Nos, igen, tudom, én voltam (vagyok) a hülye. Amíg terhes voltam, úgy képzeltem, hogy lemegy a szülés, majd pár nap múlva megtörténik a csoda, jön a tej és minden oké lesz. Persze örök pesszimista lévén felkészültem én a sebes, vérző mellbimbóra, és a fájdalmas tejbelövellésre is, de az, hogy a tej jön, egyértelmű volt.
Más variáció eszembe se jutott. Nem jutott, ugyanis minden csecsemőápolással foglalkozó írás azt sulykolja az emberbe, hogy a tej jön és kész. Akinél nem, az nem csinál jól valamit, vagy nem szereti eléggé a gyerekét. (Kövezzetek meg, de én ezt olvastam ki minden írásból: ha nincs elég tej, akkor rosszul teszi mellre az anyuka a babát, vagy nem elég gyakran.)
Igen, roppant naiv voltam a szoptatást illetően. (Olvastam én tömérdek cikket róla, ismerem a WHO ajánlását, tisztában vagyok az összes szoptatási pozícióval.) Most már tudom, hogy igenis van olyan, hogy nincs elég tej!
Az első és legfontosabb dolog, amit most már minden várandós ismerősömnek mondok, hogy a női felmenőit feltétlenül kérdezze meg erről. Én nem tettem, de már bánom. A szülés óta eltelt négy hónap alatt ugyanis kiderült, hogy sem anyukám, se az ő anyukája, se az apai nagynéném, se az unokatestvérem nem tudtak szoptatni. Meg kellett volna kérdeznem, akkor nem ér ekkora sokként, hogy nincs tej. Legalábbis csak töredéke annak, ami kellene.
Az én helyzetemet (vagyis inkább a fiamét) további dolgok is rontották. Az első ilyen a letapadt méhlepény volt, amit mesterségesen kellett eltávolítani. Ez már önmagában késlelteti a tejbelövellést. A szülés vákuummal zárult, ami szintén nem tett jót ennek a dolognak. Ezután jött a felismerés, amit én már jó régóta tudok, de eddig senki se törődött vele, hogy befelé forduló mellbimbóim vannak, tehát bimbóvédő nélkül nem fogok tudni szoptatni. Mondtam én ezt a védőnőimnek (igen, költözés miatt több is volt), és a nőgyógyásznak is, nem foglalkoztak vele. Amikor mentem szülni, az engem megvizsgáló orvos megkérdezte, hogy „Bimbók rendben vannak, ugye?” mondtam, hogy nem, nem hiszem, hogy menni fog a szoptatás, erre ő „Oh, ne aggódjon, jó lesz az!”. Hogy a magabiztossága honnan volt, amikor rá se nézett a kérdéses testrészre, máig nem tudom. Igen, nekem kellett volna okosabbnak lennem, és már a kórházi táskámba beletenni a bimbóvédőt, de én naivul bíztam az orvosban és a védőnőben. Szóval ez a kis „baki”, hogy nem tudok szoptatni, már az első mellre tételnél kiderült. (Egy rövid kitérő: első szülő nő, 6 órával szülés után fekszik az ágyában, a csecsemős nővér odateszi a gyereket mellé és kimegy. Semmi „tudja, mit kell csinálni, anyuka”, vagy „segítek mellre tenni”, semmi, csak leteszi a gyereket és kimegy.)
Nem keseredtem el (nagyon), számítottam a dologra (nem eléggé), ezért másnapra berendeltem a bimbóvédőt. A férjem csak munka után érkezett meg vele. (Természetesen egész nap próbáltam előcsalogatni a mellbimbót, hideget, meleget tettem rá, csipkedtem, hátha, de nem, egyszerűen nem volt mit bekapni a babának.) Vagyis csak azt hittem, hogy megkapom a bimbóvédőt, mert a patikában valamiért úgy gondolták, hogy okosabbak a férjemnél, ezért bimbókiemelőt adtak neki, amivel szoptatni ugye nem lehet. Így várnom kellett még egy napot a megfelelő eszközre, mert mire a férjem beért a kórházba, addigra már zárva volt a patika. Mindezekből kifolyólag tehát a gyermek már kétnapos volt, mire a mellbimbómat egyáltalán a szájába tudta venni. Ez megint nem segítette elő a tejbelövellést.
Még mindig nem keseredtem el nagyon, pedig a kapott bimbóvédő gyakorlatilag használhatatlan volt. Ez az a fajta, ami úgy néz ki, mint egy cumisüveg teteje, Ezért a babának előbb azt kell teleszopnia tejjel, és majd csak aztán jut neki is valami. A kisfiam egy hős volt, és persze nagyon éhes, úgyhogy szopott, mint a kisangyal abban hiba nem volt. A tej még most sem jött. Ekkor már mondta a csecsemős nővér, hogy szóljak, ha nem eszik a baba, és hoz neki teát, mert kiszárad. Na, szuper, gondoltam. (Előtte persze sokat olvastam, hogy mennyire nem tesz jót, ha teát esetleg cukros teát adnak a babának az előtej előtt vagy helyett, így nem voltam boldog.) Persze három óra múlva az én kisfiam mohón itta a teát.
A harmadik nap este végre megtörtént a csoda, tejbelövellés, iszonyú fájdalom néhány csepp tej. Juhúúúúú, sínen vagyok, túl vagyunk a nehezén, gondoltam én.
Másnapra kikértem magam mellé a szobába a picit. Egész nap a szopizással próbálkoztunk. Minden étkezés a következőképpen nézett ki: mérlegre tevés, a súly felírása, etetésnek nevezett szenvedés, újra mérlegre tevés, majd pedig annak konstatálása, hogy valójában egy grammal sem lett nehezebb a baba, vagyis nem evett semmit. Szóltam én a nővéreknek minden alkalommal, de nem sokat foglalkoztak velem. A nap vége felé, a panaszomra egy nővér megemlítette, hogy ha legközelebb se eszik, szóljak, és kap pótlást. Persze szólnom kellett, de annyira béna voltam, hogy hagytam, hogy a csecsemős nővér lerázzon azzal, hogy elég lesz ugye a következő etetéskor. Ma már nagyon bánom, hogy nem mondtam, hogy nem, most kell neki. A következő etetéskor is le akart rázni azzal, hogy most sok a dolga, mert fürdetés van, de ezt már nem hagytam. Szóval az én szegény kisfiam az én tudatlanságom és határozatlanságom miatt háromnaposan evett először. (Igen, tudom, hogy a babák úgy születnek, hogy van három napra való tartalékuk, de azért ez közel sem az ideális eset.) Emiatt elég sokat veszített a születési súlyából. (3710 grammal született, és 3460-nal adták haza.) A zárójelentésen azonban még csak meg sincs említve ez a probléma, ott az szerepel, hogy anyatejes táplálás volt végig a kórházban.
Az első napon itthon 200 ml tejem volt. Három hónappal később ugyanennyi. Most már csak napi 160 ml-nél tartok, de egy hete húzták ki a bölcsességfogam, mert begyulladt. A kisember naponta egyszer kap anyatejet, azt is cumisüvegből, de nem azért, mert nem szopik, hanem mert egy napig tart összegyűjteni neki annyit, hogy elég legyen egy etetésre. És igen, próbáltam mindent, hogy több tejem legyen, teát, kórházi mellszívót, sok folyadékot, stb… Nem segített.
Nem tudom, hogy hogyan lesz a második babánál. Az biztos, hogy felkészültebb leszek és még ennél is többet fogok tenni a tejért (mellszívót be, és próbálkozni, bimbóvédőt viszek be, stb…). És azt csak remélni tudom, hogy nem leszek olyan akaratgyenge és bizonytalan, hogy hagyjam, hogy ez újra megtörténjen. De az elsőszülöttnek ez már mindegy. Igazából szörnyű bűntudatom van, pedig tudom, hogy nem kellene, hogy legyen, mert mindent megtettem a tejért, de akkor is van.
Nagyon bosszantó, hogy a hasonló esetekre nem készítik fel a kismamákat. Igen is el kellene mondani, hogy nem minden nő tud szoptatni, és nem mindenkinek van elég teje, és ha nincs, akkor is van megoldás, és arra a helyzetre is van protokoll a kórházakban. És tudom, hogy a szoptatásmánia mellett azért néha azt is megemlítik, hogy akkor is lehetsz jó anya, ha nem szoptatsz, de valahogy mindig olyan lesajnáló hangon. Szoptatni nem (lehet) könnyű, és hiszem (kövezzetek meg érte), hogy nem véletlenül kell ennyire felhívni a figyelmet a szoptatás fontosságára, mert e nélkül biztos több nő választaná a könnyebb(nek tűnő) cumisüveges, tápszeres táplálást. De azért meg lehetne néha említeni, hogy van az úgy, hogy nem megy.
Adri
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
