Eljött a 12. hét is. Megvolt az ultrahang, igen, ketten vannak, minden rendben továbbra is. Ide azért már jött velem férjem, nehogy valami újabb jó hírt közöljenek, például: „anyuka, szuper, minden rendben, annyi van, hogy most már négyen vannak.” De nem, maradt a kettő, szerencsére.”

Most már elmondhattuk a hírt mindenkinek, akinek csak szerettük volna. Hát azért ezt is nagyon izgi elmondani. Mert hát senki nem számít ikrekre. A bejelentés úgy nézett ki  röviden, hogy valamit mondanunk kell, na, igen mi az? Terhes vagyok. Hú, de jó, tényleg? Gratulálok! És hány hetes? 12 hetesek. Mély csönd, döbbenet. Hogy mondtad? Hát ikreink lesznek! A szűkebb család válasza erre, jaj, de jó, hú, de örülünk, micsoda boldogság. A nem annyira szűk családi kör válasza: Atyaég, Jézus isten, nem irigyellek, mi lesz veletek?

Barátnőim mind örültek, annak is, hogy ikrek persze. Egyik barátnőm különösen aranyos volt. Felhívtam, mert messze lakunk egymástól, hogy bejelentsem a nagy hírt. Ő mondja, hogy jaj, de jó, gratulál. Mondom neki, de van még egy hírem (később már kimondottam örültem hogy sokkolhatom az embereket): ikreink lesznek. Vonal végén csend, majd nevetés, jól van, kedves barátném, tudom, hogy szeretsz viccelni, de azért most komoly dolgokról van szó. Mondom: ezt hidd el, én is átérzem, de akkor is ikrek. Majd közölte velem, hogy na, elég a poénból és ne szórakozzak vele. Majd kicsit csend, és visszakérdez: tényleg? Nem hülyülsz? Mondom hát nem igazán, és igen még egyszer elmondom: ikrek. Hát akkor már felfogta, és nagyon örült persze ennek a verziónak is. Letettük a telefont és öt perc múlva újra hívott, hogy tényleg, ikrek? Aranyos volt, kellett neki idő, míg felfogta.  Ahogy nekem is.

Aztán utána az élet már soha egy percre sem felejtette el velem, hogy ikreim lesznek. Ugyanis a 9. héttől megállás nélkül hánytam. Nem volt olyan étel, ami bennem maradt volna. Ami lement, az ki is jött. Igazán élvezetes volt. Megkívántam valamit és aztán kitettem. Párom szegény meg takarított utánam, ugyanis én iszonyodok ettől az egytől, én mindent kitakarítok, de tényleg  bármit, de ezt nem tudom eltüntetni. Az illemhelységben pedig nem megy a dolog elvégzése. Akkor még jobban rám jön az amúgy sem kismiska hányás. Hát ez egy ördögi kör volt. Amik álmaimban éltek, hogy kívánós leszek és majd a férjemet éjjel is menesztem egy kis fagyiért vagy akármiért, hát nem így lett. Menesztettem én őt, csak a fürdőbe. Semmit nem kívántam az égadta földön, amit meg mégis nagy nehezen, az is ugyanott kötött ki. Felesleges volt szinte bármit is ennem.

Kérdeztem is az orvost: nem gond ez? Gyarapodnak így a picik? Ő közölte: ne aggódjak, ők elveszik, ami kell nekik. Hát elvették, csak nekem nem maradt semmi sem. Így lehetett az, hogy mindössze 9 kilót híztam a babákkal. A hasam mondjuk óriásgömb nagyságú volt, azzal nem volt gond. A 16. héten ott tartottam, mint egy babás 24 hetes.

A munkahelyemen sem jött jól ez kis rosszullétes dolog. Minden szagtól rosszul voltam. A fél munkaidőmet a kedvenc helyemen töltöttem, gondolom, rájöttök, hol. Jó volt nézni az ügyfél arcát, mikor közöltem vele, sajnálom, de…  már nem tudtam befejezni a mondatot, csak futottam. Tudtam, hogy így nem lehet sokáig dolgozni. Olyan 5 hónapos terhesen jöttem el, akkor már az ülés is rossz volt, mert iszonyat nagy pocim volt. Ráadásul eléggé stresszes munkám volt, és sokáig is dolgoztunk egy nap, szóval úgy döntöttem, nekem elég lesz eddig. Állandóan gyomorégésem volt. Vettem rá tablettát, amit orvos javasolt, ezt úgy ettem, mint a cukorkát. Nekem ez megváltás volt, ideig- óráig elmulasztotta. Ezzel éltem a terhesség végéig.

Mindeközben a babák persze fejlődtek, gyönyörűen. Minden lelet, minden uh stimmelt, semmi rendellenesség, semmi, de semmi baj velük. Teljesen egyformán fejlődtek. A nemüket csak a 18. hét körül tudtuk meg. Férjem reménykedett benne, hogy egy fiú egy lány. Hát a reménye elszállt, mikor az orvos közölte: ez bizony két kislány. Látta, hogy apuka egy icipicit elszomorodott, de közölte vele: apuka, ez csak magán múlott, hát ettől sem derült jobb kedvre. De aztán persze elmúlt a kicsi kis szomorúság és igen örült a két kis hercegnőnek. Én meg pláne nagyon. Alig vártam, hogy a kezemben tarthassam őket. De még messze volt a vége a terhességnek. Le kell szögeznem, imádtam terhesnek lenni. Volt vele gondom, mármint sok minden volt a terhességem alatt, de akkor is imádtam minden percét.  És újra átélném.

Volt jó pár aranyér műtétem is ez idő alatt. Alig tudtam menni, tudom, ez nem olyan, hű de jó téma, de ez is hozzátartozik a terhességemhez. Az, hogy sok műtétem volt, azt a kórháznak köszönhetem, ahol nem tudták eggyel megoldani. Szóval mehettem magánorvoshoz, aki bár jó kis pénzért, de helyre tett. Két nap alatt három műtét. Igen élveztem. Meg az utána lévő fájdalmakat. Sírni tudtam volna, mikor harmadszorra is közölték: felvágják. Hát mondom három a magyar igazság, húzzunk bele…

Aztán volt jó kis fülgyulladásom, ami olyan fájdalmakkal járt, hogy a falat kapartam, muszáj volt fájdalomcsillapítót szedni, akkor meg a babák miatt aggódtam állandóan, de az orvosom megnyugtatott: nem lesz bajuk.  Következő gondom az már A baba fekvéséből adódóan az volt, hogy nagyon lent feküdt és nyomta a hüvelyemet. Egy darabig az aranyér miatt nem tudtam menni, aztán meg A baba fekvése okozott gondot a járásban. És minden másban. Iszonyat fájdalmas volt minden mozdulat, az ágyban a megfordulás a felkelés, a menés. De az orvosom ismét megnyugtatott ez természetes, a babákkal nincs baj. Oké. Hát akkor, ha velük nincs baj, akkor más meg nem számít.

neni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?