Bevallom, mindig elgondolkodtam azon, mások mennyire könnyedén tudnak mindenféle „idomítós” módszerrel sikert elérni a gyerekeiknél. Aztán persze láthattam évek múlva, hogy ezek bizony elég múlékony sikereknek bizonyultak, és ha vicces játék nem kapcsolódott hozzá, akár kellemetlen emlékké válhattak.

A gyereknevelős könyvek közül is gyorsan félredobtam, amelyek hamis vagy gépiesen betanult mondatokat, esetleg állatidomításhoz hasonló, rövid távú eredményekre összpontosító módszereket akartak eladni nekem, jutifalatokkal és vezényszavakkal.

Amikor írhattam végre Alfie Kohn könyveiről, fellélegeztem – ezek voltak néhány Vekerdy-mű mellett valami olyasmik, amik az én nézeteimmel vagy lelkivilágommal valamelyest rezonáltak. Becky Kennedy Minden gyerek jó! című könyve is olyasmi, ami arra helyezi a hangsúlyt, hogy a gyereknevelés hosszútávfutás, és a viselkedés csak egyfajta ablak, amely láttatja az adott személy aktuális érzéseit, gondolatait, szükségleteit.

Matricák és zsebpénzmegvonás helyett

Becky Kennedy, akárcsak én, elveti az „idomításra” épülő, jutalmazás-büntetés rendszereket, ehelyett a kapcsolatot helyezi középpontba. Arra figyelmeztet: ahogy a gyerekek nagyobbak lesznek, érdektelenek és röhejesek lesznek a papírcsillagok és matricák, és a sarokba állítás se fogja meghatni őket.

Ha feláldozzuk a bizalmat, megértést és az odafigyelést rövid távú célok érdekében, akkor legkésőbb kamaszkorban fog a fejünkre borulni az egész, rövid távú viselkedési kondicionálásra alapozott nevelésünk. És bár a szerző szerint nincs olyan, hogy késő – valójában mindenkinek az a jobb, ha a korai években töltjük fel azt a „raktárat”, amiből később gazdálkodhatunk. Ami biztosítja, hogy figyelnek ránk és fontosak vagyunk nekik.

Vadul bólogattam: valaki beszéli a nyelvemet!  A korai nevelési könyvek tele voltak azzal, hogyan vegyünk rá egy emberi lényt, hogy azt csinálja, amit én akarok, amit egyébként magától nem tenne meg, vagy büntessek valamiért, ami talán nem más, mint egy problémajelző tünet.   Edd meg, aminek a látványától is undorodsz, és kapsz édességet vagy játékot. Levonok a zsebpénzedből vagy nem mehetsz fagyizni a haverokkal, mert matekból kettest hoztál? Mivan? Mi köze a fagyinak a matek ketteshez? Ha nem fagyizik, lelkesebben gyakorolja a másodfokú egyenletet? És minek eszik valaki „egészséges” ételt undorkodva, hogy utána betoljon fél zacsi gumimacit „jutalomból”?

(Nem, nem arra gondolok, amikor egyszerű következmények vannak – ha kitartóan edzel, erős és ügyes leszel, ha kitartóan gyakorolsz a zongorán vagy programozol, akkor jó eredményeid lesznek ezekben a tevékenységekben. Amíg az ilyesmi rutinná válik vagy megjelennek az első eredmények, figyelmeztetni, kérni, bátorítani, biztatni kell, és néha megvesztegetünk vagy morgunk, ha mégse csinálja – főleg ha fontos a dolog, mint mondjuk a fogmosás vagy az iskolai dolgok alapvető rendben tartása. De itt mégis a valós következmények a fontosak...)

Meg kell lennie a jó okának - és ha nem tudjuk, csak idomítunk

A legtöbb viselkedésnek márpedig oka van, és ezek megismerése nélkül csak tüneteket kenegetsz, miközben a személyre nem figyelsz. Az okok egy részét a gyerekek egyszerűen kinövik – hogy életkorukból fakadva nem látják a hosszú távot, hogy nem rendelkeznek megfelelő indulat-meg érzelemszabályozással, hidegen hagyja őket egy csomó minden, amit a felnőttek fontosnak tartanak, esetleg szoronganak és ügyetlenkednek, ami aztán kiborítja vagy feldühíti őket.

A tüneti kezelés arravaló, hogy mindenki sérülésmentes maradjon, az alap ok meg idővel magától megszűnik. TE vagy a probléma, ha ezt higgadt felnőtt üzemmódban nem tudod kezelni. TÉGED kell támogatni, hogy te támogathasd a gyerekedet.

Persze nem minden múlik el pusztán az idővel – te is nyilván ismered köreidben azokat a felnőtteket, akik egy óvodás szintjén tudják uralni az érzelmi reakcióikat, akik ön-és közveszélyes helyzetekbe keverednek a saját indulataik miatt, esetleg a mai napig rendszeresen otthon hagyják a lakáskulcsukat, a pénztárcájukat. (Hagynák a kocsikulcsot is, de  akkor el se indulnának otthonról, még késve sem.) Akik nem látják be a saját tetteik következményeit, vagy önállótlanul várják, hogy mások megoldják a problémáikat – ezek sokszor nagyra nőtt kisgyerekek egy felnőtt ember kalapjában és életében. De egyelőre gyerekekről van szó, akik még erősen fejlődőképesek.

Nyafogás, hazugság, dühkitörések, dacosság...

Becky Kennedy sorraveszi azokat a viselkedéseket, amik gyakoriak és általában aggodalmat keltenek, vagy felbosszantják a felnőttet (esetleg mindkettő).  Ilyen a nyafogás, a hazugság, az evési szokások, a határozatlanság, a dühkitörések (a felnőtt dühről itt írtam), az alvással való gondok, a durvaság és a dacosság, vagy épp a szorongás és önbizalomhiány. Külön fejezetet szentel a szégyennek, amely fontos érzelem, de egészen másként gondolkodunk már róla a gyereknevelés kapcsán, mint nagyjából ötven-száz évvel ezelőtt.

A saját gyerekkoromhoz képest mindenesetre bizonyos körökben már annyit elértek a sokat író pszichológusok, hogy a szégyen és az elutasítás nem szokott pozitív hatással lenni senki viselkedésére (még akkor is így van, ha pár embernél nem bánnánk, ha elszégyellné magát valami miatt végre). A szégyen a gyerek rendszerében arravaló, hogy a kötődést akadályozó részét elrejtse a kapcsolat érdekében a szülő elől, és bizony a nevelés egy része arra kell, hogy irányuljon, hogy megtanuljon ezzel bánni – miközben érzi, hogy nem veszélyezteti a gyerekkorban életben maradást jelentő szülő-gyerek kapcsolatot.

"Dögölj meg, utállak" - a gyerek NEM hozzánk beszél!

Egyetlen fejezetnél kaptam igazán a szívemhez, ez pedig a gyerekkori agresszív dühkitörésekről szólt. A második gyerekem hosszú évekig és rendszeresen produkálta ezeket, és gyakran előfordult, hogy totális kudarcot éltem meg, ha "kezelni" akartam. Becky Kennedy szerint ebben a helyzetben a csapkodó-tomboló kisgyerek valójában rémült, és bár a határozott megfékezésre szükség van (idáig el is jutottam, de nem mindig nyugodt lélekkel), egy ilyen gyerek teste valójában valamiféle veszélyre reagál.

És ha ilyenkor azt ordítja:„Utállak”, „Remélem meghalsz”, „Tűnj már el innen” – akkor valójában nem hozzánk beszél. Mintha az érzelmi diszregulációhoz, ahhoz az ijesztő, fenyegető érzéshez beszélne, amit a testében tapasztal, és ezzel önmagát védelmezné, vagy megkönnyebbülésért kiált. Az érzések feldolgozásában segíthet az is, ha pár órával vagy egy nappal később átbeszéljük, mi történt a dühkitörés előtt közvetlenül, alatta és utána.

Nem szükséges utána elmondani, hogy kéne legközelebb másként viselkedni – a tanács szerint elegendő az összefüggéseket egyszerűen úgy elraktározni a testünkben a megfelelő feloldással,  hogy a kapcsolatot támogatjuk, valamint azt, hogy legközelebb ne vehessék át a gyerek felett a pusztító és kezelhetetlen mértékű érzelmek az uralmat.

Hát, bárcsak korábban olvastam volna ilyesmit.

Ezzel együtt Becky Kennedy könyvére is igaz: könyvből nem lehet gyereket nevelni, a megközelítést és a gondolkodásmódot megismerhetjük, átgondolhatjuk saját történeteinket, saját viselkedésünket, az okokat és a következményeket, és talán levehetünk e folyamat során pár idejét múlt, esetleg a saját gyerekkorunkból meg a tudat alatti mintáinkból származó, nem épp hasznos szemüveget. És tanulhatunk pár hasznos-mókás játékos módszert is: „most becsukom a szemem, és ha mire kinyitom, itt lesz egy gyerek, aki mindkét cipőjét felvette…hát nem is tudom, talán csinálok valami csacsiságot, mondjuk fél lábon körbeugrálom a szobát”. Próbáljátok ki!

Vakmacska

Dr Becky Kennedy: Minden gyerek jó! (Változzunk, hogy jobb szülők lehessünk), Móra Kiadó