30.
Vasárnap nyaralni indultunk. Még most, a nyár elején, ameddig tudok. Két teljes hét – ilyen is régen volt. Külföld, net korlátozottan, a telefont kikapcsolom, a munkáimat leadtam. Édes semmittevésre vágyom.
A nyaralás általában úgy néz ki nálunk, hogy meglátogatjuk anyukámat. Ez a tipikusan a kellemeset a hasznossal. Egy kicsit együtt vagyunk anyuval, ami egy évben csak néhány alkalommal adatik meg, másrészt pedig gyönyörű helyen lakik az Alpoknál és még egy kis háza is van a Bajor erdőben. Mesés. Nem utolsó sorban egy ilyen nyaralásnál nincs szállásköltségünk és kajára sem kell sokat költenünk. Jellemzően egy hétre megyünk és egy másik hetet belföldön töltünk el, de idén inkább kint leszünk kettőt, hogy az utazás rész lazább legyen.
Szerencsére a férjem és anyukám ma már remekül kijönnek egymással, és míg korábban nem telt úgy el egyetlen közös hét sem veszekedés nélkül anyu és köztem, mára sokat változott a kapcsolatunk. Bölcsebb lettem. Nem megyek bele a konfliktusokba.
Szóval vasárnap útnak indultunk. Alapvetően egy-egy utazás elég stresszes nekem. Kezdve a pakolástól, ami valahogy mindig rám marad, idegeskedek, hogy ne hagyjak otthon semmit – mintha a világ végére mennénk – van, hogy összeírom a fontosabb elraknivalókat, van, hogy fejben próbálom tartani. Óvatos duhajok vagyunk, úgyhogy nem elég, hogy kiváltottuk az EU biztosítási kártyákat mind a négyünknek, van még bankkártya biztosításunk és utasbiztosítást is kötünk mindig. Aztán ellenőrizni kell a személyi igazolványokat, rendben. Reggel kaját csomagolni, bepakolni, ami még kimaradt, lepakolni a kocsiba, aztán a menetrendszerinti vita a férjemmel arról, hogy induljunk már és miért kell ennyi csomag. Olyan dél körülre általában minden összeáll és végre elindulunk. Hogy ne kelljen annyit autóban ülnünk, idén oda is vissza is két részre osztottuk az utat. Az első úti cél a Bajor erdő, 500 kilométer.
A fiam, amikor kicsi volt, utált autóban ülni. Ha csak betettük, már ordított. Néhány utazásunk maga volt a pokol. Mára szerencsére egészen jól alkalmazkodott és ugyan nagy alvásokat nem várhatunk tőle, de egészen jól elvan az úton. Mondókázik, énekel, beszélget. A lányom viszont világéletében remekül aludt az autóban, a mai napig többet alszik útközben, mint a kisöccse. Az viszont gond, hogy annyira mélyen el tud aludni, hogy teljesen elernyed és oldalra dől. Ez nem túl biztonságos, úgyhogy szegényt mindig fel kell ébreszteni. Erre kitalálhatnának valamit a tervezők. A nyakpárna sajnos nem vált be, mert simán előrebillenő fejjel is képes aludni.
Az utazás azon különleges alkalmak egyike, amikor csupa egészségtelen kaját veszünk – csipszek, kekszek, csokik – viszont remek jel, hogy egyre több marad meg belőlük az út végére. Most sem volt másképp. Persze van rendes kaja is, szendvics és gyümölcs. Mindössze egy nagyobb megállással és egy kisebb vészpisiléssel megúsztuk az utat. A fiam ugyanis a szobatisztaság rögös útjára lépett néhány hete, és bár az óvatos szülei adtak rá pelenkát az útra – biztos, ami biztos – ő kemény legény lévén nem akart belepisilni. Hiába biztatta mindenki, hogy kivételesen nem gond, szegény nem tudta elengedni magát. Úgyhogy az első parkolóban – ami persze jó messze volt – megálltunk egy gyors pisilésre. Tulajdonképpen nagyon büszke vagyok rá.
Azért hogy ne legyen minden a legegyszerűbb, valami gond van az autó klímájával és az út egy részén nem igazán szuperált, ami a kinti 30 fokkal és a héthónapos terhességgel nem alkotott nagyon szerencsés kombinációt.
Azt meg kellett állapítanunk a férjemmel, hogy mivel a kiscsaládunk ötfősre nő, kénytelenek leszünk új autót venni. A mostani utó ugyan kombi, de hátul nem fog benne elférni két gyerekülés és egy kamaszlány. A lábterek sem valami nagyok benne, főleg, most pocakosan nehéz kényelmesen ülni, és kombi ide vagy oda, nekem kevés a csomagtartó. Szóval autót kell vennünk, ami tekintve, hogy a fizum kiesik hamarosan, elég nagy mutatványnak ígérkezik. Mindenesetre egész útra megvolt a témánk, azt elemeztük, hogy melyik mellettünk elmenő autó is lenne jó nekünk.
Végül este hétre megérkeztünk és a hely kárpótol minden utazási kényelmetlenségért. A ház ugyan aprócska – egy üdülőparkban van – de van kiskert, fenyőerdő, hegyek, dombok és egy tó. Már-már giccsesen szép hely.
Egyelőre minden remekül alakul, egyedül a nagy meleggel küzdünk, ami itt hatszáz méter magasan azért elég meglepő. Még csak egyetlen veszekedésen vagyunk túl – az is csak a szokásos (keményapu) férjem kontra (kamasz)lányom harc volt. Szóval minden rendben. Hurrá, nyaralunk.
Folyt. köv.
Mirca
