Rájöttem, hogy miért kell az embereknek meghalniuk. Azért, mert az isteneknek elegük van a sok halogatásból. A halál az a ballaszt, ami shakespeare-i súlyt ad a következő két kérdésnek.

De apa, de én veled akarok játszani, miért nem érsz rá?
De drágám, én veled akarok szexelni, miért nem érsz rá?

A halál mindig ott van velünk, amikor ezek a kérdések elhangzanak. De olyan végtelenül ostobák vagyunk, hogy nem látjuk a vigyorgó pofáját, valahányszor rosszul megyünk át a vizsgán. Csak a végén jövünk rá, milyen régóta gyűjtjük a pontokat, az elpazarolt idő és az eltaszított intimitás pontjait, amikkel kiérdemeljük, hogy megszűnjünk létezni. Mert nehogy már egy ilyen kibaszott lusta, hideg szívű lény örökké élhessen. Nem. Szívja csak meg a végén. Milyen jó lenne még egy évig, egy napig, egy percig fogni a fiam, az apám, a feleségem kezét! Léccilécci, jó leszek, most már tényleg. Nem fogok híradót nézni, sorozatot nézni, túlórázni. Blablabla. Inkább fogd csak a műanyagcsövet meg a pisis lepedőt a másik ember keze helyett, aztán távozz a földbe, haver.

Elképzelem, hogy amikor az első halandó kilehelte a lelkét, odafenn a halhatatlanok adtak egymásnak egy pacsit. 

 - Na, most halogassál, bazmeg – mondhatta egyikük elégedetten. 

Ma este volt pár szabad órám. Nézni kezdtünk egy filmet, aztán félbehagytuk, cikkekbe olvastam bele a neten, kiadásokat-bevételeket írogattam fel, végül egy másik filmet kezdtem nézni egyedül, amit valamelyik éjjel kezdtem el. Egészen addig, amíg fel nem tűnt a képen egy kamaszfiú közepesen csúnya, szomorú, kissé vádló tekintetű arca. Nagy, vesébe látó, mindentudó szemei voltak, amilyenek a fiamnak. Kikapcsoltam a gépet, és csak ültem.

Talán pont ilyen lesz. Kallódó, bajba keveredő, örökké unatkozó, elhagyatott srác, akinek már tizenévesen mindenből elege van. Vagy ennél valamivel jobb lesz a helyzet, de előbb-utóbb könnyen szembetalálhatjuk magunkat egy fancsali képű, unott kamasszal, aki csalódott bennünk, akihez nem találjuk az utat. Mit fogok akkor gondolni, ha eszembe jut a hétéves fiam tiszta és reménykedő szeme? Hogy az a kissrác már nem létezik, és hogy jelentős részben én meg az anyja koszoltuk addig-addig, amíg megszűnt egy hatalmas adag figyelem, szeretet és remény lenni?

Szerencsés vagyok, mert rengeteg időt tölthetek vele. Azonban már hét éve együtt lakunk, ráadásul van egy húga. Ebből az következik, hogy – amint az a legközelebbi szeretteinkkel szokás – néha észre se vesszük őt. Rutinos kisgyerekes szülőkként a vérünkké vált egyfajta elkerülő, menekülő viselkedés. Szidjuk, ha képernyőkön keresi a boldogságot, tévén, laptopon, PC-n, mobilon, és nem vesszük észre, hányszor szól hozzánk úgy, hogy az arcunkba néz a világ legtisztább szemeivel, a tekintetünket keresi, de csak azt láthatja, hogy összeráncolt homlokkal nézzük a fent említett képernyők valamelyikét, és valószínűleg csak egy sablonválaszt, egy üres ígéretet, rosszabb esetben meg nyílt elutasítást kap, amikor keresetlen szavakkal az értésére adjuk, hogy zavar. Zavar, mert dolgozunk, vagy a húgával kell foglalkoznunk, vagy más miatt nem érünk rá, vagy fáradtak vagyunk. És nézzük tovább a képernyőket.

Rövid hírekbe, mit sem jelentő pluszpénzek hajszolásába, szappanoperákba, hirdetések és üres politikai szólamok konzervszövegeibe temetjük magunkat, ösztönös ügyességgel kerüljük ki a tökéletes lény tekintetét, akit mi hoztunk létre, és aki tőlünk várja a választ mindenre. Mindennap tízezer kérdése van, és persze néhány tucat után már haragszunk rá érte. Menekülünk az életünk értelme elől. A fiunk szalad utánunk, hogy bekapcsoljon minket, mi meg szaladunk előle, hogy kikapcsoljuk magunkat. Minden eszközzel igyekszünk minimális agyhasználattal elütni életünk leggyönyörűbb éveit, hogy a maradék években majd hasztalan szaladjunk utána.

Vajon az én szüleim elégedettek velem? Jó érzésük van, ha meglátnak? Gyakran gondolják azt, hogy a tiszta tekintetű, reménnyel és álmokkal teli kisfiúból egy unalmas, morózus, dühös felnőtt lett? Hogy a gyerekük eltűnt, és már nincs meg a csoda, csak egy újabb tökéletlen, viharvert felnőtt bandukol tovább az úton, akiből kiszáradt az a hihetetlen adag szeretetreméltóság, különlegesség, nevetés és mese, ami hétévesen még megvolt?

Egyre inkább szégyellem a fáradtságot. Az anyák fáradtságának még csak-csak lehet alapja néha, de az apák fáradtsága sokszor csak egy szellemi alapállás a világhoz, amiből görcsösen és sikertelenül próbálnak állandóan szabadságra menni. A fáradtság, amire hivatkozva annyiszor kikerüljük egymás és a gyerekeink társaságát, gyakran csak a vásári bambulásra vágyó, fásult lélek ürügye. Számos tevékenység, amit napközben végzünk, önszántunkból kitalált, fájdalomcsillapító pótcselekvés, amire kár az időt pazarolni. És mégis, egy idő után valamiért magától értetődőbb az esti sorozatot, a focit meg a kedvenc honlapokat választani ahelyett, hogy az ember a nőjével csókolózna, vagy a kölykével játszana. És hányszor vagyunk bambák, sértettek, hányszor vágyunk magányra! Én ma fél napot unatkoztam végig egy strandon, miközben a sógorom órákat játszott a fiammal a vízben, a feleségem meg a lányommal járta a homokozó-fagyizó-Balaton-ugrálóvár köröket. Bűntudatom van, és higgyétek el, ha nekem bűntudatom van, az térhatású, kristálytiszta, nagyzenekarra komponált fájdalom, dörgő basszuskiemeléssel. A bűntudat Paganinije vagyok.

Persze most mindenki ellenpéldákat sorolna a saját életéből a saját megnyugtatására, és magam is megtölthetnék pár oldalt különféle mentegetődzésekkel: hogy más apák kevesebbet vannak a gyerekeikkel, hogy szoktam ám én a szőnyegen játékokat tologatni a porontyokkal, hogy ma egyszer én is elmentem fagyiért és ma egyszer én is játszottam boltosat a homokozóban, hogy soha egy percet sem pazarlok hír- vagy sportműsorokra, hogy sokszor sikerül erőt venni magamon, és a helyes utat járni, hogy sokszor az én lelkes, figyelő tekintetem is csak egy elutasító arcot lát, ami egy képernyőre mered. De mindez lényegtelen, mert amíg nem élünk örökké, és amíg a gyerekek egyszer felnőnek, addig egyetlen kihagyott alkalom is bűn.

Gondolom, a legtöbbünknek, mielőtt meghal, még lesz ideje, hogy visszaemlékezzen, hányszor menekült el egy kis intimitás elől, és fordított hátat lustaságból egy beszélgetésnek az apjával, egy összetapadós szexnek a feleségével (vagy máséval), vagy egy nevetős legózásnak a fiával. És szerintem kurvára fogjuk sajnálni, hogy hidegen világító pixelekre meredtünk a szeretteink reménnyel teli szemei helyett. 

Őrjöngő Farkas

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?