A szülői félelmek és tabuk nyomában 

Ha szóba kerül a gyermekkori szexualitás, sokan azonnal zavarba jönnek. Az önkielégítésről általában csak a tinédzserekkel kapcsolatban szoktunk beszélni, pedig a test örömének felfedezése már sokkal korábban elkezdődik. Kutatások szerint egyes babák már az anyaméhben is végezhetnek olyan ösztönös mozdulatokat, amelyek a maszturbációra emlékeztetnek, és a kisgyerekek is természetesen kíváncsiak a testükre. Mégis, ha a saját óvodásunkat látjuk ilyen helyzetben, hirtelen nem tudjuk, mit kezdjünk a dologgal. Kínosnak érezzük, és sok esetben reflexből tiltjuk. De vajon ezzel teszünk jót? 

A gyermekkori szexualitás megítélése jelentősen változott az idők során. Az ókori görögök és rómaiak például sokkal nyitottabban viszonyultak az emberi testhez és annak örömeihez, míg a középkorban a vallási tanítások hatására a szexualitás minden formája szigorúbb kontroll alá került. A viktoriánus korban a gyermekek önkielégítését kifejezetten károsnak tartották, és különféle eszközöket is bevetettek a visszaszorítására. Ma már a pszichológia és a pedagógia egyértelműen természetes folyamatként kezeli a gyermekkori önfelfedezést, de a társadalomban még mindig erősen élnek a múltbéli beidegződések. 

Nem minden kultúrában tabu a gyermekek testtudatossága. Egyes skandináv országokban például az óvodai szexuális nevelés része a testpozitivitás és a természetes kíváncsiság támogatása. Ezzel szemben konzervatívabb társadalmakban a téma még mindig kerülendőnek számít, és a szülők gyakran szoronganak, ha szóba kerül.

Nálunk is vegyes a helyzet: míg egyre több szakértő és pedagógus próbál nyíltan és érthetően beszélni a gyerekeknek a saját testükről, addig a társadalom egy része még mindig elutasítóan viszonyul a témához. 

Mit jelent az egészséges kíváncsiság és meddig az?

A gyermekkor a felfedezés időszaka. Ez nemcsak a járásra, beszédre és a világ megértésére igaz, hanem a testükre is. A kisgyermekek nem a felnőtt korra jellemző szexuális értelemben nyúlnak magukhoz, hanem egyszerűen felfedezik, hogy bizonyos érintések kellemesek lehetnek. Ez épp olyan természetes, mint amikor egy kisbaba megnyugtatja magát a cumizással vagy a hintázással. 

Freud híres elmélete szerint a gyermekek „polimorf perverzek” – vagyis a test különböző pontjain is képesek örömet találni, nem csak a nemi szervek érintése által. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy kifejezetten szexuális töltettel élnek meg mindent, hanem azt, hogy az érintés, a mozgás és a különböző ingerek egyszerűen örömet okoznak nekik. 

Gyakori szülői tévhitek 

A legtöbb szülő számára az önkielégítés és a gyermekek szexuális kíváncsisága ismeretlen terep, ezért sok félreértés övezi. Néhány gyakori tévhit: 

„Ha nem beszélünk róla, magától elmúlik.” -  Valójában a gyerekek így is, úgy is felfedezik a testüket. Csak éppen ha nincs meg a megfelelő kommunikáció, akkor szégyen és bűntudat társulhat hozzá. 

„Ez biztosan rossz szokás, amit le kell szoktatni.” -  Az önkielégítés természetes, és a tiltás nem segít, csak rejtett szorongást okoz. 

„Ha túl korán beszélünk erről, az csak bátorítja a gyereket.” -  A valóság az, hogy a megfelelő információ segít a gyermeknek egészséges viszonyt kialakítani a saját testével. 

A legnagyobb kérdés, hogy mit kezdjünk szülőként ezzel a viselkedéssel. A szégyenérzet és a tiltás nagyon káros lehet. Ha egy kisgyerek azt tanulja meg, hogy az, amit csinál, „rossz” vagy „bűnös”, akkor később saját testével és szexualitásával kapcsolatban is gátlásos lehet. Az is lehet, hogy titokban folytatja, de bűntudattal és szorongással kísérve. 

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne húzzunk határokat. A legjobb, amit tehetünk, ha nyugodtan és természetesen reagálunk. Már az első években fontos, hogy természetesen beszéljünk a testünkről, annak működéséről, és megtanítsuk, hogy az érintés lehet örömteli és biztonságos is. 

Néhány példa arra, hogyan érdemes fogalmazni: 

- „A tested a tiéd, és fontos, hogy jól érezd magad benne.” 

- „Vannak dolgok, amiket egyedül csinálunk, és ez is ilyen.” 

- „Az érintés lehet kellemes, és ez teljesen rendben van.” 

Az egész témának egyébként az az apropója nálam, hogy nemrég kaptam egy levelet a lányomtól.

Egy hosszú üzenetet, amit az éjszaka közepén írt, amikor nem tudott aludni. Ebben az állt, hogy a barátaival beszélgettek a szexről – pontosabban arról, ki hogyan jött rá, hogy a gyereket nem a gólya hozza, és hogy a test felfedezése sokkal hamarabb kezdődik, mint ahogyan azt a legtöbb felnőtt gondolja. Szó esett arról is, hogy mi szülők milyen furcsán és cikin kezeljük ezt a témát: a legtöbben nem a szüleiktől tanulták meg az alapokat, hanem osztálytársaktól, idősebb testvérektől, elkapott félmondatokból vagy a legkitűnőbb és tilthatatlan forrásból, a netről. A lányom azt írta, hogy mindannyian emlékeznek arra a pillanatra, amikor rájöttek, miről is van szó, és mindenkit egyformán megdöbbentett az információ.

És ez fájt egy kicsit. Mert én soha nem akartam, hogy a lányom sokkot kapjon valamitől, ami ennyire természetes, de ezek szerint mégsem sikerült ezt elkerülni.

A levélben aztán arról is írt, hogy amikor nyolcadikban a biológiaórán a szaporodásról tanultak, a tanár igyekezett komolyan venni a témát, de a sperma, a petesejt és a fogamzás szavak hallatán az osztály fele vihogásban tört ki. A másik fele pedig inkább lesütötte a szemét, mert hát „ez mégiscsak kínos”. És amikor a tanár elmondta, hogy létezik óvszer, meg tabletta, az egész olyan elméleti maradt, mintha csak egy távoli, tudományos fogalomról beszéltek volna.

Aztán jött a gimnázium, és ezzel együtt a valóság. A barátnői közül egyre többen tapasztalták meg, mit is jelent a szexualitás, de sokan mindenféle előzetes tudás és felkészültség nélkül vágtak bele.  Volt, aki később értette meg, hogy nem is akarta igazán, csak nem mert nemet mondani. Volt, aki rosszul használt óvszert, és esemény utáni tablettáért kellett rohannia. És olyan is akadt, aki bár nem sietett semmivel, de amikor a témáról akart beszélgetni, csak félvállról vett válaszokat kapott.

A levele végén ezt írta: „Anya, én szerencsés vagyok, mert veled tudok erről beszélni. De sokan nem ilyen szerencsések. Szóval, kérlek, mondd el másoknak is, hogy erről igenis beszélni kell. És ne csak úgy, hogy elhadarjuk, hanem úgy igazán.”

És én most ezt próbálom tenni. Remélem, nem késő.

Németh Niki