,
Szeretem az őszt. Az illatokat, a színeket, a cirógató napsütést, mikor nem perzsel a nap. Várom a borús napokat is, a szitáló esőt, a hajnali ködöt. A nyár bolond, bohokás. Az ősz csendes, beburkolózós. Már pont erre vágyik a lelkem.
A szuper napirendünk úgy borult, ahogy csak lehet. PiciLány hajnalban kelt velem. Semmi ötperc nyugi. Közben Kedvessel is annyit találkoztunk, ami a napi kötelező. Feladatok leosztva, gyerekek alszanak, mi is alszunk. Néha már 9-kor. Siralomház.
Azt hittem az egymás után epekedést letudtuk a randizgatós fázisban, erre azon kapom magam, hogy mardos a hiánya. Még az is, ami bosszant. Egy nyamvadt gyereknevelős vitára sem futotta. Úgy vártam a pénteket, mint valami örömünnepet és számoltam vissza a napokat.
NagyLánynál beütött a végzős stressz. Szédelgés, hányinger, sírógörcs. Próbáltam a lelkére hatni, hogy van tét, persze értem én, de közel nem akkora, mint amit most érez. Ha nem is kerül be álmai iskolájába, akkor sincs veszve az egész élet! Lehet 19-20 évesen már egészen más fogja érdekelni és akkor majd tanulja azt.
De ő jó suliba akar menni, ahol nem ilyen hülye mindenki. Elkeserítettem, hogy ez egyetlen suliban nincs garantálva. Az instaélet mindenhol ott van. Ő ettől kiütést kap. Neki nem menő piálni meg nikotinfüggőnek lenni. Hetente másik pasival járni sem. Mindez kész szerencse. Félek, KicsiLánnyal ez nem lesz ennyire szimpla.
Hosszasan beszéltünk arról is, hogy az "aljas" tanároknak miért szúrja a szemét a hosszú, színesre lakkozott köröm, a haskilógás és hasonlók. Iszonyú büszke voltam magamra, hogy megértette, ez nem ellenük, hanem értük van.
Szépek, fiatalok és idősebbnek látszanak a koruknál, de védekezni a beszólások és a kínos pillantások, esetleg fogdosások ellen csak 14 éves módjára tudnak. Szinte sehogy. Nagyok már, de még lélekben nem tartanak ott, amit a kinézetük sugall. Ezért húzzák őket vissza a nőiességük villogtatásában. Meg ott van az a sok nyolcadikos, hormonokkal megtolt fiú osztálytárs. Kihívó külső nélkül is cuppannak a lányokra, nem kell még a lovat is alájuk rakni.
Kicsit kétkedve fogadta ezt az utolsó mondatot, míg elmeséltem egy ismerősöm sztoriját. A fia hazament az első nyolcadikos sulinap után.
Mi volt a suliban? -jött a kérdés anyától.
Képzeld Anya, a "horváthjulinak" akkora lett a melle!!! -robbant ki a lényegre törő válasz a srácból.
Ezen aztán NagyLány szívből felnyerített. Ismeri a családot, biztos ez is segített, de itt esett le neki, hogy nem a levegőbe beszélek.
Én alapból hagyom, hogy bármit felvegyen, ami tetszik neki. Ha szerintem sok vagy inkább kevés, akkor elmondom, hogy baromi csinos, de nagyon szexi is ebben, és erre az utcán ilyenmegilyen reakciókra számíthat. Mivel nem bírja, ha bámulják, és már nem egyszer okozott majdnem közúti balesetet, ilyenkor inkább átöltözik. Néha Kedves is hozzászól a dologhoz. Nem mindig tudom, hogy anyai féltés dolgozik bennem vagy valós az aggódalmam. Ilyenkor kikérem a véleményét, vagy hozzá irányítom NagyLányt, hogy legyen ő a tükör.
KicsiLány is elkezdett öltözködni. Neki totál más a stílusa. Inkább az enyémet tükrözi. Fekete feketével, tüskés füli, zenekaros póló. És egy tüskés csuklószorító meg acélbetétes bakancs minden álma.
Tesómtól kapott egy kupac vicces zoknit, közte egy piros-fekete csíkos, térd fölé érő darab. Azonnal ráugrott és húzta elő az acélbetétes bakancsomat piros-fekete fűzővel, hogy akkor ő holnap ebben megy! Mit vegyen fel hozzá? Szoknyát. Minisorttal még nem kéne! Magára is hajigált egy fekete szoknyát és felsőt, én meg csak néztem, mikor kérdezte szívdobogva: "Na, milyen???" A "jesszus!" bukott volna ki belőlem, de ilyet nem tennék. Egy diplomatikus választ adtam.
"Nem is tudom. Megnézted a tükörben? Igen. És tetszett? Igen. Akkor semmivel ne törődj! Mert csak az számít, hogy te jól érzed benne magad!"
Igazából úgy festett, mint akire a turiból ráfújt a szél nehány cuccot a fekete sorból. De ő ilyen. Mindig. Igazából illik hozzá. Én meg nem fogom azzal nyomasztani, hogy milyen fura az ízlése. Szakadt (mármint valóban, nem gyárilag), foltos ruhában nem mehet sehová. És fésülködni is muszáj, mert azért legyen igényes magára, de hogy milyen cuccban érzi jól magát, azt nem ítélem meg. Maximum csodálkozom vagy nyelek egyet, esetleg nagyon óvatosan mondok véleményt, ha kéri vagy írtó gáznak tartom a szerelését, amiért esetleg beszólnának a suliban.
PiciLány és az öltözködés is kezd bonyodalmakat szülni. Akármit nem hajlandó felvenni. Lassan mindennapos, hogy két féle ruhát kell elé tennem és abból boldogan választ. Az öltöztetéshez se nagyon füllik a foga. Ő egyedül akar! Nadrágot a fejére... meg cipőbe is egyedül bújna, így az indulások eléggé hosszadalmasak.
A nappalokat és az éjszakákat is rendesen keresztbe teszi, hogy a nyolcadik fogát növeszti. A hetedik is csak két hete bújt ki. Én meg vágyakozva nézem a hasonló korú gyerekek fogakkal teli mosolyát. Bárcsak ott tartanánk már! Enni persze nem nagyon eszik, cserébe az én hátam horpad az éjszakai szopizásoktól. Próbáltam a kakaó cumisüvegben cselt, de neki az sem kell. Nincs anyuszaga.
A fogzással jön az orrfolyás és az orrsziporszi. Szegény totál leizzad a bömbölésben, de szerencsére csak ritkán kell szívni, mert valami csodálatos módon, de tudja fújni az orrát. Azt hiszem ez Kedvesnek köszönhető, még az első szülinapos gyertyaelfújás következményeként. A szájával nem akarta fújni sehogy sem. Fújta az orrával. Ennek vesszük most nagy hasznát.
KicsiFiúban telítődött az iskola. Most is azt mondom, amit eddig, hogy neki az iskolán túli foglalkozás többet árt, mint használ, akkor is, ha az sport. Könyörög, hogy ne kelljen járnia vagy legalább kettő helyett csak egyszer egy héten. Ez a hónap már így marad.
Jövő héten szülői, ott majd meglátjuk milyen sportok vannak idén, mint lehetőség. A tanárok és a pszichológus is a csapatsportot erőlteti, de ő küzdősportot szeretne. Eddig is így volt, de azt ellenezték, hogy attól a viselkedése még durvább lesz, mert megtanulja a fogásokat. Hát nem tudom. Ő most is azt hiszi, hogy tudja, hehe. Én inkább azt gondolom, hogy ott keretek között, barátságosan durvulhat. Illetve ott a szabály, hogy aki edzésen kívül használja a tudását erőfitogtatásra, azt kizárják. Én hiszek az anyai megérzésekben. Már többször bizonyítottak.
Túlvagyunk már két szülőin. A lányok suliügyeit Kedves intézi mindig, de most én mentem KicsiLányéra. Látni akartam az új ofőt.
Nem tévedtem, egy nagyon jófej, nyugdíj előtt álló férfi. Tudja mit kell kezdeni ezzel a korosztállyal. Nehány szülő kevésbé. Viber csoport az kell a gyerekeknek, de egy szekrénykulcsot már nem bízna rá egy 11 évesre. Néhány hasonló megnyilvánulás után az egyik tökös anyuka tartott egy pármondatos nevelési tréninget.
Miszerint: Mi szülők, a gyerekeink mögött kell álljunk, támogatnunk kell a szárnypróbálgatásaikat és semmiképpen nem olyanokat mondani, hogy úgyis elhagyod azt a kulcsot, meg nem neked való ezmegez a közösségi feladat, hanem helyette segíteni, biztatni kell, hogy talán nem lesz könnyű, de menni fog, én bízom benned!
Szívemből szólt.
Végül Viber csoport leszavazva, szünetben is tilos telefonozás megszavazva, egyéni szekrénykulcs megrendelve.
Aztán péntek lett. Előre megbeszéltük, hogy délután egyedül megyek vásárolni, bringával. Zene akkor is szól, ha PiciLány mögöttem ül, de egyedül azért picit feljebb tolom a hangerőt. Még az a 2-3 dal is jólesett, amire ebben az időben futotta. Hiába a másfél óra, sorbanállással ment el az idő nagyrésze. Többet kellene egyedül tekernem. Hihetetlenül felszabadító.
Mindenki szépen és gyorsan elaludt, miénk volt az este. Ki is használtuk, és boncolgattunk érdekes témákat Borzlány házasságos írása kapcsán. Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy Kedves a férjem és nem csak egy jó barát, mert ilyen témákat nehéz úgy megvitatni, hogy az érzelmeiden kívül maradj és el tudj vonatkozatni a kapcsolatodtól. Azért mégis sikerült. Hálával gondoltam arra megint, hogy a férjem az, akivel bármiről és mindenről tudok beszélgetni. Bennem pedig valami egészen más látásmód kezdett nyiladozni, mint amit eddig gondoltam a témában.
A várva várt hétvége végül se nem volt öröm, sem nem volt ünnep.
A gesztenyeszedés volt az egyetlen minimálisan értékelhető. PiciLányt ugyan alig érdekelte a dolog. A pakolászás, keresgetés is csak rövidke ideig. Míg vannak buszok és repülők, addig a gesztenye maradjon csak a fűben. Így aztán Kedvessel szedegettük. KicsiFiú és NagyLány legalább szívesen fúrkálták, dugdosták másnap... hogy aztán PiciLány szétcincálja az alkotásokat. Nyertünk vele öt nyugodt percet, ezért ők sem bánták, hogy a zsiráf fej nélkül, az autó kerekek nélkül maradt.
NagyLánnyal nekifutottunk a Grease-nek a Bazilika előtt. Vártuk, készültünk. KicsiFiú kavart egy kis kalamajkát, de még a kezdés előtt így is megérkeztünk. Hely persze semmi. Állhattunk. Volna. A szuper felújított hang lehet csak a zenékre vonatkozott, vagy a hangosítás volt elég vacak, de a szöveg, mint valami fazékból, úgy szólt. Én már ezerszer láttam, nekem így is jó lett volna, de NagyLány 10 perc után hazavágyott. Jó lesz az majd a neten is, de ő itt, így ezt most nem kéri.
Hazaérve kellemesen elcsacsogtunk hármasban, míg az orrom alá nem tolta, hogy miért vállaltam őket, ha tudtam, hogy az ex nem az a szuperapa típus? Hogy azt vállaltam, hogy egyedül is megoldom a gyereknevelést és szeretést, az meg felelőtlenség volt, mert apa nélkül felnőni nagyon rossz.
Lebénultam. Képtelen voltam bármit is kinyögni. Fáradt voltam, csalódott és bánatos egyszerre.
Tudom milyen apa nélkül felnőni. És azt is tudom, hogy hiába van ott más a helyén, aki fontos, aki szeret és törődik. Az a tudat, hogy nem kellesz annak, akinek nagyonis fontos kellene legyél, nem pótolható azzal, hogy kellesz valaki másnak, akinek valójában semmi köze hozzád.
Azt meg végképp nem volt se testi, se lelkierőm boncolgatni, hogy az apjuk magasan jobb volt apának, mint az én apám vagy mint az apai nagyapa. Mondjuk egyik sem egy hatalmas szint. És néhány, utólag már jelnek nevezhető cselekedete, még akkor nem tűnt olyan horderejűnek, hogy azért borítottam volna a bilit. Megoldani szerettem volna a problémákat.
Csak ültem üveges tekintettel a széken, végül elmentem fürdeni, ahonnan már mehettem is PiciLányhoz. Este 11 volt, ő meg közölte, hogy "tá" és így is maradt órákig. Én egyszercsak meguntam. Legalább hajnali 1 volt. Átslattyogtam a gyerekszobába, bekucorodtam KicsiLány ágyába (ő a Nagyinál volt épp). Kis felsírások után pedig csend lett. Kb két éve nem aludtam ilyen kényelmesen! Igaz, 6-kor felébredtem a malackák zörgésére. PiciLány Kedves mellett kucorogva aludta végig azt a kb öt órát. Ettől még zombiztunk egész vasárnap. De egy nagy sírásnál felcsillant a remény. Nem egyetlen foggal küzdünk, hanem már a rágók is alaposan beindultak.
Hurrá-hurrá, éljen-éljen!
Nanta
