25. hét
Tegnap csipogott az órám, mert mára ígérte magát a védőnő, látogatásra. Nagyjából tizenöt hete próbáljuk összeszervezni, eddig sikertelenül, de a múlt héten megbeszéltük, hogy ma, na, MA eljön, és én itthon leszek, hogy várjam.
Lévén háromgyerekes dolgozó anya (höhö), valahogy mindig a fontossági listám aljára csúszik a takarítás, vallom be enyhén pironkodva. Szeretnek a pókok, szerintem már a szomszédból is ide járnak kempingezni, és ennyi könyvvel, amink van, a portörlés is a hősök műfaja. Na, ma reggel nem a klasszikus "dobd ki a porszívót középre, és csapd le a rongyot valahová"- stílusban nyomtam, hanem rendesen, szépen nekiálltam, hogy szigorúan csak a fogadóteret, de vendégfogadásra alkalmas állapotra hozzam. Na, jó, a Mikulás tiszteletére szombaton már rendbe tettük az emelet nagyját, szóval azért nem volt teljesen elvadult a bűntudatom... (azért mindig kedvenc olasz trilógiám mondata jut eszembe: Nálunk soha senki nem rak rendet, de mindenki a másikat vádolja, hogy rendetlen).
No, kilencre még a kukában is sorban állott a szemét, és kávét is készítettem oda, aztán vártam. Negyed tízkor úgy gondoltam, hogy csak rászólok a védőnőre, hogy vajon merre jár, mert tízre bent kell lennem a munkahelyemen, aztán ha nem jön, elindulnék. A hívás kabaréba illően zajlott: a védőnő szerdát írt a naptárába. Hát, mondtam, akkor bukta, mert holnap terheléses cukorvizsgálatra megyek, csütörtökön tanácsadás. Elhalasztottuk a látogatást, reményeink szerint nem jövőre.
Érzem, hogy fáradok. Nem fizikailag, mert simán végigpörgöm az esetenként nyolc-tizenkét órás munkanapokat, nem. Csak azt érzem, hogy december van, és valahogy túl sok a gond. Elkezdtem számolni a családtámogatási izéket is, aztán kisebb bőgés után megmondtam Pepének a véleményemet arról, hogy Murphyre hallgatott, midőn megkeletkezett. Egyéb irányba szóló véleményemet természetszerűleg megtartottam magamnak, sőt, mindennel meg vagyok elégedve (de szép lenne havas hegyek és lila tehenek közt élni, sóhaj vége).
Aztán nem kedves dolog az sem, hogy a karácsonyi időszak elüzletiesedésével addig jutottunk, hogy mindenki végigloholja a decembert, és mire végre lerogyunk itthon karácsonyozni, nem sok kedv marad az ünnepléshez. A bosszantó az, hogy ebből már én sem tudom teljesen kivonni magam.
Nesze, viccesmókás terhesposzt..... tuti az esőtől vagyok ilyen unalmasan, ásítósan nyafogós (lécci, fogjuk rá.).
Kamaszlány az apjával itt tanulja az angol mellékneveket, fokozásostul. Én meg hallgatok, és tátom a szám, a gyerek rendesen tudja a szavakat, helyesírásostul. Hm. Ez tetszik. A Kicsinek természetesen nincs meg a nyelvtan munkafüzete, tegnap reggel bepakolta, elvitte, azóta nem láttuk, holnap beírás jön (azt gondoltam, megelőzendő ezt, beírhatnánk, hogy a munkafüzet nem jött haza, nézzenek szét, plíz. De a család leintett, én vállat vontam: mit lehet itt tenni?!). A Középsővel pillanatnyilag nincs (iskolai) gond, vagy csak még nem mesélte el. De tuti nyakon vágom, mert a gumilabdája percenként hatvanszor jön be a szobába, miközben ugyanennyiszer ígéri meg kérésemre, hogy most már leteszi. Csak valahogy a kezéből csúszik ki feszt. Mellesleg azt se hallom, hogy folyna a víz a fürdőben, pedig hétkor valakinek el kell kezdeni a zuhanyzást. Ordítok, a válasz: megyeeek. Ezt játsszuk tíz perce. Most meg az agyamra megy, mert állítólag már kiszállt... Na, jó, pihennem kell. Itt a szomszédban a fürdőszoba, kezdek süketülni? Bezzeg a fiú, na, az órákig bír álmodozni a meleg víz alatt. Igen, rá is ordítok. Aztán mikor kiszáll sértődötten, visszaküldöm fület mosni, az valahogy mindig kimarad.
Nem, most nem vagyok humoromnál, tényleg. Kicsit feszül a hasam, és a medencém is egyre többször jelzi, fájással is, hogy leülhetnék. Még tizenöt hét. Soknak hangzik, de úgy érzem, mintha minden nap, minden hét gyorsabban telne az előzőnél. A végén még lemaradok.
Holnapra biztos megint jobb lesz. Csak az eső ne esne......
Banyavári
