A fiam ma négyéves. Még mindig némileg elszorul a szívem, ahogy a születése napjára gondolok, pedig itt élvezhetem négy éve annak a napnak a gyümölcsét: egészséges, gyönyörű, okos, végtelenül kedves. Én pedig végtelenül hálás vagyok mindennek, a Mindennek és mindenkinek, aki ehhez hozzásegített. De a mai nap eszembe jutott, hogy kicsivel több, mint két éve, amikor a kistesó születésére készültünk, nagyon hamar kiderült, hogy elég sok feldolgozatlan traumám van az első szüléssel kapcsolatban. Ekkor kellett írnom „házi feladatként” egy levelet a kórháznak, amiben megfogalmazom és leírom, hogy mi is traumatizált ennyire. A megfogalmazás segíti a feldolgozást, nem lebeg szürke ködként továbbra is felettem.
Ma, L. fiam negyedik születésnapján eszembe jutott ez a levél. Még mindig intenzív érzéseket vált ki belőlem. Azóta megszületett a kistesó, az is megér egy levelet (VBAC-ra készültünk, császár utáni természetes szülésre, majd gyakorlatilag az azon a héten odakerült új főorvos és az én orvosom közötti tanulmányi véleménykülönbség miatt nem engedték meg az utolsó pillanatban, így ébren levős császár lett a vége…).
Igen, összetehetném a kezem (és teszem is), hogy egészséges, szép, okos gyermekem lett, hányan mit nem adnának ezért… Viszont nem gondolom, hogy a „lehetett volna rosszabb, ezért ne nyavalyogjunk” attitűd visz előre. Hisz lehetett volna jobb is. Ezért osztom meg most ezt a levelet, a történetünk egy kis szeletét, négy évvel a születés, és kb. két évvel a keletkezése után, változtatás nélkül.
„Tisztelt kórházi dolgozó!
Nem tudom, pontosan ki is fogja kézhez venni levelem, de úgy gondolom, hogy a kórházi rendszerben dolgozó bármely láncszem számára tanulságul szolgálhat.
2014.07.26.-án szültem Önöknél első gyermekemet. Szültem? Olyan egyértelműnek tűnik most ez a kifejezés, de higgye el, nekem igenis tudatosan figyelnem kell arra, hogy ezt a szót használjam…
25 éves voltam, átlagos egészségnek örvendő. Nagyon vártuk a kis lurkót, készültünk rá és a születésére is, igyekeztünk ennek megfelelően kórházat választani. Eljártunk a kórházi szülésfelkészítő sorozatra férjemmel, ahol nagyon hangsúlyozták, hogy ez egy szülés- és bababarát kórház, semmi sietség, semmi erőltetés. A főorvos-helyettes úr derűsen mondta, hogy ő vezetett már le szülést szitárkíséretre és ACDC-re egyaránt. Mesélt a bordásfalról, a labdákról, a kötélről, a medencéről, a HIFI toronyról, stb. Tapasztalatlan várandósként azt gondoltam, igen, ez maga a Kánaán, megtaláltuk azt a helyet, ami a még nehezen megfogalmazható igényeinket is ki fogja elégíteni. A sok „extra szolgáltalás” akkor elvitte sajnos a figyelmemet arról a félmondatról, ami talán figyelmeztethetett volna: „igen persze, természetesen szülhet nálunk az anyuka kutyapózban vagy állva is, ha feltétlenül akar, de higgyék el, hogy a méhösszehúzódások sokkal erősebbek a gravitációnál…”.
L. fiunk szépen fejlődött, időben befordult, semmi gond nem volt a terhesség alatt. Sőt! Kifejezetten élvezetes terhesség volt. Nagyon szerettem (szeretem) az orvosomat, nagyon gondoskodó és segítőkész fiatal doktor volt, akinek még nem volt magánpraxisa, így a kedvességét ráadásul a TB keretein belül kaptam. Eljött a nap; Lőrinc pontosan a kiírása dátumának hajnalán elkezdett furakodni. Tízperces enyhe fájások, majd lassan erősebbek, majd hárompercesek; „mint a nagykönyvben”- gondoltuk és örömteli izgatottsággal várakoztunk. Nem siettük el a dolgot, hisz még a kórházban is ezt javasolták, sétáltunk egy nagyot az erdőben. Délután 2-re mentünk be, addigra volt ugyanis ctg időpontunk.
Küldtek tovább a kivizsgálóba, ahol csóválták a fejüket, hogy elhiszik, hogy hárompercesek a fájások, de hol vagyunk mi még a szüléstől. Sebaj, ha már bejöttünk, akkor üljünk le a váróban és várjunk egy órát. Ez már eleve nem volt túl komfortos, bár megértem, hogy nem lehet mindenkit befektetni. Így utólag azt hiszem el kellett volna mennünk sétálni, ha tudom, hogy tényleg nem néznek felém egy óráig. Az újabb vizsgálat se mutatott változást, de úgy tűnt, hogy megesett rajtam a szívük, mert „na jól van, látom, hogy fáradt, feküdjenek be az egyik szobába” bátorítás mellett megengedték, hogy átöltözzünk, hogy magunkban legyünk.
Nem írnám le percről-percre a részleteket, hisz ez igazán csak nekem, nekünk fontos, de annyit azért szeretnék megosztani, hogy a szülés komoly traumát okozott nekem, nekünk és komoly feldolgozandó „házi feladatot” hagyott maga után évek múlva is. Nem tágultam eléggé, 2 ujjnál burkot repesztettek, de nem indult be tőle jobban. Kérdezték, kérek-e EDÁ-t? Mondtam nem, még bírom. Mire valaki, sajnos nem tudom, hogy ki, közölte, hogy „de hát az segít a tágulásban”. Mire én reménykedve belementem, noha tudtam, hogy roppant fájdalmas és nagy kockázata is van. De ha segít, hát segít, táguljunk. Az aneszteziológus mérhetetlen bántó és kifejezetten udvariatlan volt a nevem mellett szereplő dr. láttán, miután tisztáztuk, hogy nem vagyunk kollégák, én „csak” jogász vagyok.
Sírással küzdve néztem egyre fehéredő férjemet, aki látta a tűt és az EDÁ-val járó minden szörnyűséget, miközben a fent említett kollega az asszisztensével hangosan latolgatta, hogy „ez vajon a második vagy a harmadik csigolyám, nem tudja megállapítani, de nem mindegy ám hova szúrják, még baj is lehet belőle”. Még csak nem is suttogtak! Kínomban már nevetni tudtam volna a helyzet abszurditásán… Túlestünk az igen kellemetlen beavatkozáson, viszonylag hamar kiderült, hogy nem hat. Fejcsóválva mondta a hölgy, hogy „ugye tudom, hogy attól még fájni fog és ne várjak csodát”, mondtam, hogy igen, de a féloldalasság akkor sem normális, ugye? A megszokott fejcsóválás mellett emelt az adagon, mondván, hogy ennyi már egy lónak is elég. A féloldalasság nem múlt el. Férjem ekkor elszólta magát, hogy mindig is fájt a derekam környékén, így lehet, hogy ott van valami baj. Na, ebbe végre kapaszkodót talált a hölgy, innentől ez volt a szlogen: biztos valami rendellenesség, nézessem meg.
Hiába sikerült rosszul az EDA, ennek ellenére nem állhattam föl, nem pisilhettem, nem sétálhattam, sőt, még az ágytámlámat se engedték megemelni, pedig éreztem, nagyon éreztem, hogy ez így hatástalan. Ez így nem jó. „Túl” kényelmes ez a fekvés, nem ideális se nekem, se a babámnak. Sokan mondták ugyan, hogy hallgassak az ösztöneimre, de én ilyen karakter vagyok, úgy voltam vele, hogy Önök biztosan jobban értenek hozzá, biztos az én és a babám érdekeit tartják szem előtt, hiszen máskülönben miért csinálnák ezt a szakmát? Itt kell leszögeznem, hogy biztos vagyok benne, hogy bizonyos mértékig így is van. Csak arra szeretném felhívni a figyelmüket, hogy mindemellett van néhány részlet, ami lehet, hogy nem tűnik fontosnak, de életeket, kapcsolati minőségeket, családokat határozhat meg…
Végül titokban (ami eleve abszurd) megkértem a férjem, hogy csak azért is állítsa feljebb a támlámat. AZONNAL éreztem a hatását, azonnal máshogy kezdett fájni, éreztem, hogy ezek már nem „hiábavaló”, öncélú fájások, hanem visznek valahova. Nem tudom, hogy már későn tettem-e, vagy valóban nem volt ez jó ötlet, de amikor legközelebb bejött a szülésznő, behívta az orvosomat is, aki azt mondta, hogy csökkent a szívhang és úgy látszik, nem tágulok eléggé, úgyhogy műtét lesz belőle.
Abban a szent pillanatban toltak is el engem az egyik irányba, férjemet vonszolták egy másikba, kerestük egymás tekintetét, de már nem találtuk. Átvittek, átemeltek a hideg vaságyra, kikötözték kezem-lábam és úgy hagytak érintetlenül vagy öt percig egyedül… Ezután jött valaki, kérdés és „bemutatkozás” nélkül előkapta a borotvát, hogy előkészítse a… műtéti helyet. Nem tudom, hogy a hölgy milyen módon tartja karban intim testrészeit, de ha egy csepp vizet is használt volna, nem véreztem volna már eleve, még mielőtt elkezdték a műtétet… Közben lassan megláttam a férjemet oldalt, egy üvegfal mögött zöldbe öltözve egy lelkesen magyarázó nővérkével, aki - mint utóbb kiderült- , a fényképezés fontosságát magyarázta neki, és leszidta, hogy hogyhogy nem hozta a gépet magával a műtőbe…
Végre megtaláltuk egymás tekintetét, egy ideig tartottuk, aztán elkaptam a fejem és kezdtek csorogni a könnyek… Halálra voltunk rémülve mindketten, egy fejsimogatásra, egy kézszorításra se volt lehetőségünk, nem hogy beszéljünk két szót… Jaj, Istenem, az az öt perc… Ha abban az öt percben a férjem velem lehetett volna, megérinthetett, megsimíthatott volna, suttoghatott volna a fülembe valami bátorítást, az a világot jelentette volna! Érti? A VILÁGOT…
NEKED MILYEN TAPASZTALATAID VOLTAK A SZÜLÉSED ALATT? SZERETNÉD KIÍRNI MAGADBÓL? KÜLDD EL NEKÜNK! EMAILCÍMÜNK: BEZZEGANYA@BEZZEGANYA.HU
Értem, hogy Önöknek ez rutinműtét, és nevetségesnek hat, de nekünk mindkettőnk életében ez volt az első, és bizony nem tagadom, hogy megfordult a fejünkben, hogy mi van, ha ott maradok az asztalon? Mi van, ha felteszik a nagy kérdést a férjemnek, hogy a baba vagy a mama? Jól fog dönteni? Tényleg, mit mondanék én neki, ha előre megkérdezne engem? Önt megmosolyogtathatja ez a gondolat, de azt gondolom, hogy a mondandóm szempontjából az nem is lényeges, hogy mekkora esély volt valóban erre, csak arra szeretném felhívni a figyelmét, hogy egy laikus bizony ezt érzi. Ha tudják ezt, remélem, hogy máshogy állnak majd másokhoz…
A „kedves” anesztes nő megint ott volt, próbált érzésteleníteni, nem ment. Csipkedte a frissen (vérző) előkészített területet, hogy érzem-e, mire én feljajdultam, mire közölte, hogy „hát ezt nem érezhetem”. Mondom, de érzem. Na, akkor hogyan tovább? Attól féltem, hogy úgy fognak vágni, hogy érezni fogom végig. Ezalatt az orvosok türelmesen vártak a fejem fölött, láthatólag nem izgatta őket az eseménysor és arról beszélgettek, hogy egyikük másnap utazik New Yorkba. Hozzám senki nem szólt egy szót sem, egyetlen kommunikáció felém az anesztes nő bosszankodása volt… Közben már remegtem, vacogtam, sírtam, és sok mindenre tudtam gondolni, csak a babára és a születés csodájára nem… Rám tették a maszkot, utolsó emlékem ez a szörnyű nő, akinek magyarázok, hogy nem kapok levegőt, vegye le a maszkot, hogy emelném a kezem, hogy eltoljam a maszkot és levegőhöz jussak, de ki vagyok kötve, így nem megy… Majd egy csengő hang közli:
„Jó reggelt, anyuka!”
Mi? Ki? Hogy én? De hát én nem is tudom, mi történt. Toltak át egy másik szobába, sehol senki, majd végre valahára megjelent a férjem, kezében egy kis poronttyal. „Egy” babával, nem „a” babával, fontos is azt hiszem, hogy ösztönösen ezt írtam… Mivel nem éltem át a szülést, és még csak a kiemelést se láttam, így jobb híján el kellett fogadnom, hogy igen, ő az. Ő az, aki bennem növekedett 9 hónapig, és nem a szomszéd szobából hoztak át egy másik gyereket… A bent töltött három és fél napot is nagyon rosszul éltem meg, de azt hiszem, ez már a fenti élményekre rárakódva okozott ekkora traumát.
Nézzék, mindezeket csak azért írtam le, hogy tudják, hogy VALÓJÁBAN mivel is jár egy ilyen döntés meghozatala, minthogy császár lesz, ráadásul altatásos császár. A szigorúan orvosi, szakmai részéhez Önök értenek, ezzel nem is vitatkozom, sőt, hálás vagyok, ha így mentették meg a babám életét. De arra kérem Önöket, hogy higgyék el, nem kamu az, hogy az anyukát igenis traumatizálja ez a születésmód, hogy abnormálisan hosszú ideig szinte idegenként látja el mechanikusan a gyereket, aki persze aranyos és kedves, de nem az „enyém”. Nincs meg „az én testem, az én vérem” érzet.
Borzasztóan nehezen alakul ki a kötődés és az ember lánya egy… defektes korcsnak érzi magát, aki még csak szeretni sem képes igazán a saját gyerekét… Emellett eltörpül ugyan, de jelen van még a „szültem-e egyáltalán, vagy csak feküdtem és kivették belőlem a gyereket?” dilemma. Hosszú ideig nem tudtam használni ezt a szót, még most is nehezemre esik. Én vétettem? Mit tettem rosszul? Nő vagyok egyáltalán? Másnak olyan könnyen megy. Az orvosaim vajon biztosan kivárták a lehető legutolsó pontot, amikor muszáj beavatkozni, és akkor döntöttek a műtét mellett, vagy így volt kényelmesebb? Sőt, az oktatásban épp ezt mondják kisebb kockázattal járó műtétnek, ezért így döntöttek, de inkább mondtak valami ijesztőt, hogy indokoltabbnak tűnjön az egész? És ez még csak az én oldalam… Annak is csak egy töredék része. Az, hogy a férjem és a gyermekem mit élt meg, az megint egy külön történet…
Körülbelül másfél év telt el, pár hónap múlva érkezik a kistesó. Tele vagyok félelemmel és feldolgozatlan traumával. Még az előző születést se dolgoztam fel, hogy mehetnék így bele nyugodtan a következőbe?
Hála az Isteni gondviselésnek, szakértő kezekbe kerültem, ezért is írtam most meg ezt a levelet, hátha ez hozzásegít a gyógyuláshoz.
Ha hajlandóak „tanulságot” levonni a levelemből, arra kérem Önöket, a baba és a mama fizikai egészsége mellett figyeljenek oda szépen kérem a lelki egészségükre is. Ez nem humbug, nem valami új trendi dolog. A bőrömön tapasztaltam…
Köszönettel:
Z.F.”
Sajnos sok anyukának volt traumatikus a szülése:
Soha többé nem akarok szülni!
Szétment a hüvelyem szülés közben
Szülés után úgy éreztem magam, mint akit megerőszakoltak
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
