A gyerekkorom, sok más mellett, az anyagok bűvöletéből állt. Éjjel melegem volt, lemásztam az ágyról, és a hűvös, sima parkettára nyomtam az arcom. A lábam a puha szőnyegen, éreztem minden szálat. A plafonon néha halvány fény játszott, amikor egy-egy autó ment el az utcán. Mindennek volt tapintása, íze és szaga.

- Te érzed a dolgok szagát? – kérdeztem a kadéttól.

- A szagát? Minek?

- Mostanában semminek sem érzem a szagát. Pedig tisztán emlékszem, hogy kiskoromban mindennek volt valami kellemes, érdekes szaga: a matchboxoknak, az ágyneműnek, a szőnyegnek, még a falnak is, és ez tök jó volt. Például minden játéknak más-más szaga van, nem?

- Én nem érzem a játékok szagát – mondta a kadét. Ezután hosszan szagolgattunk néhány tucat játékautót, de csak némelyiknél éreztünk valami halvány illatot.

Csak képzeltem volna az egészet? A gyerekkor szaga volt, amire emlékszem?

Régi beidegződések irányítják az életünket, még akkor is, amikor már értelmüket vesztették. Nálam sok ilyen, zombivá vált régi szokás és érzés kapcsolódik a nyárhoz. Ahogy közeledik a június, önkéntelenül is elkezdem azt várni, hogy a hétköznapok apró-cseprő ügyei lassanként elfogyjanak, mintha kijutnék egy alagútból, és ott találnám magam a nyár kedélyes, forró sivatagában, amikor minden lelassul, semmit sem kell komolyan venni, és az élet olyan ráérőssé, olyan csendesen boldoggá változik, mint amikor nyolcéves koromban a hűvös tornácon ültem egy diófa mellett, palacsintát ettem, és kopott fedelű regényeket olvastam reggeltől estig. Április-májusban már gyűlnek bennem az ötletek, hogy hol fogunk majd fürdeni, melyik kerthelyiségben élvezzük majd a balzsamos nyári estéket, hogyan bambulom majd a kertben egy pokrócról, hogy mellettem nőnek a fűszálak, hogy milyen jó lesz áthívni néhány havert, és az erkélyen meginni egy citromos sört, hogyan fogok órákon át játékkatonázni a kadéttal, biciklizni a tóparton, és így tovább. És miközben ezek az ábrándok szálldosnak a fejemben, az agyam az évtizedes rutin alapján hozzáfog a nyári belassuláshoz.

És aztán kiderül, hogy semmi nem lassul be, csak szegény agyam. Hosszú évek óta nyáron van a legtöbb munkám, melyek egy része a kisebb-nagyobb nyaralásainkra és szinte minden hétvégénkre is kiterjed – bár azért úgy 2 munkamentes hetet minden nyáron megőrzök –, és ezen a sok munkán a nyári üzemmódra állt elmémmel kétszer olyan lassan rágom át magam. Valahogy a különféle elintéznivalók sem akarnak elfogyni a kánikulától; miért fogynának? Az a nyári szünet lenne, amit a hosszú tanulóévek alatt olyan kiirthatatlanul megszoktam, de nyári szünet már nincs. Az év többi részéhez képest sokkal többet vannak viszont velünk napközben a gyerekek, akik azt várnák, hogy izzadó szüleik majd izgibbnél izgibb programokat találnak ki nekik: és mi próbálkozunk is, de néha befullad a kreativitás. Ma hova menjünk, ma mi legyen az ebéd? Apa, játszol velem? Legalább az esetek felében játszom, mert egy: mint az emberek általában, én is bármikor meghalhatok, és azt nem szeretném bűntudatosan csinálni, és kettő: sokszor van is kedvem játszani, főleg, ha az alternatíva egy vérunalmas fordítás a 34 fokban. Legfeljebb elhúzom a munkát minden este tízig... Szóval játszunk, és apró programokat csinálunk velük (nagyrészt persze Molly), és próbáljuk valamelyest változatosan etetni közben őket (nem egyszerű, mert a kadét baszottul válogatós, persze miattunk), és közben több a munka, mint valaha. És miközben a kora délutáni hőségben izzadva gubbasztok a gép előtt az irodában vagy otthon, vagy állok a buszon valaki mellett, aki már tegnapelőtt sem mosakodott (a reggeli mosakodás diktátorságom első intézkedése lenne), néha belém villannak a sablonos nyári életképek, amikbe tavasszal még beleképzeltem magam.

Hová lettél, nyár? Azúr tengerpartnak képzeltelek, de megöregedtél, és verejtékes-dízelfüstös indiai külváros lett belőled. Fiatalodj meg, és gyere vissza, te ribanc.

Ó, de hiszen ismertek, és tudjátok, hogy hazudok. Sejtitek, hogy volt azért tengerpart, hogy szeretek zsörtölődni, hogy biztos volt citromos sör meg biciklizés is, és hogy a gyerekekre néha a nagyszülők vigyáznak. Hogy nem minden napom hajléktalanok szaglászásából áll a buszon, hogy az életünk – a tiétekre is gondolok – nem ennyire dicstelen. Mégis, valahogy ezerszer ízetlenebb a nyár, mint régen. Valahogy vissza kéne találni az ízekhez és a szagokhoz. De idén nyáron hiába igyekszem, valahogy nem különösebben érzem az élet ízeit.

Azt hiszem, inkább az őszt fogom szeretni a szelíd napsütésével, és a jóval kevesebb munkával. Talán ősszel a szagok is visszajönnek. És bár tudom, hogy amit keresek, nemigen találhatom meg – és talán jobban is szeretek keresni, mint találni – azért maradt még pár régi matchbox, amit, ha hazaérek, meg kell szaglásznom.

Őrjöngő Farkas