendő meséjét ócska vacsorákról, szőrös-szívű tanárokról, és király kártyapartikról. Az eltűnt bakancs helyett olyan szavak költöznek be hozzánk, mint ego, identitás és szuverén, nincs mese, a kamaszkor a szókincset is könyörtelen hatalmába keríti..

Hallgatok és gyönyörködöm majdnem-emberré cseperedett fiamban. Aztán nem tudom, miről mesél, a gondolataim messze járnak.

Eszembe jut a zavarbaejtően rózsaszín mózeskosár, ami lakhelyéül szolgált az első hónapokban.

A cici-kaka-cici-büfi-cici-alvás-cici-ordítás reménytelen körforgása.

Az első Karácsony, aminek nyomát a karján viseli. Ő mindenkinek azt meséli, hogy megküzdött egy tigrissel, romantikusabb történet, mint a gondatlan anya esete a rossz helyen hagyott vízforralóval.

Az álomszagú  buksi az állam alatt.

A gonosz Késfogú, aki lerombolta Hupikék Törpikék birodalmát, de ráfázott, mert jött Hőstörp és jól legyőzte őt.

A négy ronda bolhás kutya a sarki házban, akik bámulásával anyaságom első éveit töltöttem.

A bulgáriai zsebpénz, ami egy utcai hegedűs kisfiú kalapjában landolt.

A hűtőszekrényünk, amit tele írtunk számtan feladatokkal a mi kis zsenink kedvéért.

Az izgalom, hogy vajon miénk lesz-e a "magasülős" hely a trolibuszon a logopédushoz menet.

 Az ügyeletes orvosok rosszalló fejcsóválása, amikor éjszaka közepén zaklattuk őket felesleges aggodalmainkkal.

Az a három pókcsípés a hasán, amiről kiderült, hogy bárányhimlő, de már mindegy volt, mi végigsíeltünk vele egy hetet.

A kétségbeesett ölelése, amikor megértette, hogy az élet mindenki számára mulandó.

Az ezer sebből vérző felvilágosító magyarázkodásom a lufivá fújt óvszer felett.

A dühös csalódás, mert nem kellett a mi kis csodagyerekünk a Waldorf iskolának.

A fájdalom, amit az arcán láttam, amikor Papa elköltözött tőlünk.

Az első intő, ami miatt összebújva végigbőgtünk egy délutánt.

A második, amin vállvonogatva röhögtünk.

Az első lefegő tejfog, melytől több órás küzdelem után egy  alma szabadított meg minket.

Az éjszakába nyúló Monopoly, Rizikó és Catan-partik.

Az Első Szerelem szívtelen arca.

A szívtelen arca, amikor ő lett az Első Szerelem.

A büszkeségem, amikor először lépett be a gimnázium kapuján.

A zöld festék borzalmas színe, amivel közösen festettük az első saját szobáját.

A tőlem örökölt finom, törékeny keze, amivel az öccsét püföli, és a húgait óvja.

A 46-os lába,  amellyel most indul meghódítani a világot.

A saját bejáratú világmindensége, amiben egyre szűkösebb a hely a számomra.

A szélesedő vállai, amin magától értetődő természetességgel cipeli az elsőszülöttség minden előnyét és hátrányát.

Az elnéző szeretete, amivel nap mint nap körbeölel engem, csapnivaló anyukáját.

Isten éltessen kicsi Bendő!

Isten éltessen engem is, anyaságom tizennegyedik születésnapján!

Fakirma (Onleány Társasblog)