Ikreink elvesztése után lehetünk még boldogok?

Páran kíváncsiak voltatok, hogy a férjem hogy éli meg/át az ikreink elvesztését. Először leírom az én szemszögemből:

Eleinte egyszerre törtünk össze. Csak feküdtünk és sírtunk. Mi mást tehettünk volna? Aztán ő kicsit összekapta magát, elkezdett tenni-venni. Bevallom, én napokig, sőt hetekig csak feküdtem. Csak pisilni keltem fel. Nem volt kedvem sem enni, sem bármi mást csinálni. Egész napomat a sírás és a Helyszínelők töltötték ki. Nagyon sokáig. Közben Tamás rendezte a lakást, mosogatott, ha úgy volt, befűtött, pakolgatott, mert ugye indult a költözés téma. Én azt is az ágyból néztem végig. (Szüleim és húgom jött segíteni, de én csak pislogtam a takaró alól.)

A régi-új helyen folytattam a dolgom. Feküdtem és filmeztem, sírtam. Tamásnak továbbra is volt „feladata” – amit én nem csináltam. Kipakolt a dobozokból, elrendezte a dolgokat, stb. Nélküle semmit sem voltam hajlandó csinálni, még boltba sem mentem el. Sokáig nem is főztem. Ahogy teltek a hetek, én még mindig „le voltam ragadva” OTT. Tamás már visszament dolgozni. Itt kezdődtek a súrlódások. Ő próbált túllépni, picivel több sikerrel, én meg folyamatosan „visszarángattam”. Először csak vitatkoztunk, ami mindig az én sírásommal ért véget. Majd ugye elkezdtem írni a blogomat, az egy kicsit jobb volt. Aztán megvettük az akváriumot. Mind a ketten lelkesedünk érte, együtt szoktuk nézni, bár én kicsit többet, mert többet vagyok itthon. De aztán megint jöttek a „súrlódások”, amit mi azelőtt sosem csináltunk.

Mondhatni már nem beszélgettünk úgy, ahogy nekem arra szükségem lett volna. Viszont a blogot olvasta. Itt jött el azaz idő, mikor töröltem. Nem szerettem volna, ha így mennének nálunk a dolgok. Közben én még frusztráltabb lettem, nem tudok alkalmazkodni – rajta kívül – máshoz (is) együttélés terén, és minden apró dolog miatt robbantam/robbanok. A vége az lett, hogy elvittem a kocsit szerelőhöz, és ott is maradtam (szüleimnél), hátha jót tesz nekünk egy kis különlét. Rosszul sült el, még jobban veszekedtünk esténként telefonban, közben fizikailag is rosszul éreztem magam – mint utóbb kiderült – a hiányától. Próbáltunk megoldást találni erre a problémára. Én nem tudok rendesen veszekedni, mert nem várom meg, míg ő rendesen befejezné, vagy jobban megfogalmazná a mondanivalóját. Így néha nem az csúszik ki a száján, amit mondani akar, én meg ugye rosszul értelmezem. Áttértünk mindketten az írásra. Ő feltett nekem öt kérdést levélben, amire másnap délelőtt válaszoltam, majd én tettem fel öt kérdést, amire este ő válaszolt, és ismét feltett öt kérdést, és így tovább. Beválni látszott, olyat is kérdezett, amit „élőben” nem mert. Valami miatt ez a levelezés megszakadt, de jobb lett tőle. Viszont úgy még mindig nem beszélünk róla. Én már nem akarok – annyira, mint az elején – ő pedig eddig sem akart. Máshogy éltük ezt át/meg. Nem lehet elvárni, hogy feldolgozni ugyanúgy tudjuk. Vannak dolgok, amik rosszul esnek, azokat „szóvá teszem”, de ezeket meg tudjuk beszélni.

Említettem múltkor a „segítőmet”. Nagyon sokat beszélek vele, és nagyon jó tanácsokat szokott adni Tamással kapcsolatban is. Így megvan az, hogy én tudok kivel beszélni a dolgokról – nem úgy, hogy nap-nap után ugyanazt szajkózom – Tamásnak utána elmondom, hogy beszélgettünk, és nagyjából, hogy miről. Ez is működni látszik, ápolják a lelkemet az egyik oldalról, a másikról pedig támogatnak.

Tamás rengeteget segített, és most is nagyon sokat segít, ha nem is mindig úgy, ahogy kellene, de végig mellettem volt/van, és fogja a kezem. Egyelőre mi így „oldjuk meg”, remélem sikerülni fog, dolgozunk érte.

Itt pedig Tamás beszámolója:

A fentiekben leírt sorok teljes mértékben a realitást tükrözik, mindketten máshogy éltük át és jelen esetben is tart még ez a trauma. Mert ennek úgy érzem, még nincs vége, hullámvasút ez az egész, egyszer fent, egyszer meg a mélyben. Valami célt mindig kell találni, ami ad reményt a fény felé, hogy a boldogság mezejére lépjünk újra. Bár ettől kicsit tartok, van egy kis félsz bennem, hogy az a boldogság már nem lesz az, ami eddig volt. Mindkettőnkben ott van az űr, amit ott érzel belül, de most nem tudsz ellene tenni semmit. Idővel gondolom, be lehet tölteni, de lehet aztán teljesen nem így lesz, mivel nem látok a jövőbe, még a holnapot se tudom. Sodródunk az árral, hol hullámok csapnak fejünk fölé, hol meg csak úszunk a sekély vízben, a szürkeségbe beolvadva.

Ez az írásom is „csapkodó” ide kapok, oda kapok és teljesen elveszek a saját gondolataimban, pedig nem ilyen vagyok…

Anno, mikor megtudtam az örömhírt, hogy állapotos a kis feleségem, annyira csodálatos érzés fogott el, le se tudom írni, és ráadásul ikrekkel. A világ legboldogabb férjének tituláltam magam. Bele sem gondoltam, milyen rossz dolgok is történhetnek, főleg úgy hogy a vizsgálati eredmények nem ezt igazolták. Ez az időszak nem csak a kismamának gyönyörű. Látod a párod örömét, amit sugároz feléd, felejthetetlen. És van az érem másik oldala, ami szintén felejthetetlen, a fájdalom, a szomorúság, a hiány. Van, akiben olyan törést okoz, melyet soha az életben nem hever ki. Egy fiatal pár a családalapítás küszöbén, amit épp átlépne, de olyan pofont kap az élettől, amit egy bokszmeccsen történő kiütéshez sem tudnék hasonlítani. A fizikai fájdalmak könnyebben begyógyulnak, mint a lelki sérülések. Óvatosan kell bánni e sebek gyógyításával is, mert könnyen visszaüt, ha nem megfelelően kezeli az ember. Eszméletlen türelem, higgadtság, hit, odafigyelés és persze tömérdek szeretet kell! Átgondolva ezt a pár hónapot, voltak hibáim, ha nem is akarva, de nem úgy sültek el a dolgok, ezért adódtak félreértések és veszekedések is. Ilyen helyzetben sosem voltam, voltunk és hogy mi a pontos recept a megoldásra, ha megtalálom, akkor ígérem, egyszer leírom!

OriasCJ

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?