Mindenre van társasjáték - és a jó társasok akkor is fejlesztenek, ha elsősorban szórakozásra találták ki őket. Lencse Máté-interjúnk második része következik, arról, mitől segít jól egy segítő, baj-e a társasozás végén hisztiző gyerek, és mi lehet a gond a látszólag tökéletes megoldásnak tűnő Skype-korrepetálással. Több helyen olvastam, hogy a pedagógiai eszköztár egyik sikertörténete a táblás társasjátékok használata. Mire jó a társasjáték?
Fordítsuk meg a kérdést: mire nem jó? Mindenre találunk játékot, ami bizonyos területet fejleszt. Fontos megjegyezni, hogy olyan társasokról beszélek, amik kereskedelmi forgalomban kaphatóak és elsősorban szórakoztatási céllal tervezték őket a készítőik, tehát nem a speciális "fejlesztő" játékokról.
Onnan indultunk, hogy a társasjáték közös tevékenység, aminek van valamiféle szabálya, szabályrendszere. Ez a legfontosabb két dolog. Illetve az sem mellékes, hogy egy társasjáték során döntések sorozatát hozzuk. Van választás és van döntési helyzet. Az iskolában, ha belegondolunk, nagyon kevés ilyen van: se választás, se valódi döntés. Nem élik meg eleget ezt a fontos, fejlesztendő területet.
Amikor elkezdtük, igazából táborokban gondolkodtunk és tartalmas, értelmes szabadidős elfoglaltságot kerestünk, mert rájöttünk, az nem lesz elég, hogy ismerünk 4-5 játékot, aztán mi meg a gyerekek is belebolondulunk, ha 2-3 óráig malmozunk. Elmentünk tehát Jesztl József képzésére, és kinyílt előttünk egy új világ, ami a "tartalmas szórakozásnál" sokkal többet adott. Rengeteg fejlesztési terület jelent meg előttünk, hiszen rengeteg játékban kell számolni, valószínűséget-, kockázatot elemezni, de olyan is akad, amiben olvasni kell, vagy amit egyszerű idegen nyelven játszani.
Megtapasztaltuk, hogy "koncentrálási nehézségekkel" küzdő gyerekeink ( gyakori panasz rájuk, hogy képtelenek nyugton végigülni egy tanórát) két-három órát képesek játékhelyzetben "nyugton" lenni. Képesek hosszan megtartani a fókuszt és figyelni, vagy valami olyasmit gyakorolni kitartóan, ami játék nélkül nem menne. A korábban említett választási, döntési helyzetek mellett az érzelmi érettséget is fejleszti a játék: igen, megtanulni nyerni, veszíteni, visszamenőlegesen végiggondolni, mit csináltunk rosszul....
Jaj, ne is mondd, a saját családunkban is probléma az elvesztett partit követő hiszti, és többen mondták, inkább nem is ülnek le társasozni a gyerekkel, mert sírás lesz a vége....
Bár ezzel nem mindenki ért egyet én nem pártolom, hogy "hagyjuk nyerni" a gyereket. Persze kell egy viszonylagosan egyenlő helyzet (megfelelő játékválasztás, előnyadás), nem jó, ha bármelyik fél fölényben van, legyen esélye (valódi esélye) nyerni, de küzdjön meg érte, így fogja értékelni. Abból én nem csinálok ügyet, ha a gyerek megsértődik, ha kikap és eloldalog - a legtöbben visszajönnek és megpróbálják újra meg újra. Ha nem akarjuk nagyon próbára tenni az érzelmi érettségét és nem akarunk hatalmas kudarcélményt, akkor rövid, 10-15 perces játékokkal érdemes kezdeni, ne a 2 órás munkája dőljön romba.
A 10-20 perces játékok gyors visszajelzést adnak - ez megint valami, ami az iskolából sokszor hiányzik, egy sima dolgozatot sokan egy hét múlva kapnak vissza leosztályozva és eddig sem igazán tudják, hogyan is állnak. Viszont a társasjáték-pedagógia nem edzés, én ugyan nem veszem végig, mit kellett volna jobban csinálnia. Majd rájön ő magától, és akkor meg is beszélhetjük.
És ha nagyobb cirkusz kerekedik, vagy mondjuk két gyerek közt durvul el a vita...?
Hidd el, hogy nem baj, jobb ha kijön, egy kontrollált helyzetben! A lényeg, hogy én, a felnőtt kezdjek ezzel valamit. Önmagában nem baj, ha a gyerek néha felborítja a táblát. Azt is túlélem, ha megpróbálja hozzám vágni, vagy felszínre kerül két gyerek konfliktusa. Tudod, mitől félnek a felnőttek? Hogy az derül ki, hogy egy ilyen helyzetben tehetetlenek, nem képesek kezelni. Én mint szülő vagy pedagógus legyek képes kezdeni valamit a kialakult helyzettel, akkor nem kell aggódnom annyit, hogy mi van ha megsértődik valaki azon, hogy kikap. És igen, ha hozzám vágja a táblát - igenis KELL jeleznem a nem megfelelő viselkedést, mert nem mindenki lesz "jófej" aki tolerál efféle kirohanásokat. Akkor teszek jót a gyerekkel, ha segítek abban, hogy megtanulja, hogy kezelje a legkevesebb kárral az effajta helyzeteket.
Van aki azt mondja, hogy "HHH-s gyerekként sok kudarc éri őket, legalább itt ne éljenek meg ilyet...." de kudarc nélkül nem lehet megtanulni kudarcot kezelni, márpedig fogja érni az életben számos kudarc, itt hiába védem meg. Tudja feldolgozni. Gondolja végig: mit ronthattam el, hogy lesz legközelebb jobb stratégiám? Itt lehet sokadjára is próbálkozni, lehet ebből sikerélmény...de azt is meg kell tanulni elfogadni, hogy nem mindenben lesz jó. És igenis játsszunk mindenfélét - olyat is, amiben kiváló, és olyat is, amiben esetleg nem annyira.
Alig vagyunk túl a karácsonyon, ilyenkor az is adományoz, aki máskülönben soha. De idén sokat gondoltam arra, hogy lehet JÓL segíteni - mert én is tapasztaltam már, néha nem jól, nem hatékonyan, nem eredményesen segítünk, és ez senkinek se jó.
Segíteni sokféleképpen lehet. Az első lépcső általában az adományozás.De amennyire én látom lassan alakul ki adományozói kultúra. Ha valaki adományozna, kérdezzen először - nehéz jól adni, ha nem mondják, mire lenne szükség. De adományozóként ne sértődjünk meg, ha kiderül, az általunk felajánlott dolog ott és akkor nem kell - kellhet az valaki másnak, a másik oldalról pedig nem árt, ha tudok segíteni az adományt felkínálónak, hol lenne hasznos a felajánlott holmi. Arról ne is beszéljünk, hogy az adományozás ugye nem lomtalanítás - kaptunk már mi is használhatatlan dolgokat. De fontos azt is kiemelni, hogy az adományt fogadó szervezetnek is rengeteg feladata van: kommunikálni, hogy mire van szüksége, visszajelezni fényképpel, blogbejegyzéssel, láttatni, hogy az adományok jó helyre kerültek, hasznosulnak.
A második fok az önkéntesség. Ez se könnyebb ügy, ha valaki próbált már önkéntesek által végzett munkát koordinálni. Itt is kell tudni nemet mondani, mert fontos, hogy az önkéntes megélje, hogy értelmes és értékes amit csinál, ami csak akkor lehetséges, ha valóban szükség van rá. Nálunk például nem az érzékenyítés a fő cél, hanem a gyerekekkel való minőségi munka biztosítása, így önkéntes munkára is tartunk felvételi elbeszélgetést, és sokszor fordul elő, hogy visszautasítunk valakit, ami talán furcsa, és olyan is előfordult már, hogy nem fogadták túl sok megértéssel. De minket elsősorban tényleg az érdekel, hogy milyen új tudásokat, értékeket tud hozni az önkéntes, hogy valóban hozzá tud e tenni a munkánkhoz.
Olvastam, elindult és működik a Skype-korrepetálás a toldi gyerekekkel.
Igen, az elejétől fogva fontos elem a távoktatás, hiszen rengeteg utazást spórolunk meg vele, így nagyban hozzájárult a kapacitásnöveléshez. Ugyanakkor nagyon nem egyszerű műfaj, mert azt azért hamar megtapasztaltuk, hogy a gyerekek csak olyanokkal tanulnak szívesen ebben a formában, akiket személyesen ismernek, akikhez kötődnek élményeik. Így bár volt rá több kísérletünk is, eddig nem igazán tudtunk olyan önkéntest bevonni, aki csak ebben a formában segít.
Saját tapasztalatból tudom, önkéntesek munkáját nehéz koordinálni, és irányítani.
Igen, kulcskérdés a motiváció, hiszen fizetése nincs, viszont van rengeteg más elfoglaltsága. Ezért is mondtam, hogy fontosnak kell éreznie magát, máshogy nem megy. De nehéz a minőségbiztosítás is, mert nem könnyű egy motivált, a saját idejéből, energiájából áldozni kész embernek azt mondani, hogy ne haragudj, de ez nem megy, nem csinálod elég jól.
A gyerekek fejlődését nyomon követve felmerül, hogy a tanodák is mérik-e, mennyire eredményesek. Lehet ezt “mérhetővé” tenni, esetleg meglátszik az adott csoport osztályzatain vagy akár PISA-eredményein?
Van saját belső értékelő, mérő rendszerünk, amivel meglehetős pontossággal lehet számos területen mérni. Azonban korábban is hangsúlyoztuk már: egy egyszerű korrepetálással ellentétben a mi céljaink túlnyúlnak a rövid távú eredmények kergetésén, és bár a tanuláshoz való viszony megváltozása önmagában gyakran változtat az iskolai eredményeken is.
A valódi visszajelzést nem számokban, inkább “történetekben” lehet megragadni. Bejön például egy gyerek, aki először tán be se akart jönni, utána nem valami lelkes az első egy-két alkalommal, majd ahogy a bizalma növekszik, úgy lehet egyre jobban bevonni a munkába. Egyre jobban kinyílik, és néhány év elteltével mindenkinek nyilvánvaló, hogy számos területen fejlődött, ezek lehetnek tantárgyi ismeretek vagy akár szociális készségek is. Ezek a történetek mutatják igazán a közös munka eredményeit.
Vakmacska
Aki tovább is olvasna játék, iskola, tanulás témakörében, annak ajánljuk a Ped2 honlapon is linkelt tanulmányt is, melynek szerzői közt Mátét is ott találjuk (az 51. oldalon kezdődő fejezetben). Aki pedig akar látni egy jó példát az “élményalapú tanulásra”, nézze meg a legutóbbi, kora januári bejegyzést, amiben a gyerekek hanggal, fénnyel végeznek kísérleteket - valószínűleg jobban megragadva a lényeget, mit bármilyen tankönyvi definíciót biflázva.
