1987-et írunk. Tízéves vagyok ekkor. Apu egyik munkatársánál egy kis hullámos papagáj csivitel rám a kalitkából. Bedugom az ujjam, finoman megcsipkedi. Onnantól beindul a „nekem csípős papagáj kell” verkli, és nem múlik el nap, hogy ne könyörögnék anyuéknak. Hetekig-hónapokig kérlelem őket, de hiába. Közeleg a karácsony, melyre Rubik-kockát ígért a Jézuska. Ahogy a nagyszobába lépek, nem Rubik-kocka fogad, hanem egy csúcsos kalitka, benne egy szürke, bóbitás jószág néz rám kíváncsian. Örömömben elsírom magam. Vagy inkább zokogok a boldogságtól. Tízévesen egy nimfapapagáj boldog tulajdonosa lettem! Csurinak nevezzük el.

Lassan ismerkedünk, óvatosan közeledek felé. Aztán ahogy telik-múlik az idő, már hagyja magát megsimogatni, sőt, rá is mászik a kezemre. Eljön az idő, hogy kivegyem a ketrecéből. Egy ideig még csak nappal van kint, aztán – egy új lakásban – már az összes szabad percét a kalitkán kívül tölti. Kedvenc helye a narancssárga lámpaernyő, no és a négy méter magasan lévő karnis, ahová előszeretettel vonul vissza duzzogni, és az istennek se lehet lecsalogatni onnan. Estére visszavonulunk a szobámba, az ágyam fejtámláján alszik, gyakran a fejemen találom reggel (innentől pólóval a fejemen alszom, hogy ne kelljen minden hajnalban hajat mosni). Kezd elszemtelenedni, de elnézem neki. Beleeszik a szendvicsembe, lenyúlja a salátámat, és még a töltött káposztába sem átall belerepülni egy kicsit nasizni. Mindenbe belekóstol és beleüti a csőrét.

Ha rossz a kedvem, odajön, puszikat dobál, csőrével finoman csipkedi az orrom, vakargattatja és simogattatja magát. Már a lift hangjára kiabál, tudja, ha hazajövök. A vállamon ül, a fülcimpámat bizgereli, gondoskodik róla, hogy a hajvégeim tökéletesen karban csőrben legyenek tartva, és gyakran ül a nappali ajtajának tetején. Egyszer ez lesz majdnem a veszte is, tizenöt évesen egy hisztiroham kellős közepén bevágom az ajtót – a papagájjal a tetején. Az állatorvosi rendelőben kötünk ki, szerencsére csak zúzódás van a lábán, nem tört el semmije. Onnantól kezdve a mardosó bűntudat miatt ezerszer jobban figyelek rá és még szorosabbra fűződik a viszonyunk. Megtanul beszélni, egyszer még egy tévéadásba is bekerül telefonon keresztül a „Szerrrrvusz, Csurika!” dumája. Barátnőimmel is jó a viszonya, ugyanúgy piszkálja őket reggel, ha ott alszanak.

Bejárjuk együtt az országot: Balatonfenyvesen a nyaralóban többször pihenünk, de Mátrafüredre is magunkkal visszük minden évben, ahol a kertben is kiveszem simogatni. Alszunk együtt padláson egy kis zalai faluban, Kallósdon, ahol félóránként felkelek és ellenőrzöm, nem fázik-e a madár.

Aztán felnőttként elköltözöm otthonról egy saját, icipici lakásba, Csuri jön velem. Hamarosan érkezik a szőke herceg fehér lovon, összebútorozás, összeCsurizás. A belváros zaja után szeretünk a zöldövezetben lakni, Csuri élénken figyelve hallgatja a fenyőfán a rigókat. Néha válaszol is nekik. Egyik hajnalra eltűnik a madár a szobából. Egy icipici résen repül ki valahogy, én pedig kétségbeesve keresem az ősfás kertekben órákig. Aztán meghallom jellegzetes kiabálását, és a hang után indulok. Egy tízméteres fa legtetején ül őkelme, és ahogy meglát, felborzolja magát és nekiáll tollászkodni. Két óráig rimánkodok lentről, hogy jöjjön le, de tojik rám. Aztán elindulok, hogy hívom a tűzoltókat, de csodák csodájára alászáll az állat. Az aljnövényzetből szedem össze, és hazamegyünk, ismét sírok a boldogságtól.

Körülbelül tíz-tizenkétéves korában látja újra az állatorvos, a szárnyain lévő kinövések miatt keressük fel. Elmondja, hogy ezek daganatok, de a madár kora miatt nem vállalja a műtétet. Igazából nem fáj neki, éli tovább az életét, esetleg majd nem fog tudni repülni. (Ekkor keserített el az állatorvos, aki elmondta, hogy átlag 15 évig él egy nimfa.)

A szőke herceggel közben barátsággal válunk el, újabb költözés, ezúttal egy főváros melletti településre. Itt is szabadon éldegél a lakásban, hamar megszokja az új környezetet. Aztán megismerkedem a leendő férjemmel, akivel új fészket építünk, és mire elkészül a lakás, már eggyel többen költözünk be májusban. Csurinak is van helye, az ágyam mellett szállásoljuk el, nagyon élvezi az új szobát. Amikor a második babát várom, a higiénia és a madár életkora miatt úgy döntök, hogy jobb lesz neki ketrecen belül. Nincs kifogása ellene, gyakran kiveszem, szeretgetem, ő pedig kényelmesen ücsörög és tollászkodik a rúdjain.

A daganatok a szárnyain nagyon-nagyon lassan nőnek, és úgy tűnik, nem fájnak neki. Két éve újabb költözés, majd tavaly még egy, az utolsó. Egyre ritkábban veszem már ki a ketrecből, úgy látszik, stresszeli a dolog. Továbbra is csivitel, eszik-iszik, közlekedik a ketrecben. Néhány hete észreveszem, hogy lassul a madárka. Egyre többet ücsörög a legalsó rúdon, de nem látom szomorúnak. Álmában lehajtja fejét teljesen, korábban sosem aludt így. Hagyja magát kivenni, vakargatni, mint rég. Ekkor már gyanítom, hogy folyamatosan gyengül, hiába tömöm vitaminnal. Csütörtök éjjel benézek hozzá, a hátán fekszik. Összeszorul a gyomrom, feltépem a ketrec ajtaját és kiveszem. Még él.

Tenyerembe veszem és zokogva simogatom. Az agyam tudja, hogy ennek így kell lennie, és győzködöm magam, hogy örüljek annak, hogy a prognosztizált 15 helyett 28 évig él, de a lelkem darabokban. Feljön egy csomó emlék, és nem tudok nem arra gondolni, hogy nem lesz többé Szervuszcsurika, vakargatás és csivit. Meg a tollai madárillata. Három nap telik el úgy, hogy szinte folyamatosan a tenyeremben alszik Csuri. Még vécére is úgy megyek, hogy közben tartom. Amikor megpróbálom letenni, visszaevickél a kezembe. Néha átveszi pár percre őt a párom, nagy tenyerében szinte elvész a kismadár. Könnyeim kifogyhatatlanul potyognak, hullámszerűen. Néha annyira eltemet a szomorúság, hogy szinte megfulladok. Néha viszont hihetetlen nyugalom száll meg, és boldog vagyok, hogy az utolsó óráit szeretetben és békességben tölti a madaram.

Lemondok minden programomat, mert úgy érzem, ez a minimum, meg kell tennem azért az állatért, aki életem háromnegyedében velem volt jóban-rosszban. (Igen, a Bezzeganyát és egyéb dolgaimat is hanyagolom, nincs erőm és agyam foglalkozni semmilyen munkával.) Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy nem bírom tovább lelkileg, hívjunk állatorvost és altassuk el, de látva a békés szunyókálást, és azt, hogy szemét kinyitva ellenőriz folyton, ott vagyok-e vele, úgy döntök, várok még, nem szenved, csak elindult az Úton. A halál természetes "folyamat", még ha ezzel akkor nem is értek egyet. Szombat este újra enni-inni kezd, kiköveteli, hogy vakargassam a nyakát, felélénkül és odabújik az arcomhoz. A tenyeremben alszik éjjel is, még a csőrét is recsegteti, mint rég. Hihetetlenül hálás vagyok.

Vasárnap nekiállok írni róla, és a fájdalom helyett egy pillanat alatt boldogság önt el, ahogy végigpörgetem az együtt töltött éveket. Közben nyugodtan alszik mellettem Csuri, álmában mozgatja a bóbitáját, fel-felnéz, mosolygok rá. Aztán összerándul egyszer. A tenyerembe veszem újra, beszélek hozzá és simogatom, amikor megfeszül. Rám néz még egyszer, lélegzik hármat és elszáll belőle a lélek. Vinnyogva üvöltök és puszilgatom őt. Bóbitája nem mozdul többé.

Sanyi mellett temetjük el volt anyósomék kertjében. Hálát adok, amiért tavaszi szünet volt és nem kellett végignézniük a gyerekeknek a haldoklást és a könnyeimet. A feldagadt, vörös szemeimet nem tudom eltüntetni, de nem is akarom titkolni. Próbálok arra gondolni, hogy Csuri már Bajszi papi vállán ücsörög odaát, bóbitáját leszegi-felemeli, tollászkodik, felborzolja tollait, megrázza magát és csivitel.

Köszönöm, hogy közel 28 évig megoszthattam vele az életem, és családtagként élt velem 1987 karácsonyától 2015 húsvétjáig. És köszönöm mindenkinek, aki mellettem volt az elmúlt napokban.

Tünde

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?