Ha idegen nyelven írnék, akkor most elgondolkodnék rajta, hogy milyen igeidőt használjak. A terv ugyanis az volt, hogy szeptembertől szerdánként úszni jár a csoport. Szeptember első hetében Imi még a tengerben lubickolt (hiába: ha megy az egész pereputty, többet nyom a latban az utószezoni kedvezmény, mint a menetrend szerinti ovikezdés), a második héten még tartott a beszoktatás, a harmadikon vártuk, hogy az uszoda illetékese rábólintson, hogy ekkor és ekkor mienk a tanmedence, a negyediken eljegyezték az úszásoktatót, de az ötödiken végre eljutottunk a medencéig.
Hét különböző módon és mértékben sérült kisgyerek esetében maga az eljutás sem egyszerű feladat. Kezdődik azzal, hogy minden gyerekhez egy felnőtt szükségeltetik, akkor is, ha két turnusban úsznak a gyerekek, mert aki már végzett, azt valakinek ki kell vennie a medencéből, szárazra kell törölnie, fel kell öltöztetnie, hajat kell szárítania, ésatöbbi.
A hét gyerekből egy hiányzik, egynek sebes a bőre - ő nem mehet vízbe, hát elcseréljük: „leadjuk” a szomszédos csoportba és viszünk helyette egy kislányt. Van tehát hat gyerek és a két óvó néni, a dadus, a segítő, az oktató: ez már öt; és hatodikként csatlakozom én, az „otthon ülő gyeses”. (A kistesóval való otthon ülést a 24 órás szolgálatot reggel leadó férjem veszi át, míg csavargok.)
A létszámegyeztetés után leltározás következik: kinek mije van, a hetekkel ezelőtt leadott listából (törülköző, fürdőgatya/-pelenka, papucs/úszócipő) mit sikerült a szülőknek realizálniuk? Az oktatónál van plusz fürdőgatya; az egyik gyereknek fürdőköpenyt is csomagolt az anyukája - azzal majd megtörlünk egy másikat; a magamét felajánlom, Imivel majd megosztozunk az övén. (Másnap a férjemmel küldök be két strandtörülközőt, hogy legyen készleten.)
A transzporthoz igénybe vesszük az intézmény kisbuszait: kettőt, mert sok a cucc: kellenek a babakocsik , hogy legyen hová tenni a gyerekeket, amíg mi átöltözünk, a kispadon ugyanis csak egy-vagy két gyerek tudna biztonsággal megülni, meg hát némelyiküket nehéz is cipelni, na.
A pénztárosnő kedves és segítőkész, az öltöző bejáratánál terpeszkedő viszont hótbunkó. Úgy néz ránk, mint a leprásokra (Lehet, hogy azt hiszi, fertőznek? Vagy csak nem érti, mit erőlködnek ezek a hülyék ezekkel a debil gyerekekkel!?), mindenesetre elkezd azon kínlódni, hogy miért a női öltözőbe jöttünk (mert ide irányítottak, nők vagyunk, gyerekekkel, nem lökhetjük szerencsétleneket a mozgáskorlátozott öltözőbe a férfi oldalon, hogy eriggy, öcsém…), aztán azon, hogy hány szekrénykulcsot adjon (tizenketten vagyunk: mondjuk hatot? – még csúnyábban néz, valószínűleg sokallja) és természetesen esze ágában sincs felemelni a valagát és megfogni az úgyispofáncsaplak-lengőajtót [by Vakmacsek], hogy könnyebben bejussunk. A medencénél már szerencsére semmit sem érezni ebből a mentalitásból: az edzők előre köszönnek, barátságosak, az úszópalánták szintén. Vízre szállunk. Figyelem a gyerekeket…
Imi három hónapos és kb. két és fél kiló volt, amikor megkezdte az úszókarrierjét egy speciálisan koraszülötteknek kifejlesztett, ún. kádúszás program keretében – ráadásul ugyanaz a gyógytornász foglalkozott vele akkor is, aki most az úszást tartja, szóval nem izgulok, hogyan fog reagálni a vízre.
[Nem úgy az egyik kisfiú édesanyja, aki reggel, amikor behozta a kissrácot, azt mondta, hogy egész éjjel nem aludt, mert rémeket látott, hogy a gyerek bele fog fulladni a vízbe, és huszonnyolcszor a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak rá… (na, ilyenkor kattan be nálam a gomb, és kapcsolok banyek-üzemmódra, hogy bakkermakker, nem kényszer a disznótor, vagy ha annyira teccik aggódni, tessék eljönni legalább az első foglalkozásra és megnézni, mi is történik.)]
Szóval nézem a kissrácokat: egyikük már tavaly is járt, ő tök profi: ugrik, merül, csobogtatja a lábát – csinál mindent, amit kell. A másikuk most van először nagy vízben, s mivel durván hospitalizált gyerekről van szó, nehéz lemérni, hogy mit szól a bulihoz, de inkább tűnt úgy, mint aki fél és idegenkedik a dologtól, mintsem akinek tetszik. A harmadik kissrác szintén „szűz”, talán még kádat se látott, nemhogy medencét – na de azt a széles vigyort, ami elterült a száján! Még az öltözőben is ott virított!
Hát az ilyenekért érdemes csinálni. Meg persze az Imiért. Mert ő ugyan egy kutyabegyár volt, a gyakorlatok felét elsumákolta, és már kékült a szája, amikor kihoztam a vízből, de még akkor is mutogatott magára, meg a medencére, hogy ő vissza akar menni, és mozgatta a nyelvét jobbra-balra (mostanában így próbálkozik az L hanggal), mondván lubickoljunk még. Meg hazafelé az autóban is egyfolytában hadonászott: lelkesen magyarázta, hogy ő meeeekkkorát úszott a nagy medencében.
MsPoppy
