Szombat reggel 6:20. 

Ülök a konyhában és bámulom a virradat fényeit. Csak nézem, de nem igazán fogom fel. A tekintetem üveges, de az agyamban cikáznak a gondolatok.

Mekkora szemétség már! Hajnali 5 sem volt, mikor keltem. Közel két órával korábban, mint egy átlag hétköznap. És mennyivel nehezebb így, hogy mindenki más alszik.

Azóta susogok, hogy a bébi csendesen létezzen. A hangtalan pirkadatban késként vág egy halvány sikoly is.

Türelmesen gubbasztok mellette, nézem ahogy pakolja ki a konyhaszekrényt. Százszor mondom, hogy nem, a lisztet nem szabad, nézd itt vannak a tejszínes dobozok, tedd a vödörbe...így. Pakolászik. Addig kanalazom a kávéról a tejhabot. Mikor ráun, odacsattog a lábamhoz, ő is kér.

6:30

A kávém után csak a piszkos bögre maradt. Más napokon ilyenkor szólal meg az ébresztő.

Próbálom mindenfélével lekötni a bébit. Egész jól megy. Közben azon gondolkozom, hogy hétfőn miket mond majd a tanár. És én arra miket fogok mondani.

Miután teljesen kikészülve ledaráltam a sulipszichónak az őszinte érzéseimet a tanító nénivel és a rendszerrel kapcsolatban, jött az üzenet:

Várnak konzultációra KicsiFiúval kapcsolatban.

Legalább olyan stresszes, mint a pszichó. Az előtt sem aludtam egész éjjel. Számítottam rá, hogy majd finoman kapom az ívet, amiért nem vagyok együttműködő.

A kifakadásomra ő elmondta, hogy ühüm meg aham és pont ezért próbál minél több fejlesztőórát intézni, hogy a gyerek addig se legyen az osztályban. 

Erős mondat.

Ehhez képest, meg amúgy is, NagyFiú szülőije egy igazi kikapcsolódás volt. Az átlag életkort jelentősen javítottam azzal, hogy kénytelen voltam PiciLányt is vinni. Nagyon rendesen viselkedett és mindenkivel kikezdett. Az ofő pedig nagyon jófej. Hivatalos fontos dolgokat nem nagyon tudtunk meg, az két mondat volt. A gyerekeink kamasz viselkedésén volt a hangsúly. Hogy ki-kivel-hogyan viselkedik, mi az osztálydinamika és a gyerekednek azt az oldalát mutatta meg, amit te szülőként nem látsz. Százszor megérte a másfél óra utazással is.

Aztán a farsang körül járt az eszem.

Az ének-zeneiben mindig az év mottója a meghatározó alsóban. Állatok, zene, sport. 

Felsőben témakörök vannak. Az osztályok húznak, a gyerekek írnak egy párperces jelenetet rá és eljátszák. A szerepek szabadon választhatóak. Ezek az események nagy ráfordítást semmilyen tekintetben nem igényeltek tőlünk. Minden a gyerekek dolga.

Szerettem jelmezeket készíteni. 

Mikor KicsiLány elsős volt, már januárban nekiláttunk. Ő csakis Gwen Stacy akart lenni, a "lánypókember". Én ugyan sosem vettem jelmezt, de itt komoly késztetést éreztem. Viszont nehezen és mocskosul drágán beszerezhető, így szabtam-varrtam és Kedvessel együtt festettük a pókhálókat meg mindenféle mintákat. A varrógépem épp szabit hirdetett, szóval a kétrétegű kapucnit kézzel varrtam meg.

Szinte kész volt, mikor február első hetében írta a tanítónéni, hogy nem lesz farsang, mert teljesen feleslegesnek tartja elsőben.

WTF????

Elsőben? Amikor a gyerekek még épp csak pedzegetik a különbséget ovi és suli között.

Ahaaaa....

Itt olyan szinten vesztettem el a lelkesedésem, hogy jelenleg 10 percnél többet se gondolkozni, se készülni nem tudok és nem is akarok már erre. Persze ettől még mindenki elégedett.

KicsiFiú minden évben katona akar lenni, terepmintás ruhája mindig van, csak fegyver kell másik évente. Az ötforintos vackok nem bírnak ki 12 hónapot.

KicsiLány úgyis állat lesz. Az aztán nem egy nagy cucc sosem. Szerintem már a fél állatkertet megcsináltam ennyi év alatt. 

Idén megtört ez a sor. Most tanárnő lesz. Egyenlőre csak a szemüveg van meg hozzá, de a filléres turiban biztosan találunk megfelelő ruhát is.

Időnként felveszi a szemüveget, fog egy táblát és KicsiFiúnak szegez valami 1pontos kérdést, amire a választ sem várja meg csak odavágja:

"Ülj le fiam, EGYES!"

Mivel annyira jól áll neki a szemüveg is meg ez a stílus is, mindketten jót nevetgélnek.

PiciLány elaludt a kezemben. Felnézek az órára, reggel 7. Lábujjhegyen, a kilincsekkel ügyetlenkedve belopakodom a szobába és az ágyra gördítem óvatosan. Levegőt sem veszek, míg be nem csuktam az ajtót magam mögött.

Egész jól felébredtem, a nap is mondhatni felkelt már. Forró teát iszogatok, közben hallgatom a csendet. Jól esik.

A fejemben azért szólnak a dalok, de azok is csak a relaxáló viking népzenék most.

Kiélvezem a magányt és bezárkózom a fürdőbe. Alig két perc telik el, mikor hallom, hogy felébredt. Rápillantok a telefon kijelzőjére, 7:32. Ennyi? Fél óra alvás?

Nem izgatom magam, nincs egyedül. Visszamegyek a konyhába egerészni. 

Mire a frissen sült (nyugi, mirelit) bajor perec illatozni kezd, elő-előkerül mindenki.

Voltak elképzeléseink a napra, de az egész borult. PiciLány alvásához terveztünk mindent, de már semmi nem tervezhető. A bánatos felhőket legalább elsöpörte a szél, teret engedve a tavaszi napsütésnek.

Mégsem marad el a szalonnasütés!?

A múlthavi édeskettes miattam hiúsult meg. Bár az én ötletem volt az edzőterem, rájöttem, hogy életem nem azon szakaszát élem, amikoris a legjobb ötlet lenne életemben először bemenni egy ilyen helyre. A puccos tökéletes fiúk-lányok közé. Mellesleg erre adott napon délelőtt jöttem rá. 

A februári randit viszont már nem akartuk veszni hagyni. A szalonnasütés Kedves ötlete volt, amire én ugrottam is boldogan. 

Elképzeltem, hogy süt a nap, langyos az idő, PiciLány az illatos fák között hosszú órákon át alszik. Észre sem vesszük, hogy ott van. 

Ember tervez, gyermek rendez... 

....Végre itt vagyuk. Kedves felszenvedte a babakocsit a göröngyös hegyoldalon. Lihegve zuttyanunk a padokra. Nem is rossz, 12:06. Igaz, pont két órával előbb szerettünk volna érkezni.

PiciLány kicsit bátortalanul nézelődik ebben az új közegben. Járt már itt, csak nem tudja. Akkor aludt. Most óvatosan tapogatja az avart, félénken les ki a gyökerek közül. Majd megszereti, amikor családilag jövünk. Mindenki itt kotorászik olyankor. Egyenlőre a tűzrakás a legizgalmasabb. Néha megkóstol egy-egy követ, tobozt.

Ebédidő van, de nem kell a kaja. Nincs ideje ilyen csacskaságokra. Jó neki a kő meg a toboz. Nekünk lenne. Mi éhesek vagyunk. Szerencsére cicin beájul. Átcsocsózom a babakocsiba. 13:09. Ebéd utáni alvásnak megfelel.

Kedves teát főz, nyársat hegyez. A nap minden sugara szikrázik. Ülünk a tűz mellett, serceg a zsír a szalonnán. Isten mégiscsak szeret minket! 

Az utolsó szalonna kornyadozik a nyárson. Zúgva támad fel a szél, elered az eső. Erre persze PiciLány szeme kipattan. Én rögtön az órát keresem. 14:52, lassan menni kell. 

Az eső, ahogy jött, úgy ment is. Elűzte a napsütés. Nehezen mozdulunk. Csend van. Csipognak a madarak. Még mászkálunk kicsit. 

Közben megvitatjuk az élet problémásabb részeit is meg tervezzük a tavaszt, amikor újra feljövünk, akkor már mindannyian.

Az ötórási busszal megyünk le a hegyről. Szürkül, de azért a kávézónkba beszaladunk. Ott PiciLány is kiszabadulhat újra. Én meg már jó 12 órája vagyok ébren. Tetszik neki a tejhab, saját bögrébe kapja. Az élethű gorilla nem tetszik, félelmetes. Megsimogatom -Nézd, nem igazi, nem bánt!" Hiszi is, meg nem is.

Várjuk a buszt, ami hazavisz. Vagyis csak vinne. Helyette a "Not in service" felirat suhan el előttünk legörbülő szájjal, már harmadjára.

Végre itthon. Gyorsan lemossuk magunkról a szalonnaszagot. PiciLány szerencsére rájön, hogy éhes. A melleim igen hálásak ezért. Szinte azonnal beszippant két felnőtt adag karfiollevest is utána. Nem hiszek a szememnek! 

Csodálkozni nincs idő, már hallom a kicsik hangját a folyosón. Beesnek az ajtón és nyomban mesélnek is. Erre se nagyon van, mert már este 8. Persze öt perc belefér. A részleteket majd ha már pizsiben vannak és ágyban.

Még csak fél 9, de már nagyon kókadt vagyok. Vágyom egy teára. Ölelgetem a forró óriásbögrémet és várom NagyFiút. Perceken belül hazaér.

Negyed 10. Még nincs itthon. Nem veszi fel a telefont sem. Nem vagyok aggódós, de azért remélem, hogy csak benézte a beosztását, azaz 10-ig dolgozik. 

Próbálom elütni az időt. Csinálok egy tejbegrízt. Aki ébren van, örül az ötletnek.

Mindjárt fél 11. Hallom a lépteit a folyosón. Na jól van. Kár volt egy picit is izgulni. De azért az ördög nem alszik. 

Majd én alszom helyette is, csak feküdjek le!

Amint NagyFiú leül a konyhában, nyafog a bébiőr. Bekúszom a kis Babszem Csacsi mellé az ágyba. Simogatom, hozzámbújik. 

Utolsó energiáimat összeszedve átfészkelek Kedves mellé. Most jó. 

Elmúlt már 11 is.

Nanta