Nincs egy perce, hogy rendesen ledöbbentem: ősztől három iskolás gyerekem lesz (na jó, ezt a ledöbbenést május óta átlag kétnaponta előadom). Három, és az egyik felsős. Kész. KO. Túl azon, hogy mégis, mit képzelnek magukról ezek a rettenetes, megbízhatatlan büdösganyé kölykök, hogy van képük nőni, és fejlődni, és okosodni, és lassan kamaszodni, és amúgy is, még el se hiszem.
A Nagy ugyanis, a maga százhuszonnyolc centijével, és büszke ujjongással eldicsekedett huszonnégy kilójával egyáltalán nem nagy. Anyja-apja se nagy, én mindig aprócska voltam (most is csak széltemben vagyok nagyobbacska), de ez majd egyszer megér egy sztorit azért. Most csak annyit: nem hiszem el.
Ami viszont ma konfliktust adja, az a felszerelések beszerzése. Egyfelől kiakadok, amikor ugyanazon iskolában feszt más az igénye a testnevelő tanároknak: elsőben tornadressz, harmadiktól biciklisnadrág (na, ezt szerezd be 110-es méretben, pirosban), ötödiktől short. Mondom: short. Ja, piros legyen. Most próbálom kiszedni az elsős tornadresszből a Nagy nevét, hátha mégis tudja hordani a Kicsi. Aztán pl. a Középsőnek elsőben meghatározott márkájú pasztellt kellett vennem. Kikészültem. Elsősnek. Tízszer annyiért, mint a zsírkrétát. Év végén persze hazajött a cucc, nem használták szinte semmire, viszont darabokra volt törve. A szintén elsős Középsőnek három rotring is kellett. Hálistennek később kiderült, hogy a tantónénivel nem ez a legnagyobb baj. Középső második óta másik iskolába jár.
Másfelől ilyenkor mindig izgatott, sőt, őrült vagyok: végre vásárolhatok! Kedves kolléganőm szerint nem vagyok nő (innen is kösz): nem szeretek ruhát venni. Cipőt sem. Nyűg a fodrászhoz menés, pedig határozottan zseniális a fodrászom; kín a kozmetikushoz járás. Utálom a szolit, és bár félévente elcsábulok a műkörmösnek, mindig kiborulok utólag, hogy nem tudok dolgozni vele. Mármint a műkörömmel. De ha papír-írószerbe, szerszámboltba, vasedénybe, műszaki üzletbe kell menni, akkor bezsongok. Azonnal. Mai napig röhög az egész baráti köröm, mert életem legromantikusabb ajándéka egy akkus fúró volt. Imádom. Jó, biztos tetszene egy szép fehérarany gyűrű, holdkővel, pl. Hol is tartottam?
Igen, a papír-írószer. Mindjárt összeírom, mit kell venni. Nagy dolgok, mint táska, tolltartó, mindnek megvannak, ami persze nem zárja ki, hogy vegyek egy-egy újat (Evvan. De csak egy nadrágom van). Tehát venni kell füzeteket, a Nagynak nagyméretűt, mert már nagy, tollakat, ceruzákat, ragasztót, festéket, hajtogatós- és kivágós papírt, kistükröt, vonalzót, körzőt, radírt, mappát, dobozt, ilyen-olyan tárolókat és tokokat. Füzetekből mindig a lehető legegyszerűbb, egypontnullás verziót veszem, gyerekenként egy kivétellel, ami lehet mintás, ízlés szerint, és mondjuk az lesz az üzenő. Ceruzából sokat válogattam annak idején, míg kiderült, hogy az olcsót egyértelműen nem éri meg megvenni (hát igen, a tolltartóra is hat a gravitáció. Törött belű ceruzát hegyezni álom. Rémálom.), azóta megveszem a viszonylag drágábbat inkább, de két éve – jéé – nem kell havonta színes ceruzát venni a kölyöknek. Az A4-es mappák jobb, ha műanyagból vannak, még a környezetvédelem jegyében is, mert a karton szakad, ázik, az almát sem bírja (na, ki jár még úgy rendszeresen, hogy az uzsonnás doboz és/vagy zacskó mellett a harapott alma, kibontott joghurt, megnemevett szendvics be van passzírozva? Ilyenkor érzem, hogy nőnek a fejeim. Nem csak kettő, nem csak hat, nem csak tizenhárom, hanem egyszerre ötszáz, és mind ordítani akar. Szörnyű.).
A tornazsákok is elkopnak minden év végére, gyanús, hogy jelen lehet az amortizálódás okai között a rendszeres rugdosás séta közben. A rajz- és technikacuccokhoz cipősdobozt szoktak kérni, de nem ám akármilyet, mert a padba nem fér nagy(obb). Ezt megoldjuk önerőből, csak a dizájnt rakjuk rá együtt, vagy, ha a gyereknek nincs türelme az anyjával játszani, akkor egyedül csinálom meg. Imádom a kreáskodást. Tehát ragasztóból mindjárt többet kell venni. Füzetborítót nem feltétlenül veszek, de a könyvek az öntapadós csíkkal ellátott átlátszót kapják - ennek a feltalálóját áldják meg az összes istenek! Radírból, hegyezőből hegyekbe' kell venni, mert szöknek, vagy a gyerek eszi őket, a fene se tudja, szinte minden tolltartónyitáskor hiányoznak. Ja, a kisfiam a tolltartót időspórolásból be sem cipzározza. Ceruzák szóródnak, anya fejei nőnek. Ezt már ismerjük.
Ma arra sincs időm, hogy kiboruljak a tankönyveken, illetve időm lenne, de a fene akar kiborulni. Majd, ha hazajöttek. A könyvek. Akkor pont elég lesz egy sort morogni rajta, hogy mért nem lehet drágább, tartósabb tanulós könyvek mellé, amit a kisebb a nagyobbtól örökölhet, olcsóbb kivitelű "munkafüzeteket" csinálni, ami egyszerhasználatos. Ehh, tényleg hagyjuk.
Ma tehát összeírok, és holnap elindulunk. Három gyerek, három nap: mindegyikkel külön megyünk el, ez olyan anya-gyerek-kettesben-nap, és ha ilyenkor megyünk, még nem leszünk rosszul a tömegtől, azt egyikünk sem bírja jól. Megyünk, bejárjuk az összes, általunk ismert boltot, és mindent megnézünk, megforgatunk, komolyan megbeszéljük, mi az, mire nincs szükség, de mégis megvesszük, mi az, amit semmiképp, sose. Aztán hazajövünk, és a kötelező eldicsekvés után még mindig lesz időm, hogy beszerezzem, ami mégis kimaradt a listából.
Banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
