Kellő távolságra anyák napjától kísérletet teszek arra, hogy néhány adat és tanulmány segítségével kivesézzem, miért vagyunk elégedetlenek anyáinkkal. Mert azok vagyunk és lehetőleg mindent másképp csinálunk, mint ők (anyóshoz képest meg pláne, hehe).
Sokan írtátok, hogy többet akartok adni a gyerekeiteknek, mint ami nektek jutott, és nem kizárólag az anyagi lehetőségekre utalva. Én is így vagyok ezzel. Többeket sokkolt az, amit anyátok mondott terhességről, szülésről vagy a gyerenevelés nyűgeiről. Vajon miért nem tudták és akarták megélni az anyaságot úgy, mint mi?
Mi – többnyire - a 70-es, 80-as évek gyermekei vagyunk. Szüleink egy része a Ratkó-korszak (1950-56) szülöttje, sokan köszönhetik és köszönhetjük létünket ennek a sok szempontból szerencsétlen politikai döntésnek. De vajon belegondoltatok valaha is abba, szüleink közül mennyien nem várt, nem tervezett gyerekként születtek meg és nőttek fel? Hogy milyen lehetett nagyanyáinknak faluról feljönni a városba gyári munkásnak, cselédnek vagy csak irodistának mentek és elszakadtak a családjuktól új életet kezdeni a modern, könnyebb városi élet reményében?
Anyáink a diktatúra legnehezebb éveiben születtek, és a Kádár-korszak „legszebb” éveiben voltak kamaszok, fiatalok. A városi gyerekeket sokszor már három hónaposan bölcsődébe küldték, a nagyobbakat szervezetekbe tömörítették, hogy irányíthassák, ellenőrizhessék közösségi életüket. Ezzel párhuzamosan elhalásra, de legalábbis éppen csak vegetálásra ítéltetett minden, ami a háború előtti polgári vagy vidéki társadalomhoz volt köthető: egyházi, civil szervezetek, mozgalmak. A kor etikája a prűd puritanizmus volt, soha annyian nem éltek házasságban, mint 1960 és 1980 közötti időszakban. Részben ebből következően ekkor a nagyon alacsony volt a házasságon kívül születettek száma is. Bár a Nők Lapjában 1972-ben jelent meg az első cikk a gyermeket egyedül vállaló értelmiségi nőkről, egyszerűen ez volt a szabályos életút a XX. század közepe táján Magyarországon: fiatalon megházasodni, gyerekeket vállalni, megbízható, „családos emberré” válni. A leányanyák megítélése csak lassan változott meg a szégyellnivaló erkölcstelen nőből nagyjából a ’70-es évek elejére lett társadalmi segítségre szoruló gyerekét egyedül nevelő egyedülálló nő.
És milyennek mutatják a statisztikák a korabeli családokat? Magukba zárkózó, kifelé bizalmatlan, tekintélyelvű, a háztartási munkamegosztást hírből sem ismerő jellemzően kétkeresős, kétgyerekes közösségnek, amelyben a „boldogulás” célja leginkább a saját lakás (bentlakó nagymamától mentesen), a háztartási gépek, kocsi, telek megszerzése vagy a házépítés volt. És persze a tanulás. A nők aránya ugrásszerűen megnőtt a felsőfokú végzettségűek körében (1960-ban 22,8%, 1980-ban 40% volt), már régen, az ’50-es évekkel elmúlt a traktoroslányok, sztahanovista nők kora, helyükbe ideálként az önmegvalósító, felszabadult nő lépett.
Egyre biztonságosabb lett a születésszabályozás, elfogadottabb a válás, a házasság előtti párkapcsolat. (Arra azért figyelmeztetett a hivatalos álláspontot hűen közvetítő Nők Lapja, hogy feminista ne legyen senki, mert nem talál férjet magának, úgyhogy legalábbis tartsa meg a véleményét és végezze el a házimunkát tisztességgel.)
És a mi már nagyvárosi szüleink – nagyszüleink döbbenetére – elváltak (1978-ra négyből hárman), karriert építettek, készételt főztek, már ha egyáltalán főztek, és a család jellemzően csak vasárnap gyűlt össze. Mi bölcsődébe*, óvodába jártunk, szinte mindenki volt még kisdobos, úttörő is.
A rendszerváltás minden magyar családot nehéz helyzetbe hozott, sokunk szülei kényszerültek pályát módosítani vagy – rosszabb esetben – megismerni a munkanélküliség és a nélkülözés összes kínját. Belerokkantak a munkába, miközben ők jót, a legjobbat akarták nekünk: különórát, nyelvtanfolyamot, külföldi utat, ha kell, fizetős szakot az egyetemen. Az anyaságot sokuk már a második generáció tagjaként munkába járás, tanulás, karrierépítés mellett „csinálta” végig.
A mai negédes „babavárás” nekik terhesség volt, alternatív szülőszoba helyett a kórházi kínszenvedésre, csecsemőkorunkból pedig leginkább a szünet nélküli mosásra, vasalásra, sterilizálásra és a szar dögnehéz babakocsira emlékeznek és nem az igény szerinti szoptatásra vagy a bababarát izékre meg képességfejlesztésre. És anyám megrettenve nézett rám, mert „értelmiségi” (értsd: diplomás) nő létemre szülés előtt három héttel nem azon agyaltam, hogyan oldjam meg a mielőbbi munkába állást. És havonta rákérdez, mert nem hiszi el, hogy én minden nap vacsorát készítek a családnak. Mert szerinte egy tanult nő nem teljesedhet ki a családja kiszolgálásában, a konyhai robotban, a gyerekek rabszolgaságában, a játszótéri pletykálásban.
Mi pedig – sokan – az anyaságot „megélni” szeretnénk. Szülésélményre vágyunk, biztonságos kötődésre, kiteljesedésre, részmunkaidőre, lelkes házimunkát végző párra, aki hazaér fürdetésre és persze egészséges életmódra, fitnessre meg wellnessre. Meg nagymamákra, akik talán még emlékeznek, mit kell csinálni egy csecsemővel, kisgyerekkel és lelkesen hozzák-viszik őket.
Nem csoda, hogy nem értjük meg egymást.
*A GYES 1967-es bevezetését követő baby-boom elsősorban a vidéki és alacsony keresetű nőknek köszönhető. A magasabb végzettségű nőket az 1985-ös GYED bevezetésével próbálták lelkesebb gyerekvállalásra bírni és egyúttal kivonni a szűkülő munkaerőpiacról.
Citabella
