Májusban írtam le a fiam történetét az általános iskola nyolc évéről. Akkor az egy személyes történet volt, kihegyezve egyes olyan megoldásokra, melyek máshol is működhetnek. Most szeretnék pár általánosabb gondolatot megosztani veletek az Asperger-szindrómás gyermekek iskolai integrációjával kapcsolatban.

Először is azt kell tudni, hogy ma már nem kap senki Asperger-szindróma diagnózist, mindenkit autistának sorolnak be. Ennek vannak előnyei és hátrányai is. A közvélemény az autizmust még most is valamilyen szinten egy kupacba sorolja az értelmi sérülésekkel (magyarán úgy gondolják, hogy aki autista, az „buta” is). Ez alapvetően egy tévhit. Az autizmus néha együtt jár azzal, hogy a gyermek értelme is sérül, néha nem, s néha az autizmus mellé kimagasló intelligencia társul (ez utóbbi eseteket nevezték korábban Aspergeresnek). Nyilván, ha az értelmi sérüléssel is küzdő autista gyerekekre nincsen külön kifejezés, mért kellene a másikra? De ugyanakkor eléggé megnehezíti ezen magas intellektusú gyerekek integrációját az autista jelző, ami ugye a közvélekedésben egyenlő a gyengeelméjűvel.

Egy még nem fejlesztett autista gyermek valóban gyakran viselkedik úgy, mint egy értelmi sérült. Egyrészt, mivel ők nem annyira nyitottak a külvilág felé, lehet, hogy egészen más dolgokkal lehet őket motiválni, mint nem autista társaikat. Ebből adódóan megszokott módszerekkel nehezebb, vagy lehetetlen őket „feladathelyzetbe hozni”. Ez azt jelenti, hogy noha meg tudná oldani a feladatot, nem fogja, ha nem találják meg a neki megfelelő motivációt.  (Nyilván egy ilyen irányú gyakorlattal nem rendelkező pedagógus már itt elvérzik.)

Mivel ezek a gyerekek nem annyira nyitottak a külvilág felé, rosszabbul kommunikálnak (szintén főleg azért, mert nem érdekeltek benne, nincs akkora motivációjuk). Nem értik a képletes, átvitt beszédet, és megzavarja őket a közlés tartalmával ellentétes arcmimika. Ha egy autista gyereket mosolyogva szidunk meg, könnyen lehet, nem fogja érteni, mi is van, és melyik bejövő csatornának higgyen. (Itt már gyakran a szülők és rokonok is megbicsaklanak, ha nem eléggé tudatosak.) Csak jól átgondolt, egyértelmű, hiteles kommunikáció lesz náluk hatásos.

Könnyebb velük együttműködni, ha egy előre megtervezett, és velük is ismertetett napirend szerint várjuk el tőlük a feladatokat. Az ebben végbemenő hirtelen változásokat nehezen viselik el. Mivel a szóbeli kommunikáció nehézkes, kell valami eszköz, ami a napirendet láthatóvá teszi. Ugyanez igaz a szabályokra is. Kicsiknek ábrák, nagyoknak írott szöveg hatalmas segítség. Itt sem célszerű vizet prédikálni és bort inni, azaz ha egy szabályt lefektetünk, akkor érdemes azt a többi jelenlévőnek is betartania.

Ezek talán a legfontosabb dolgok, amiket előre érdemes tudni, és e szerint tervezni az együttműködést. Mik is voltak ezek? Megfelelő motiváció, átgondolt, logikus és hiteles kommunikáció, áttekinthető napirend, mindenkire érvényes, jól érhető szabályok. Na, és itt lenne érdemes elgondolkodni egy kicsit! Mert ugye ezeket általában minden ember szívesen venné, ugye? Megszoktuk, hogy a világ körülöttünk másképpen működik, el kell végeznünk értelmetlen dolgokat, jutalom reménye nélkül, „csak mert kell”, káosz van, néha a felsőbb vezetők (munkahelyi főnök, tanár, stb.) értelmetlen utasításokat osztogatnak, vagy nem képesek elmagyarázni, mit is akarnak, a szabályok nem egyformán érvényesek mindenkire, és néha nem is lehet őket pontosan ismerni. Ki ne berzenkedne, ha az előre eltervezett munkamenetébe hirtelen be kell toldania valami mást, és minden időbeosztása borul? Az átlagember ezt megszokta, és legfeljebb megvonja a vállát, és megpróbál boldogulni valahogy, aztán vagy sikerül, vagy nem. De mind szeretnénk, ha az életünk a fent lefektetett módon zajlana, és előre tervezhető, érthető szabályokkal szegélyezett úton, egy számunkra kedves és elérhető cél felé haladhatnánk.

Ezért van az, hogy egy jó képességű, motivált, hiteles tanár könnyen boldogul egy nehezebb képességű, vegyes gyermekanyaggal is, mert ő eleve ezen elvek szerint dolgozik: amit mond, érthető, jól átgondolt, betartatja a szabályokat, stb.

Az előző cikkem alatt volt egy pár komment arról, hogy a „tanár nem tud szétszakadni, és külön magyarázni az SNI gyerekeknek.” Alapvetően nem is kellene, vagy legalábbis nem annyira elkülönülten, amennyire azt sokan elképzelik. Nyilván egy jó képességű, mindenféle tanulási zavartól mentes gyermek fél szavakból is megérti a tananyagot, akkor is, ha a feladat a könyvben pongyolán van megfogalmazva, akkor is, ha a tanár nincs a helyzet magaslatán, nem tud jól magyarázni (vagy ha mégsem érti meg, akkor szintén jó képességű szülei otthon elvégzik a tanár munkáját, és a gyerek nem marad le). De neki is könnyebb lenne, ha ennél magasabb színvonalon folyna az oktatás.

Sokan vitatkoznak arról is, mit jelent az integráció ilyen esetben. Sokszor találkoztam azzal a módszerrel, hogy az „integrált” SNI gyerekek valami csökkentett teljesítmény elvárással szembesültek tananyag ismertetésekor, majd megírták a témazárót az anyagból (ami persze a teljes anyagra épült), és nyilván hazavitték a rosszabb jegyet, de hát ott van a normál osztályban, és nem bukott meg, hurrá, integráltuk. Az integráció azonban nem azt jelenti, hogy tőlük kevesebbet követelünk, hanem hogy megkapják a segítséget ahhoz, hogy ők is azt tudják teljesíteni azt, amit a többi gyerek. Ezért van a törvényben mindenféle plusz óraszám meghatározva fejlesztésre (aminek általában a felét vagy a tizedét sem kapják meg).

Ezek a gondolatok messze vezetnek, és rengeteg minden másról lehetne még írni a kérdéssel kapcsolatban, most én csak ezt az aspektust szerettem volna kiemelni.

Álmodó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?