Már megint nem bírok aludni. Folyamatosan jár az agyam. Pár napja múlt csak egyéves. Várom a karácsonyt. Mit fog szólni hozzá, hogy fogadja majd ezt az egész nyüzsgést, a rokon hadjáratot. Nem bírok aludni, ezért internetezem. Tele a képernyő boldog és mosolygós, újszülött babájukat tartó anyukákkal. Próbálok visszaemlékezni, mert nekem nagyon más emlékeim vannak. Emlékszem az estére, amikor bementünk a kórházba. Emlékszem, ha ködösen is, a 12 óra vajúdásra, és hogy a végén rám rakták a picit. És emlékszem arra is, hogy nem sírtam, csak örültem, hogy végre vége ennek az egésznek. Az iszonyatos fájdalomnak. Nem volt rózsaszín köd, mindent elöntő boldogság. Sajnos az utána következő hetekben sem. 

Felidézve az első heteket, tudom, hogy leginkább csak sírtam volna. Iszonyatosan sajnáltam magam, hiányzott a régi, boldog életünk a férjemmel. Karácsony volt. Álltam kezemben a gyerekkel, és azt kérdeztem magamtól, miért kellett ez nekünk? Éreztem, hogy sokszor elönt a boldogtalanság. De próbáltam összeszedni magam. Nem vagyok én ilyen. Nem szoktam elhagyni magam, nem nyafogok. Hinni akartam benne, hogy ez csak a hormonoknak, és a napi 2-3 óra alvásnak tudható be. A férjem mellettem állt, próbált mindenben segíteni. Együtt küzdöttük végig az első heteket, mert megbeszéltük még a szülés előtt, hogy nem kell ide nagymama, megoldjuk mi ezt ketten is. Nehéz volt, de rohadt büszke vagyok ma már magunkra, hogy megcsináltuk.

Bár nehezen hittem el, de három hónap után egyre könnyebb lett minden. Kezdtünk összeszokni a picivel. Alig vártam, hogy végre átforduljon, hogy másszon. Emlékszem, amikor lélegzet-visszafojtva, a mosogatószivacsot szorongatva néztem a kislányom, ahogy nagy erőfeszítések közepette felül a járókában. Emlékszem, amikor felállt, és hatalmas mosollyal nézett rám, hogy én is látom-e. Két hónapja pedig nem tudok betelni vele. Ahogy futkos a lakásban. Ahogy táncol. Ahogy hangosan nevet. Imádom, hogy mennyire akaratos, és mennyire huncut is egyben. Imádom nézni őket, ahogy a férjemmel játszanak. Imádom, hogy megért mindent, és ha apa hazajön, fut az ajtóhoz, hogy láthassa őt. Imádom, hogy állandóan mosolyog, és ölel. Azt, hogy mi vagyunk neki a minden. Az állandó biztonság, a boldogság. Hogy képesek vagyunk pár perc alatt megnyugvást adni neki, ha megijed valamitől.

Emlékszem, nagyon nehéz volt az eleje. De ma már elképzelhetetlen lenne nélküle. Imádom, hogy vannak nekem. Azt, hogy a férjem ennyire jó apa. Azt, hogy segítő társ mindenben.  Várom a karácsonyt, és nem bírok aludni, mert folyamatosan csak arra gondolok, milyen lesz, amikor kinyitjuk az ajtót, és meglátja a feldíszített fát. Tuti bőgni fogok! De idén ezek már örömkönnyek lesznek. Boldog karácsonyt mindenkinek!

Eszter

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?