Talán páran emlékeznek még a tavalyi történetre, hogy szabad-e, érdemes-e ilyen-olyan okból hatévesen iskolába adni a nyáron született gyereket. Általánosítani egy példából persze nem lehet, de íme, a tavalyi sztori epilógusa, happy enddel.
Mostanában zajlanak ugye az iskolai nyílt napok, a választást megkönnyítendő – a tavalyi ilyenek után a gyerekem egyértelműen eldöntötte, hogy iskolába szeretne járni, sőt azt is, hogy melyikbe. Nem csalódtunk.
A lányom júliusi születésű, mostanság a május 31. után születetteket szinte automatikusan marasztalják még egy évet az óvodában (nem volt ez mindig így, az én időmben csak a szeptember elsején még nem hatévesek voltak az „évvesztesek”), ami ellen én kézzel-lábbal tiltakoztam. A pedagógus nagyi szerint (később a nevelési tanácsadó se mondott mást) a gyerek viselkedésben és egyéb kompetenciákban (számismeret, szókincs, feladat-teljesítés, kézügyesség…) már elérte az iskolában elvárt szintet, az óvó nénik az első felmérés alapján még nem így vélekedtek. Nekem pedig praktikus okaim voltak – az idei szeptember már munkakezdésről (vagy folytatásról), és a Kicsi intézménybe vagy bébiszitterhez való szoktatásáról fog alighanem szólni, amit nem sok kedvem lett volna megfejelni még egy friss elsős iskolához szoktatásával, ahelyett, hogy nagyobb nyugalomban, némi biztonsági tartalékkal vágjunk neki az első osztálynak.
Pedig nyár végén aggódtam. A gyerek ugyan egyre nagyobb biztonsággal olvasott el az utcán bármilyen rendszámot betűvel-számokkal, a saját nevét is leírta hibátlanul, bár csálén, de emellett ellébecolta az egész nyarát, sártortázott, barbibabázott, vihogott és idétlenkedett az ovis haverjaival, akik egy része alig volt ötéves. Ja, és fél kilenc előtt ritkán nyitotta ki a szemét, nemhogy az ágyból kikászálódjon. A jó öreg Vekerdy híres mondatával nyugtattam magam, miszerint az első osztályba nem iskolások, hanem óvodások mennek. Reméltem, a tanító nénik is így tudják.
Aztán elkezdtük, meglepetésemre a felkelés viszonylag simán ment (na jó, hát az az ára, hogy a suliban reggelizik, itthon csak iszik indulás előtt), az osztályban akadt még 2-3 alighatéves (nem ők lógnak ki fizikailag, hanem a mindenkinél egy fejjel magasabb, nyolcévesen elsőt kezdő kislány), a komoly betegségek elkerültek bennünket, és az elején görcsös, papírt átdöfő vonalak szép lassan gyöngybetűvé alakultak. Az első szöveges matekpéldák megoldását is először Lázár Ervin vagy Laár András tollára méltó szürreális párbeszédek kísérték (Jani és Feri két-két almát evett, együtt mennyit ettek meg? Öt. Vagy….hét…Nulla?), hogy aztán a százszázalékos matekfelmérő meggyőzzön bennünket, hogy a gyerek kezd tisztába jönni a számokkal, a műveletekkel meg hasonlókkal.
A dolog – nem lep meg – valószínűleg erősen pedagógusfüggő. A mi tanító nénink a gyerek szerint istennő, és a napközis tanító néni ázsiója is magasan van. Karácsonyra a társaság nagy része a stressz vagy teljes lefáradás jelei nélkül olvas-ír bármit (hivatalosan nem vettek még minden betűt, de a gyakorlatban ismerik valamennyit), remekül énekeltek a karácsonyi hangversenyen, közben kézműveskedtek, lekvárt főztek, szorgalmasan jártak úszni, szövődnek az első barátságok, és csak kisebb koccanások történtek – a mi lányunk is belekerült valami „és akkor én visszaköptem” történetbe még az év elején, de köpködők és visszaköpködők vidáman játszottak együtt néhány hét múlva egyikük névnapi buliján.
Persze nem mertem volna mindezt leírni, amíg végső adu ászként nem tartom a kezemben a félévi értesítőt, ahol három „jeles” mellett csupa „kiváló” és öt darab tantárgyi dicséret sorakozik. De ami legalább ennyire fontos – a gyerek szeret iskolába járni. Akárhányszor, akárki kérdezi, határozottan kijelenti, nem menne vissza az oviba.
Ára azért van a dolognak – különóra nem fér már a menetrendbe, se a gyerek energiájába. Tudom, hogy van az osztályban, aki jár szolfézsra, angolra, ahogy a mi gyerekünk is járt tavaly táncolni, sakkozni. Idén a sakkot már meg se próbáltuk, mert az esti órákban ennél egyszerűbb műveletek se mentek nagyon, két hónapnyi tánc után pedig az is kiderült, hogy a „versenyző szintű” heti három alkalom nagyon hasznos ugyan, de nemcsak a gyereknek, nekünk is megterhelő sajnos.
Szóval a rugalmas iskolakezdés ideális esetben azt kéne, hogy jelentse, hogy menjen, amikor a gyerek kész van rá és kedve is van hozzá. Hatévesen vagy hét és fél évesen. Kis barátunk, Arthur, akit, októberi születésű révén, a magyar rendszer az oviból se engedte volna ki, Párizsban pedagógusi javaslatra második félévtől a második osztály anyagával folytatja, mivel ő matekból már a szorzótáblánál tart, és kockásra unatkozta magát. Hatévesen. Tehát a mi gyerekünk hozzá képest még csak nem is kiemelkedően tehetséges. „Csupán” iskolaérett.
Vakmacska
