Kiss Noémi író, két gyermek anyukája. Egy fiúé, egy lányé. Ikrek. Elképzelni se tudta, de megesett. Megérkeztek, itt vannak, valamit kezdeni kell velük.
Megpróbálja elképzelni, s időről időre megosztja velünk. Fogadjátok szeretettel legújabb sorozatunkat, az Ikeranyát.
Anya teste
Visszanézve minden más, megszépül, kitörlődik, kifestjük, a hormonok felülírják. A szülés csodálatos, a születés is az. De mi van, ha két gyereket rejt a has, két pont szúrja a méh falát? Csodálkozás és ijedtség, félelem és öröm keveredik. Az ikerszülés csoda. Fogják egymás kezét, miután kipottyantak. Azután jön a mindennap és a valóság: két síró száj, dupla pelenkázás.
Ha lehazudjuk, attól még ott van: szörnyű volt a várandósság és nem különösebben jó élmény a születés. Az ikerszülés elég komplikált tud lenni. Senki kedvét sem szeretném elvenni, de nem az a jellemző momentuma, hogy két gyönyörű kupidót tolok magam előtt egy designer dupla gurulós kocsiban, és mindenki ránk mosolyog. Az ikrek aligha az álmok földjére bújnak ki. Ha akarom, pontosan emlékszem, hogy volt. Persze nem mindig akarom, és akkor egyszerűen csak csodálatosak ők, úgy, ahogy vannak.
Mikor megtudtam, hogy két embrió tapadt meg a méhem falán, egyáltalán nem örültem, csak titokban. Megijedtem a monitor láttán. Be voltam rezelve. Reszkettem és futottam fűhöz-fához, hogy megtudjam, hogy lehet ikreket kihordani, nem azt, hogy lehet szeretni őket, mert az sosem volt gond és nem is volt fizikai fájdalom. Viszont az ikerterhesség igen leamortizálta az anyagaimat. Elvette a vasat, a magnéziumot, a véremet, a szívemet dobogtatta és a hátamat elgörbítette, a gerincemben különös nyomot hagyott, mert irtóra fájt. Az orvos azzal nyugtatott, hogy egy nőbe egy gyerek való. Vizsgálat után hazamentem, a tenyerembe nyomtam az arcomat, ültem az ágyon és összetörtem. Mi a fene ez? Most hogy lesz tovább?
A férjem szedett össze, akinek fogalma sem volt, mi játszódik le a testemben. Pedig szívesen kölcsönadtam volna neki a placentákat és a hormonfutamokat. Egy másik nőgyógyász azt is mondta, jó, ha olyan klinikán választok orvost, ahol van PIC vagy NIC – vagyis intenzív koraszülöttosztály. Választottam, de a gondolatot igyekeztem elhessegetni. Ment is elég jól. Lassan maguktól elmúltak az első, ijesztő pillanatok. Boldogságsejtek szabadultak. Jött egy hormonbomba, és kimondottan boldogan lebegtem, de jól fognak az én ikreim játszani, verekedni, meg hogy egy csecsemőt nagyon akartam, de én olyan boldog leszek, hogy nekünk kettő fog üvölteni. Ez volt az első nyolc hét a terhességben. Utána elérkezett egy új időszámítás: az ágyhoz kötöttség, és a többi galiba, most nem ecsetelném. Hogy mozogtam volna? A torna fel sem merült. Örültem, hogy levegőt vehetek, és csak csendben hányok. Lehetőleg otthon, nem pedig a mozgólépcsőn.
A kérdés mindig az, hogy bírja a méh, a méhfal, a placenta és a méhszáj. Van-e nekik elég hely odabent. És hogy én hogy bírom. Lelkileg. Mennyire visel meg egy-egy orvos őszinte szava. Az ultrahangkép fekete foltjai. Na meg egy vércsepp a vécékagylóban. Hogy nem ehetem meg, amit kívánok, mert irtóra fenyeget a terhességi cukor. Hogy jobb, ha fekszem, és nem mozgok, csak figyelem magam, megint mi baj lehet. Aztán közölték, hogy milyen újabb ultrahangok, magzatvízleszívások, vérvizsgálatok várnak és hogy a gyomorsavam a fülemet is megfájdítja. És most jön a lényeg, a tizenkettedig hétig feküdnöm kell, mert szivárog a méhemből néha a vérem. Fújjjjj, de akarta a gyereket. Akkor bírja ki. Persze ez megy, mert a kismama mindent kibír. Van rá egy külön programja. De ha meg sem mozdulhat, az irtó gáz.
Azt hiszem, a fekvés kavart fel leginkább, még akkor is, ha konkrétan ez nem látszott sápadt arcomon, mert a terhességi ráncok eltakarták. Hófehér voltam a hetekig tartó mozdulatlanságtól, hiszen semmit sem sportolhattam. Pedig én is hamar eldöntöttem, ha egyszer gyerekem lesz, nem hagyom abba. Tizennyolc évesen is ezt hangoztattam. Hogy de ciki egy lusta kismama. Amúgy meg simán bedőlök a terhestornareklámnak, jógáról, pilatesről olvasgattam fekvés közben. Átlapoztam azokat a szülésfelkészítő kurzusokat és konzultációkat, ahová aztán sosem jutok majd el, megnéztem a bábatanfolyamok anyagát, kerestem a neten szimpatikus dúlát, na meg persze nyomoztam a bababetegségek után.
Aztán megtudtuk, hogy az ikrek egy fiú, egy lány. Hurrá! Egy pár, szuper. Ritka eufória uralta fullasztó, meleg, nyári napjainkat. Mikor egyre nehezebben nyeltem a levegőkortyokat, mert a babák nyomták a bordákat. Egészségesek. Képzeletben kicsit fellélegezhettünk.
Végül befektettek, oda, ahol mindenki kivétel nélkül sír érkezéskor.
Feküdtem, és feküdtek velem nemsokára a hármas- és négyesikres mamák a Mária utcában, néztük az ablakból Doktor Szöszi ultrahangozóját, a gólya hozza ruhákat és a kismamatornák kínálatát. Irigyeltük a szabadon lófráló kutyákat, nem tudtam, hogy ilyen merev egy ikerterhesség. Merthogy a szép várandósság végén (volt azért három gyönyörű hónapom) mégiscsak a klinikai osztályon kötöttem ki. A babák kibújtak. Gyorsan és hirtelen megszülettek. Természetesen császárral, egy orvosi gumikesztyű húzta ki őket meleg odújukból. Felsírtak, utána nem sokkal már csövek lógtak belőlük, akváriumban is éltek. Utaztak a Czerny Alapítvánnyal, voltunk koraszülöttosztályon, csecsemőhizlaldában, fejlesztésen, vizsgálatokon. Dévény Anna tornáján. Mindig hármasban, mintha Mária is kettőt szült volna, az egyik kísérőbaba csak egy angyal a képen, a másik az igazi gyerekem. Szoktam ezen morfondírozni, vajon ki van pluszban velünk, a kicsi fiú, aki párszáz grammal született, vagy a vastaglábú lányom, aki hihetetlenül masszívan teper előre a babafejlődési skálán. A válasz mindig a test, anya teste. Anya teste kémia. Onnan indul és ott végződik a születés, csak aztán jön minden más. De erről a testről majd legközelebb.
