Különleges nap ez a mai. OriasCJ, korábbi terhesnaplónk szerzője, akinek tragédiáját a Bezzeganyán olvashattátok, most megtörte a csendet, és újra írt. Ezúttal örömhírről számol be: elmeséli, mikor döntöttek úgy, hogy a múltat maguk mögött hagyva újra belekezdenek a gyerekvállalásba, hogyan érezte magát a várandóssága alatt, és hogyan hozta világra makkegészséges kislányát. A Bezzeganya szerkesztősége (akik szintén semmit nem tudtak az egészről) nagyon sok szeretettel gratulál és jó egészséget kíván.
Ígértem pár hete, hogy kifacsarok magamból pár sort, most betartom. Nagyon hosszan tudnám ecsetelni a tavalyi évünket, néha órákat tudnék róla mesélni, néha viszont szeretném elfelejteni úgy, ahogy van. Majdnem úgy, ahogy van…
Nagyon messziről kell kezdenem. Azt hiszem, májusban hagytam abba az írást, nekiláttunk az építkezésnek, illetve elkezdtük intézni. Közben nagyon sokat beszélgettünk arról, mi legyen a jövőben. Azzal teljesen egyet értettünk a férjemmel, hogy csak és kizárólag akkor kezdünk bele újra a gyermekvállalásba, ha már el tudjuk különíteni az érzéseinket. Amikor nem pótlékot keresünk, hanem magáért az új babáért szeretnénk. Illetve nekem egy „plusz” dolgot is le kellett győznöm, addig nem akartam nekilátni, míg úgy éreztem, hogy jobban szeretnék kisfiút, mint kislányt. El akartam jutni arra a szintre, hogy „mindegy” legyen a neme, mert nagyon nem ez számít.
Elmentünk orvoshoz, akivel előzőleg megbeszéltük, hogy mielőtt „újrakezdenénk”, meglátogatjuk, és szeretne előbb kiszűrni ezt-azt. Örült, hogy újra lát, és hogy úgy döntöttünk, hogy belevágunk. A vizsgálatok eredményeitől tette függővé a továbbiakat. Minden rendben volt, zöld utat kaptunk.
Itt jött az életünknek egy újabb nehéz időszaka. Továbbra sem tudtam apósommal „harmóniában” élni. Én meghúztam magam, megvolt a magam baja, de úgy látszik, ez nem volt elég. Odáig fajultak a dolgok, hogy az építkezést, illetve a bővítést is félbe kellett hagynunk, mert a hatóságoknál is bekavart. Erről többet nem is szeretnék beszélni, csak azért írtam le, hogy érthető legyen, én összepakoltam a dolgaimat – mivel lehetetlenné vált a további ottlétem – és hazaköltöztem a szüleimhez. Már az egészségem is kezdett rámenni, a stressz miatt már 1 pohár víz sem maradt meg bennem hetek óta… Férjem a munkahelye miatt nem tudott utánam jönni, de megbeszéltük, hogy keresünk egy albérletet, amilyen gyorsan csak tudunk. Mivel ez nem két napi „intézendő”, el is szomorodtam, hogy az elmúlt időszak után napokat, heteket, talán hónapokat kell most külön töltenünk. Így az „újrakezdésünk” is csúszik.
Egy szép keddi napon költöztem haza. Aznap volt esedékes a menstruációm is, ami az Istennek sem akart akkor megjönni. Tudtam, ez a stressz miatt van. Nem is csodálkoztam. De csak ott motoszkált, hogy mi van, ha…? Pénteken vettem meg az első tesztem, ami halványan, de kétcsíkos lett. Ültem felette, és nem hittem el. Ilyen stressz mellett megfogant? Elsőre? Ezt hogy??? Egy csapásra odalett a „romantikus bejelentés”, azonnal hívtam a férjem, hogy ez van, kezdhetünk becsokizni. Egy szusszal közöltem azt is, hogy innentől stressz-mentesen kívánok élni, és xy témáktól kíméljen meg, hallani sem akarok róla. Ezt a mai napig hősiesen betartja, vigyáz rám.
Hivatalosan örök titokban akartam tartani. (Többek között ezért sem küldtem el a szeptemberben megírt posztomat, mert újból az SZTK-ról akartam írni, ahol most csupa jó tapasztalatot szereztem, viszont valószínűleg a hozzászólásoknál keresztkérdésekbe ütköztem volna, és lebukok…) De anyukámnak pár nap múlva elmondtam. Azért, hogy ne nézzen lusta disznónak, ha nem akarok fát hordani. Elsírta magát. Nagyon féltett…
Még mielőtt először eljutottam volna orvoshoz, elmentünk nyaralni. Végre újra együtt lehettem a férjemmel, még ha csak egy hét is volt. (Szüleim is velünk jöttek.) Pihentem, vigyáztam magamra. „Természetesen” most szinte végig rókáztam az első trimesztert. Apum ebből semmit nem vett észre. Férfiból van. (Lehet az is rátett egy lapáttal, hogy többször is azt mondtam neki, hogy soha többé nem akarunk gyereket, mert állandóan azzal traktált, hogy mikor lesz már unoka. Én meg untam, és egy idő után ezt válaszoltam…) Nem is mondtam el neki nagyon sokáig.
Amikor először eljutottam az orvosomhoz, kiderült, hogy most egy babánk lesz. (Fennállt az iker lehetősége is, ugyanis a szervezetem volt olyan kedves, és 3 egymást követő hónapban is 2 peteérést produkált. Akkor is, mikor teherbe estem…) Furán éreztem magam, ahogy láttam Őt a képernyőn. Egyrészt nagyon örültem, másrészt érthetően nagyon féltem. Az előzmények miatt automatikusan veszélyeztetetté váltam. Nem kötöztek az ágyhoz, de azért „erősen ajánlott” pihenést írtak elő. Én meg úgy döntöttem, betartom. A nyaralás hetén találtunk is egy albérletet, szeptember közepével költöztünk be. Onnantól kezdett nyugodtabbá válni az életem.
Többször kellett vizsgálatokra járnunk, pluszban is több vizsgálatot végeztettünk. Mindig tökéletes értékeim voltak, és a mi kis Csipetünk is nagyon szépen fejlődött, mindene rendben volt. De ettől én nem könnyebbültem meg. Hiába nyugtatgattak – akik tudtak róla – hogy „de hát minden rendben van” mindig csak azt tudtam mondani, hogy „A Fiúkkal is minden rendben volt”… Ettől függetlenül bíztam a jóban. Talán a legnagyobb fordulópont nálunk a 22. hét volt, ami december elejére esett. Akörül nagyon feszültek voltunk férjemmel. Külön-külön is, és sajnos egymással is. De túllendültünk rajta, és „könnyebbé” vált minden.
Egyébként pont ebben az időben került kiírásra az új terhesnaplóra a „verseny”. Három egész másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy pontosan onnan tudnám folytatni, ahol abbahagytam, de aztán a „titoktartás” miatt nem éltem a lehetőséggel. (Meglepő módon nagyon jól éreztem magam, hogy szinte senki sem tudott a mi kis Csipetünkről. Aki tudott is, az mind az én rokonom vagy barátnőm, férjem részéről abszolút senki sem. Sem rokon, sem barát…)
Az újévet úgy vártuk, mint a messiást. Hogy végre legyen már vége ennek az évnek. Végre legyünk túl a december 31-én is. Éjfél után felébresztettem a férjem, és elmosolyodtam, hogy „vége”. Egy nagy kő esett le akkor a szívemről. És tényleg, mintha másabb lenne. Most már felhőtlenül boldogok voltunk, már többet örültünk, mint féltünk. Már tudtuk azt is, hogy a mi Csipetünk bizony egy huncut kislány. Egy KisKirálylány, aki odáig van az apukájáért… Először azt hittem, hogy ilyen a rókás meséskönyvben sincs. De seperc alatt alkalmazkodott az apja életviteléhez. Akkor kelt, mikor hajnalban a férjem is kelt. Addig volt ébren, míg el nem ment dolgozni. Napközben „csak” téblábolt az én kis drágám, majd újfent beindult, mikor a szokásos déli telefonhívást kaptam a férjemtől. Aztán megint téblábolás jött, majd újabb heves virgonckodás, mikor a férjem hazaért. Egészen addig, míg nyugovóra nem tértünk. Amikor ez először történt meg, azt hittem egyszeri és véletlen. Aztán napi rutin lett, amit heteken át ismételt… Különleges kapocs volt már ekkor kettejük között.
Ahogy közeledett a kiírt időpont, egyre biztosabb voltam benne, hogy túl fogom hordani. Olyan jól elvoltam így, hogy azt sem bántam volna, hogy örökké terhes maradok. Jól éreztem magam, totyogtam állandóan, mint egy kispingvin. És féltem a szüléstől. Mert az fájni fog. Férjemet felkészítettem, hogy majd a szülésnél egyik fülén be, másikon pedig menjen ki, amiket tőlem hallani fog… Közben pedig arról álmodoztam, hogy de jó lenne úgy szülni, hogy nem érzek fájdalmat.
Elérkezett a kiírt időpont, semmi. CTG sem mutatott érdekeset. Innentől naponta jártunk CTG-re, de már nem magánba, hanem a kórházba. Legnagyobb meglepetésemre a gép rendszertelenül, de fájásokat mutatott. Azért volt meglepetés, mert én ebből semmit sem éreztem. Azt sem, hogy keményedik a hasam. Semmit. (A kiírt napon már egyujjnyira voltam nyitva, de ugye ez semmit sem jelentett…) Megbeszéltük az orvosommal, hogyha hétfőig nem indul meg magától, akkor megindítja. Lelkesen rábólintottam. Elérkezett a hétfő is. Férjem már előző nap is nagyon izgult, aznap meg aztán még jobban. Én még az „esélytelenek nyugalmával” vágtam neki az útnak. Állhatok én fejtetőre is, nekem itt ma szülni kell.
Betegfelvétel után felkísértek a szülőszobára. Egy végtelenül aranyos és kedves szülésznőt „kaptam”, és egy nagyon kényelmes szülőszobát. Amikor az orvosom megvizsgált, kiderült, hogy a hétvégén további egy ujjnyit tágultam, így az volt a stratégia, hogy kapok egy kis gélt a méhszájamra, aztán ha kellőképpen kitágított, akkor burkot repeszt. Szóval fél 9-kor bezseléztek, én pedig virgonckodtam a szülőágyon. (Ez abból állt, hogy lifteztem fel-le, és előre-hátra, mivel állítható volt.) Férjem lelkesen tudósított a CTG gép mellől, hogy épp mekkora fájásokat mutat. Amit mindketten értetlenkedve néztünk, mert nem éreztem semmit. Már kezdtem csodálkozni, hogy mégis fájdalom nélkül szülök majd. Elég sűrűn jöttek, 4-5 percenként. A gép szerint. Aztán újabb vizsgálat következett, elérkezettnek látták az időt egy burokrepesztésre. Fél 12-kor ez meg is történt. Ez után már kezdtem érezni, de még mindig csak egy menstruációs görcshöz hasonlítottam volna az erősségüket. Viszont egyre erősödtek. Egy idő után már kellett koncentrálnom. Azt a tanácsot kaptam a barátnőmtől, hogy amennyire tudom, próbáljam ellazítani a szájacskámat vajúdás alatt. Én ezt lelkesen be is akartam tartani. Ezért olyan laza voltam, mint a rigalánc. Közben megtaláltam a legjobb pózt, ami a törökülés és egyenes hát kombinációja volt. Jól tudtam magam ringatni/hintáztatni, és így egész elviselhetőek voltak a fájások. Férjem továbbra is gépet figyelte, és mondta, hogy egyre erősebbek. Egyszer épp koncentráltam a laza szájra, ezért mindenem laza volt, mégis azt éreztem, hogy fáj a kezem. Mint utóbb kiderült, a férjem annyira „izgult”, hogy nagyon magasra megy a fájdalomszámláló (vagy mi), hogy Ő szorította a kezem. Aztán szóltam neki, hogy ezt nem kellene. Vagy legalábbis fordítva. Itt még jót nevettünk ezen.
Újabb vizsgálat jött, ami megállapította, hogy nem igazán tágultam 3 ujjnyinál tovább. Abban egyeztünk meg, hogy vajúdok állva egy fél órát, ha nagyon kényelmetlen, akkor visszafekhetek, de úgy, hogy 3 fájás bal oldalon, 3 fájás jobb oldalon, és utána kapok egy méhszájlazító injekciót. Lepattantam az ágyról, mit nekem állva vajúdás! Na, ja. Már épp nem tudtam, hogy mibe kapaszkodjak, és szertefoszlott az álmom a fájdalommentes szülésről. Férjem készségesen mögém állt, és simogatott, hogy „ne fájjon annyira”. (Bármit megtett volna, csak hogy enyhíthessen a kínjaimon.) Határozottan felszólítottam, hogy azonnal fejezze be, és menjen távolabb. Azt mondta, hogy nem mer elmenni mellőlem, mert mi van, ha összeesek, és nem tud elkapni. Így maradhatott hatótávolságon belül. 25 perc múlva visszamásztam az ágyra, mert már nagyon nem volt kényelmes. Az első oldalon eltöltött fájásnál azt mondtam, hogy le sem írom, mit.
Aztán jött még egy, ami furán tolási ingerrel párosult. Szóltam a férjemnek, hogy kerítsen valakit, baj van, nem vagyok kitágulva, nekem nyomnom kell, és egyébként is valaki döfjön le. Az első ember, akibe belebotlott, egy tanuló lányka volt, aki nagyon kedves és aranyos volt, de ugye vele nem sokra mentem. Elmondtam neki is a fentieket, hogy végezzenek ki, készen állok, vagy hozzanak valami brutál fájdalomcsillapítót, vagy bánom is én mit csinálnak, csak haladjanak. Ezért ő gyorsan elszaladt, és hozott magával még egy tanuló lányt. Férjem elmondta újból a helyzetet, de közben megérkezett a szülésznőm is mosolyogva, hogy „ugyan már… ezek szerint elkezdtem rendesen fájni”. Mondta, hogy megvizsgál, forduljak a hátamra. Szólni akartam, de inkább csak gondoltam, hogy ugyan forduljon hátra az, akinek hat anyja van, és mind a hat édes. Aztán végül mégiscsak sikerült.
Ekkor ért mindenkit a nagy meglepetés. A mondat, ami elhagyta a szülésznő száját a következő volt: „O-óó, hát már látszik a feje, hajas baba lesz!” Ez egy kicsit lesokkolt, mert én még nem voltam felkészülve. (Nem tudom, addig mit hittem, hogy mit csinálok???) Mondta, hogy jó lenne, ha picit várnék én még azzal a tolással, mert az orvosom épp felém rohan, és megvárhatnám. Gondoltam egyet. Egy vicc jutott eszembe. (Újdonsült házasok női tagja esküvő után lefekteti a szabályokat. „Drágám, én úgy gondoltam, hogy minden este 6 órakor lesz a vacsora. Aki itt van, itt van, aki nincs, az nincs. A férj válasza erre: Szívem, nagyon örülök, hogy felhoztad a témát, nekem is lenne egy szabályom. Minden nap reggel, délben, este szex lesz. Aki itt van, itt van, aki nincs, nincs…) Szóval ezt gondoltam: aki itt van, itt van, aki nincs, nincs. Én nyomok. Szerencsére az orvosom pont betoppant, de már a köpenyt felvenni nem volt ideje. Első nyomásra kibújt a feje. Én nyomtam volna tovább, mint a félőrült, de rám szóltak, hogy azért nem teljesen így kellene. Úgyhogy szünet következett, de még ugyanaz alatt a tolófájás alatt nyomhattam másodikat is, ami alatt ki is csúszott a mi kis lila csomagunk, Kata, 13 óra 40 perckor. Egyből mellkasomra tették, én pedig puszilgattam a fejét. Egyből felsírt, volt ám hangja rendesen. Majd elvitték fürdetni, férjem pedig ment vele. A szoba másik végéből diktálta az adatokat, 3220 g, 49 cm. Becsomagolták neki, és odaült mellém, míg engem kozmetikáztak. Ez szerencsére csak pár percet vett igénybe, de esküszöm rosszabb volt, mint a szülés.
A méhlepény megszületése után derült ki (számomra), hogy semmit sem kötöttek be. Utána kaptam egy kis oxitocint, az összehúzódások elősegítésére, de előtte semmit sem.
Aztán végre csak hárman lehettünk. Sírtunk is, ahogy a csövön kifért. Hihetetlen megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk. Csak csodáltuk és csodáljuk most is. Nem tudunk vele betelni.
A csecsemős osztályon töltött napok is pozitív csalódást okoztak. Segítőkészek voltak a nővérek, és mindenben rendelkezésünkre álltak. A szobatársaim is mind nagyon aranyosak voltak, sokat segítettünk egymásnak. Amin még én is meglepődtem, hogy semmi bajom. Úgy szaladtam szülés után, mint aki épp a buszt akarja elkapni. Nem fájt belülről semmim, ülni-állni úgy tudok, mint aki nem is szült. Összességében nagyon jó élmény maradt az egész. Viszonylag gyorsan zajlott minden, minimális fájdalommal, (fájdalomcsillapítóra nem volt szükség, sem idő) és a bent töltött napok is kellemesen teltek. (A kosztot leszámítva. A terhességi cukromra tekintettel folytatták a diétámat, ezért reggelre 3 (!) zsemlét kaptam, ebédre meg zöldbabfőzeléket. Elvégre nem hüvelyes, és nem is puffaszt. Vacsorára pedig a reggelről megmaradt száraz zsemléből kaptam ismét, de már csak egyet.)
Rengeteget gondoltam/gondolok a Fiaimra, úgy éreztem, hogy a szülés alatt „segítettek”. Öttagú családnak éreztem/érzem magunkat, amiből ketten őriznek minket. Továbbra is nagyon hiányoznak, de megtanultam az érzéssel együtt élni. Egyáltalán nem fáj kevésbé az emlék, de Katával együtt Őket is ölelem.
Férjem rengeteget segít nekem/nekünk, de mindkettőnknek van még mit tanulnia. Sokszor kétségbe esünk, de igyekszünk mindent megoldani. A lényeg mégis az, hogy nagyon boldogok vagyunk, azt hiszem, ennyi járt már nekünk.
OriasCJ
