Elég sok cikk jelenik meg mostanában az oktatás válságáról. Egyre kevesebben vitatják, hogy komoly gondok vannak ezen a területen világviszonylatban is, változtatni kellene a bevett szokásokon. Hogy itthon mi a helyzet? Azt kell látnom, hogy gyakran még azt sem sikerült elérnünk és bevezetnünk, amit más országokban éppen most készülnek meghaladni és leváltani valami még újabbal. Pedig kis hazánkban egymást érték mostanság az oktatási reformok. Nem igazán látom át, hogy bármi érdemben változott volna, mert ugyan az iskola ma sok mindenben más, mint amikor én gyerek voltam, de a megfigyelésem szerint ezt a gyerekek mássága okozza, nem pedig az, hogy a tanerő vagy az oktatás mikéntje nagymértékben átalakult volna.

Hogy közérthetőbb legyek: egy világlátásában, megismerési folyamataiban teljesen más gyereksereget próbálunk meg pontosan ugyanolyan módszerekkel oktatni, mint mondjuk negyven éve. Mit eredményez ez?

A gyerek környezetében kb. minden érdekesebb, mint a tananyag.

Ez az én időmben még nem volt így. Akkor annyira kevés egyéb információforrásunk volt a világról, hogy egy kiéhezett, tudásra éhes gyermeki agy a tankönyveknek is örült. Mostanság azonban ha egy gyerek öt percre fellép a netre, több információt szívhat magába, és főleg több élmény éri, mint az egész iskolai napja alatt. Hogy ezen információk és élmények mennyire hitelesek és építő jellegűek, azon lehet vitázni, de ez nem változtat a tényen, hogy ehhez képest az órán ülni dögunalom.

A gyerek az őt érdeklő témakörökkel kapcsolatban igen sok helyről szerezhet információkat.

A gyerekek nincsenek már a felnőttekre szorítkozva, ha el akarnak sajátítani valamit. Ha érdekli valami, akkor rákereshet a neten, és rá is keres. Erre rá is van kényszerítve, mert ami érdekli, ahhoz a környezetében élő felnőttek nagy része egyáltalán nem ért (Facebook, Twitter, számítógépes játékok, extrém sportok, stb.), vagy ha ért, nem meri bevallani, hogy ő is rabja. Ha egy gyermek igazán beleássa magát egy témába, ami ne adj isten egy iskolai tantárgyhoz is kötődik, és ez a gyerek intelligens, akkor akár pár hónap alatt eljuthat egy olyan szintre, hogy tudása meghaladja a szaktárgyat oktató pedagógusét. Az már gyereken múlik, hogy ez kiderül-e az osztály és a pedagógus számára, és aztán a pedagóguson múlik, hogy aztán erre hogyan reagál.

A net felszabadította a véleménynyilvánítást.

A mai gyerekek szabadabban mernek kritikákat megfogalmazni az őket oktató tanárokkal, vagy egyéb, velük érintkezésbe kerülő felnőttekkel kapcsolatban. Nyilván régen is meg volt a nebulók véleménye arról, hogy ki a jó tanár, és ki a rossz, de odáig elég kevesen mentek el, hogy az egész rendszer megfelelő működését megkérdőjelezzék. Ma már a fiatalok sokkal szabadabban tesznek fel kérdéseket ezzel kapcsolatban, és saját maguk meg is válaszolják azokat.

A tanárok felkészültsége gyakran hiányos, magatartásuk nem példamutató és ez etikai kérdéseket vet fel.

A minap hallottam a fiamtól egy oktatásról szóló beszélgetés közben, hogy nem tartja etikusnak azt, hogy nekik a felső tagozatban minden nap az összes tantárgyból naprakész tudással kell rendelkezniük, miközben az őket oktató pedagógusok erre legfeljebb csak egy-két általuk oktatott tantárggyal kapcsolatban képesek (ha képesek). De hallottam már arról is, hogy tanárok tették fel maguknak a kérdést: etikus-e úgy érettségiztetniük, hogy közben tudják, hogy ha nekik maguknak kellene most megfelelniük ugyanazon vizsgakövetelményeknek, akkor elbuknának. Ez az etikai kérdéscsoport szakmai része volt csak, de van még egy morális rész is.

A tanulókra igen komoly szabályok vonatkoznak, melyek be nem tartása esetén szankciók várhatók. A városunkban történt egy igen tragikus eset, amikor pár éve egy érettségi előtt álló diák a március 15-i ünnepségen ünneplő ruhában, de sportcipőben jelent meg, amiért kicsapták az iskolából. Pár nappal később a gyerek öngyilkos lett, egyébként jó tanuló volt. Ugyanezzel áll szemben az a tendencia, hogy sok olyan tanár tanít iskolákban, akikkel szemben a tanulók és szülők jogos kritikákkal élnek már évek óta, elmozdításuk mégsem lehetséges valamiért (pl. az illető többször részegen tartotta meg az óráját).

Amint a fentiekből is látszik, a jelenlegi oktatási rendszer leginkább emberi okokból több sebből vérzik. Nyilván a generációs különbségeket egyre nehezebb lesz áthidalni, de nem csak erről van szó.

Nyilván az oktatás legolcsóbb, de nem legköltséghatékonyabb módja, ha a tanár óra elején beáll az osztállyal szemben, és frontálisan előadja a tananyagot, amire a gyerekek vagy figyelnek, vagy nem. A negyedik-ötödik ilyen óra után, én már akkor sem figyelnék, ha történetesen érdekelne a tantárgy, hiába vagyok akármilyen fegyelmezett. Ráadásul a tananyag elvileg le van írva a könyvben, vagy akár a neten, találhatók kitűnő oktatófilmek mindenféle témákban. Mennyivel értelmesebb lenne a tananyag elolvasását, átnézést otthon megoldani, hogy az órán már csak alkalmazni, gyakorolni kelljen, vagy esetlegesen segíteni azoknak, akik elakadtak benne.

Mért célszerűbb ez a módszer? Ha te saját magad olvasol egy könyvet, vagy nézel egy filmfelvételt, hallgatsz egy hanganyagot, akkor lehetőséged van megállni, vagy visszalépni benne, akkor, amikor neked az éppen alkalmas, szükséges. Nem veszted el a fonalat azért, mert fél percre elkalandozott a figyelmed. Egyetlen tanárra van szükség, aki azt az anyagrészt előadta, és valakire, aki rögzíti. Az iskolában aztán lehet a megszerzett alaptudást mélyíteni. Hány tanár panaszkodik arra, hogy rohanni kell, éppen csak leadják a tananyagot, gyakorlásra alig marad idő? Mért a tanárokat használjuk „magnó” helyett?

Persze a feladatok kiadásához és megoldásához, csoportmunkához jobb tanári felkészültség lenne szükséges. A két gyerekem sikeresen kijárta úgy a harmadik és negyedik osztály, hogy matematikából egyetlen szöveges feladatot sem csináltak. Volt alkalmam megismerni a tanár nénit, aki tartotta nekik az órákat. Erősen élt bennem a gyanú, hogy ő sem birkózott meg volna velük (humán szakos felsős tanárból lett alsós tanítónő), ezért nem is iktatta be a tananyagba. A lányom nemrég hozott haza egy kérdéssort (immáron hetedikes), amiben két olyan szarvashibát vétett az összeállító tanár, hogy ha nekem osztályoznom kellett volna, akkor egyest adok neki.

Én, mint szülő egyre tehetetlenebbnek érzem magam, amikor otthon szóba kerül az iskola és a tanulás, több okból is. Egyrészt a gyerekeim jól átgondolt, és jogos kritikákat fogalmaznak meg az iskolai tapasztalataik alapján. Mivel nálunk a családban a gondolkodás, érvelés megkívánt, a vita pedig elfogadott, nem oldhatom meg a dolgot egy tekintélyelvű válasszal. Változást elérni nem tudok, pedig voltak próbálkozásaim. Nincs más válaszom, mint az, hogy „tudom, hogy rossz, de a törvény értelmében iskolába kell járnotok”. Közben pedig mi ketten, a szüleik mindent elkövetünk azért, hogy megtanítsuk nekik a szükséges ismereteket, az iskola helyett. Tesszük ezt akkor, a szabad- és pihenőidőnkben, miután már a saját munkánkat becsülettel elvégeztük, s közben tudjuk, hogy azért az értékteremtő folyamatért, amiben éppen részt veszünk, valaki más vesz fel fizetést, ami az én esetemben még magasabb is, mint a sajátom. Ez nem túl szívderítő, nekem elhihetitek. S éppen a saját példám okán azt sem mondhatom a gyereknek, hogy tanulj, mert megéri. Nem, nem mindig éri meg. A mai világban sem biztos, hogy képesek lennének boldogulni az iskolában megkövetelt tudásanyaggal, amit mi tuszkolunk a fejükbe otthon. Hogy abban a jövőben, ami minden bizonnyal gyökeresen más lesz, mint a jelenlegi világ, ez mennyit fog érni, még megsaccolni sem tudom. A maradék szabadidőnket arra használjuk fel, hogy megpróbálunk olyasmit megtanítani nekik, amit az iskola nem követel meg, de úgy véljük, hogy szükséges lesz nekik majd a felnőtt életükben.

Nyilván nem mi vagyunk az egyetlen család, aki így működik idehaza sem. Külföldről mostanában sokféle kezdeményezésről hallani. Sokan csoportokba összeállva, több család összefogva otthon oktatják a gyerekeket, a finnek átfogó oktatási reformon gondolkodnak, és így tovább. Nálunk adminisztratív eszközökről hallani. Rendőr összevadássza a csellengőket, kötelező délután is az iskolában lenni, és legyen az első fokozat kilenc osztályos. Lehetne akár húsz osztályos is, és a gyerekek ott ülhetnének éjszaka is, ettől a színvonal semmit nem fog változni, ha nem változik meg a tanítás mikéntje.

Álmodó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?