Ez a poszt bevallottan elfogult, és indulatból íródott. Kicsit magyarázat arra, miért fordul meg bennem szinte azonnal a borjú, amikor felülről magyarázzák az okosok, hogy tanulni – csak azért mert valaki akar – nagy tételben úri huncutság, költséges passzió, aminek tessék állni az anyagi vonzatait egyedül, vagy elsunnyogni vécét pucolni, az is nagyon hasznos foglalkozás. Kétségkívül az, de ilyenkor valahol bennem feltápászkodik egy ócska sezlonyról egy kicsi, bütykös kezű-lábú öregember, akinek világoskék szeme feketére vált az indulattól hirtelen. „Mondd meg nekik!”
Rendben, Tata, megmondom.
Hatan voltak testvérek, ez nem is számított soknak akkoriban, mind fiú. Hamar özvegyen maradt anyjuk végül hozzáment a falusi tanítóhoz, különösen nem emlegették hálával a nevét, hogy segített nekik életben maradni, de rajzait-festményeit ma is őrizzük a falon. Hat fiút felnevelni csekélyke földből nem csekélység. Minden fillér számít. A legidősebb fiú apa híján pedig belesodródik egyfajta apaszerepbe. A családi legendárium szerint ő mondta ki, hogy nem lehet. Hogy legyen elég a négy polgári, másnak annyi sem jut. A fiatal lánynak, akit később elvett, például csak a hat elemi. Tessék megelégedni a négy polgárival, olvasni meg ott a kalendárium a mestergerendán.
Nagyapám és testvérei alapvetően összetartottak, szerették egymást, s ha már ilyen sokan voltak, nem focicsapatot, de lakodalmas zenekart alakítottak. Mindenki megtanult valami hangszert önerőből, pénz persze ilyesmire se akadt, hogy mástól tanulják hivatalos keretek közt, játszottak régit, rádióból ellesett újat, frisset és kesergőt. A világoskék szemű fiatalember, aki a moziban nézte a soha el nem érhető tájakat, a hegedűjén játszotta ki a bánatot, keserűséget, vidámságot. Tréfa mögé rejtette az iszonyú indulatokat, de ha néha nem sikerült, akkor menekült előle mindenki. Amikor elkerült otthonról, többé nem beszélt a bátyjával, aki – szerinte – az oka volt annak, hogy nem arra fordult az élete kereke, amerre kellett volna, mert nem hagyta tanulni. Már túl voltak a nyolcvanon, ketten maradtak a hatból, mikor a falusi borbélynál összeakadtak, mert a bátyja a szomszéd faluból oda járt nyíratni hófehér haját, bajuszát. Először akkor is inkább nagyanyám állt szóba vele. Hát ez meg ki, kérdeztem, mikor megjelent a konyhában.
Tanulni persze nemcsak az iskolában lehet. No, hát meg bírja csinálni? – kérdezte az elvtárs, aki már valahányadik napja sehogy sem boldogult a számára kijelölt földmérési feladattal. Nagyapám nem mondta, hogy akinek az Isten (vagy a komonisták) hivatalt adott, adjon hozzá észt is, megcsinálta, a pénzt persze az elvtárs kapta érte. Kitanulta ő addigra az emberi viselkedést a hadifogságban, mert persze a sűrűn jövő katonai behívókat talán nagyobb iskolával se kerülte volna el. Mikor hazajött, az orvosok öt évet jósoltak neki – mindet túlélte – ha már paraszt maradt, kapált rendületlenül a földön, a közben mindig karon hurcolt legkisebb is megsiratta a kiscsikót, aki anyjostul pusztult el, miután be kellett adni a közösbe. Nagyapám tette a dolgát tovább hallgatagon, csak a vacsoraasztalnál mondta el a hírek kommentárjaként sűrűn, hogy minden politikust fel kéne lőni a Holdra három napi hideg élelemmel és otthagyni őket. Utána elővette a hegedűjét, hadd ropják az unokák.
A négy gyerekből három tanult, az utolsó, a karon hurcolt legkisebb nem, de nem azért, mert nem lehetett. Összeadják a többiek, mondták, de a legifjabb csak nézett ábrándosan, megfizetett érte később hetedíziglen. Nem tudni, mi járhatott a nagyapám fejében, mikor nézte a fiát, a huszonnyolc éves, frissen kinevezett gyárigazgatót, aki faipari mérnöknek tanulhatott külföldön, az első volt az országban, aki párttagkönyv nélkül kapott ilyen titulust. A nyolc holdból aligha tellett volna diplomára, de ha már elment a fiatalság, elment a nyolc hold, szétlőtte ennek a gyereknek az első éveit a háború, akkor legalább most legyen jó neki, már nyaraló egyetemistaként fehér porcelánnadrágban feszített a trágyáskocsin, úgy énekelte az O Sole Miót. Elveheti a jómódú falusi orvos szőke lányát most már. Igazgató úr.
Nem állt meg a keze soha, nyugdíjazás után napszámba járt, téglát pucolt, zöldséget kapált, ami adódott. A bátyja (nem az a bizonyos, akivel nem állt szóba) a szomszédban már nem volt ilyen kötelességtudó, most nyugdíjasként végre fütyülhetek a földtúrásra, mondta vidáman és felelőtlenül, olvasta egymás után a Rakéta regényújságokat, amiket aztán nagylelkűen nekünk ajándékozott. Felesége rég otthagyta, kertjét felverte a gaz, a szilvafát nagyapám szedte le, halála után ránk maradt az Olcsó Könyvtár temérdek kötete.
Azt hiszem, nagyapámból hetven év sem csinált boldog földművest, bár így-úgy kárpótolta a hegedűje és a gyerekek-unokák. Kilencvenedik évében járt, mikor meghalt, nem a rossz szíve, nem a magas kora ölte meg, hanem nagy valószínűséggel a szegénységgel, ostobasággal, bírvággyal párosult emberi tudatlanság és erőszak. Valaki vagy valakik, akik nem tudtak jobb stratégiát az élethez, mint hogy betörjenek egy rissz-rossz falusi vályogházba pár fillérért, ahol ott találtak egy világoskék szemű, bütykös ujjú öregembert, aki élete utolsóként fellobbant indulatával fordulhatott ellenük.
Gondolkodom, hogy bár közgazdaságtant tanultam, embertársunk talán mégis többet ér annál, hogy csak a számokban, forintban és években kifejezett megtérülési rátáját számolgassuk.
Tudást minden gyereknek.
Igazságot a nagyapámnak. Sőt, a nagyapám bátyjának is, aki életre szóló viszályt teremtett, pedig csak kimondta, hogy nem lehet, arra, ami nem lehetett.
Tata! Erre gondoltál?
Vakmacska
