A testvérem és én (ma már 59 és 58 évesek) hetes bölcsődében voltunk, kb. két évet. Nem hiszem, hogy ezt valaha is ki tudnánk törölni - vagy legalábbis én - az emlékezetemből, beleértve a ma már - 88 évesen elhunyt - édesanyánkat, akinek ez a létezhető legrosszabb volt az életében.
Azt, hogy milyen körülmények vezették Édesanyámat oda, hogy bennünket kényszerült beadni a hetes bölcsődébe, nem hiszem, hogy bármit előre vinne, de minden élethelyzet más - és persze ettől semmivel sem lesz egyik sem könnyebb. Édesanyámat igazán az rendítette meg, amikor találkozott egy olyan újságcikkel, hogy a hetes bölcsődések szinte teljes egészében a későbbiekben állami gondozottakká válnak.
Nem hiszem, hogy indulásunk ellenére „szerencsétlenek” lettünk volna a bátyámmal. „Csak” igen nagy hátránnyal indultunk. De - amivel mondatot nem kezdünk - mégsem volt olyan inger- és tudásszegény a környezetünk, hogy abból ne tudtunk volna kiemelkedni. Ezt segítette fizikai megjelenésünk is, különösképpen a bátyámé, de az enyém sem volt elhanyagolható (175/55). Édesanyám elmondta (azt mondta), hogy azért kerültünk be a hetes bölcsibe, mert édesapám csak alkalmi munkákat vállalt, fizetést haza nem adott – ebben csupán annyi az érdekesség, hogy a későbbiekben sem változott a helyzet, mégis hazakerültünk.
Valószínűleg édesanyámnak kellett szembenéznie a valósággal, azzal, hogy ha így megy tovább, akkor állami gondozottak leszünk. Így azután szegénységben, állandó veszekedésben – anyám és apám között, de mindig anyám által kirobbantott veszekedések alapján és abból soha eredményt nem is várhatva –, de otthon nőttünk fel, egy üzletlakásban. Én magam csak arra emlékszem, hogy valaki/valami beleharapott a vállamba és iszonyúan fájt és, hogy én ordítottam – azóta is tőlem teljesen idegen módon.
Én csak édesanyám elbeszéléséből tudok valamit is a hetes bölcsődéről. Például hogy amikor a testvérem meglátta, hogy jön érte, akkor szaladt a kerítés mellett, hogy „itt van az anyukám, eljött értem az én anyukám!” És hogy állítólag hétköznap nem engedték, hogy találkozzanak, hogy „ne kavarja fel” a testvéremet, vagy ilyesmi. Azt is mondta anyukám, hogy akkor a hetes bölcsiben rendkívüli módon figyeltek arra, hogy minél táplálóbb, egészségesebb ételeket kapjunk, hiszen olyan nagy hátrányból indulunk. Nem is vitatom. Amit én kicsit humorosnak – de inkább szívfacsarónak – találok, az az, hogy anyukámnak mondták, hogy valami baj lehet a hallásommal, mert nem hallgatok az Ilike megszólításra. És csak akkor mondta, hogy ja, otthon engem Babának hívnak.
És szerintem akkor szoktam hozzá ahhoz, hogy hiába sírok, kiabálok, senki nem jön oda hozzám. És megszoktam, hogy nem törődnek velem, és magamnak kell - akárhogy -, de megbirkóznom a fájdalmaimmal. És ma már nem nehéz visszavezetnem, hogy ülök a kiságyban, kérek, és senki nem figyel rám. Tudom, hogy így volt, mert ez vagyok én - én, aki mindezt tudomásul veszi.
Azóta is meglep, ha nagyon ritkán valaki tudomást vesz az én problémáimról – és ez az Isten Áldotta volt főnöknőm és családja.
Ez után csak azt tudom elmondani, hogy a Gorkij fasor utcai általános iskolába jártam, amit nagyon szerettem. A tanáraimat túlnyomórészt nem, de a körülményeinket nagyon szerettem (akkor ez kísérleti iskola volt, reggeltől 16.30-ig)! Az első két évben játszószobánk is volt a tanterem mellett, később, felső tagozatban pedig a volt villa épülete lett a tanulásunk helye, márványoszlopokkal, kovácsoltvas korláttal, díszített aulával, magas kilincsekkel nyíló ajtókkal a tanterembe. Értékeltem a különlegességet, a hangulatát, és e tekintetben kivételezettnek éreztem magam.
Ilona
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
