Nagy boldogan jelentettük be a nagy hírt mindenkinek, és nem éppen azokat a reakciókat kaptuk, amikre vágytunk/vártunk. Apuka bátyja nem hogy nem örült és nem gratulált egy szem kisöccsének, még elértük azt is, hogy mondvacsinált ürügyekkel nem keres őt/minket és hoz fel 11 évvel ezelőtt történt sérelmeket. Mindemellett a dolog hátterében az áll, hogy párom bátyjának és barátnőjének nem jön össze a baba, és a drága barátnő féltékeny, hogy nekünk meg igen. Első kudarc, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni és nem foglalkozni vele. Mondjuk úgy, hogy inkább sajnáltam őt, hisz a féltékenység sok csúnya dolgot tud kihozni az emberből.
Édesanyám és édesapám örültek a hírnek. Anyukám még számított is rá, ő is fiatalon szült engem és tudta, hogy bennem is érik már a gondolat.
Párom édesanyjával is madarat lehetett volna fogatni, bár ő kettős érzelmeket kelt bennem. Már tőle is hallgatom, hogy ahogy hazajövünk a kórházból, első nap ő jön át fürdetni a babánkat és majd ő megmutatja, hogy mit hogy kell. Mind ezt persze teljesen önzetlenül. Hát köszönöm. Az első napunkat én azért máshogy tervezem, és inkább tölteném édes hármasban, mintsem anyósom társaságában.
A barátok nagy többsége gratulált, bár majd’ velem egyidős barátnőm, aki nemrég szült, már előszeretettel osztja meg velem mindent átölelő tudását, hogy mit és hogyan kell.
Keresztanya jelöltünk tényleg hasznos tanácsokat ad, HA kérem. Nem osztja az észt és nem próbál meg megváltoztatni. Ellenben mindig ott van, ha bármi történik velem, még egy kerékbilincs árán is. És elvisz az orvoshoz, ha a párom nem ér rá. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle. Igazából rá és édesanyámra számíthatok, ha bármi problémám van, mert ők meghallgatnak és adnak tanácsot, ha kérek és nem lecsesznek, hogy mit hogyan képzelek, és hogyha ezt meg ezt így és úgy teszem, én leszek a világ legrosszabb anyukája.
Merthogy megkaptam már ezt is, hogy mekkora rossz anya vagyok, hogy piercinggel veszélyeztetem a gyerek életét. Fogadott orvosom van, megbeszéltem vele, áldását adta rá, de a mindentudó ismerősök ugyebár ezt is jobban tudják. Érdekes egyébként, ha bármi történik, hirtelen mindenki orvos, ügyvéd, és a világ legjobb embere. Nem ártana szerény véleményem szerint inkább mindenkinek a saját életével foglalkoznia.
A kolleganők is örülnek neki, gratulálnak. Ők azok, akik nem akarnak rémisztgetni, de mesélik a 12 órás vajúdást, varrást, terhességi cukorbetegséget és rosszullétek minden fajtáját. Jó még a munkában is ezt hallgatni…
A nagyon kedves emberek skáláját az orvosi rendelő dolgozóival zárnám. Fogadott orvosom van, aki rosszullétem idején pont nem tartózkodott Magyarországon. Pisilésnél nagyon kevés élénkpiros vért tapasztaltam. Mondta, hogy ne ijedjek meg és menjek be a legközelebbi rendelőbe, hogy nézzék meg, mi a probléma. Elmentem. Az ott dolgozó orvos lecseszett, hogy ennyi idős elsőgyermekes anyukák mindig túlreagálják a dolgokat, és hogy nem szabad mindennel orvoshoz rohangálni. Ő semmilyen vérzésre utaló jelet nem lát, és az asztalra is csak azért fektetett föl, mert külsérelmi nyomra gyanakodott: szerinte vér bentről nem jöhetett. Ultrahangon azért megnéztük a bébit, mozgott, járt keze-lába, így megnyugodtam. Egy hét múlva, amikor mentem a dokimhoz a havi ellenőrzésre derült csak ki, hogy majd 20 mm-es bevérzés van a lepény szélénél. Hát köszönöm az orvosi rendelő minden kedves ott dolgozójának a körültekintő munkáját és mérhetetlen emberszeretetét.
Mindezek ellenére szeretném elmondani, hogy ennél jobb várandósságot el sem tudnék képzelni. Három és fél hónap alatt háromszori rosszulléttel nagyon szerencsésnek mondhatom magam. Szédülés ritka, szinte nincs is. Egyedül talán az étvágyam változott meg. Többször eszem kevesebbet és rászoktam a reggelire. Minap kaptuk meg a Down-szűrés eredményét is, negatív lett hál istennek. Lelkesedésem még a fent leírt személyek sem tudják elvenni. Lehet engem hülyének nézni, tapasztalatlannak és felelőtlennek. Meghallgatom őket, mosolygok és ennyi. Még szerencse, hogy mindenki tökéletes és ügyes volt elsőre is.
Elmondani nem tudom, hogy naponta hányszor kapom meg, hogy fiatal vagyok és tapasztalatlan, kérdezzek nyugodtan és bátran. El sem merik képzelni, hogy tudok/tudhatok dolgokat én is. Ezek után tenném fel a kérdést, hogy velem van a baj? Én reagálok mindent ennyire túl, vagy a hormonok tennék ezt velem? Tényleg nem értem.
~Wikk93
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
