Év közben lehetetlen óvodába íratni a gyereket. Hármunknak mégis sikerült. Van, akinek a beszoktatás hosszú ideig tartott, van, akinek nem is volt, és van, akinek betegség miatt szakaszosra sikerült.

Az még ott kezdődött, hogy december elején észbe kaptam, hogy maholnap óvodás a gyerek, a pelenkát meg elfelejtettük levenni, úgyhogy egy nagy lendülettel kikiáltottam, hogy holnaptól szobatisztaság. A fiam először nem tudta mire vélni a dolgot, és mivel egy csomót mászkáltunk a hideg télben a nagyokért, nem is volt zökkenőmentes a nappali szobatisztaság, de megugrotta. Nagyjából egy hónap alatt ment  a délutáni alvás is pelenka nélkül. Aztán már az éjszakai is, de az már kit érdekel, háváj, a gyermek mehet az oviba.

Nálunk vegyes csoportok vannak. Ennek köszönhető, hogy vacilláltunk, hogy várjuk-e meg a szeptembert, és menjen 3,5 évesen oviba, vagy használjuk ki, hogy a nővére még egy fél évig nagycsoportos, és inkább ő „szoktassa be”. Mert abban bíztam, hogy a kislányom nagyon sokat fog segíteni a tesónak a beszokásban. Azért aggódtam is, hogy se a kicsi ne telepedjen rá a nagyobbra, se a lányom ne babusgassa túl az öccsét, de utóbb kiderült, alaptalanul.

A családlátogatás elmaradt, mert a lányom aznap összeszedett egy gyenge hányós- hasmenős vírust, de legalább a szép rendben tudott betegeskedni. A beszoktatás az új törvény szerint két hét, erre szükség is volt, mert az első hét zűrösen alakult. Hétfőn és szerdán bemutató foglalkozást tartottak az óvónők, pénteken pedig nem volt ovi. Úgyhogy három napig csak óvatos ismerkedés zajlott, velem és nélkülem, csütörtökön viszont már reggeltől ebéd utánig bent volt a fiam a csoportban. Az már az első nap látszott, hogy semmi baj nem lesz, a lányom kézen fogta, és vitte magával, magyarázta neki a szabályokat. Amin meglepődtem, és az óvónők is, az a többi gyerek reakciója volt. Nem tudom, mi az oka, talán az, hogy a lányom kistesója, aki már csecsemőkorától benne volt az ovis bulikban, és a brancsban, vagy az, hogy olyan magától értetődőnek veszi, hogy ő a legkisebb, akit mindenki imád, de hihetetlen odafigyeléssel és szeretettel foglalkoznak vele még a nagycsoportos fiúk is. Mindenki mellé akar ülni, vele akar játszani, kézen fogják, viszik, szórakoztatják. És ez a mai napig így van.

A második hetet megint fél nappal kezdtük, szerdától aludt bent. Ott volt egy kis megakadás, mert az elalvás nehezen ment eleinte, de az óvónők megtalálták a kulcsot, egy kicsit simogatták az arcát, és két perc alatt elaludt. Uzsonna után eleinte ott voltam értük, aztán már csak nagyjából egy órával később értem oda, de az sem zaklatta fel. Most már lassan egy hónapja óvódás, jó lenne, ha maradna a lelkesedés.

marcangoló

Karácsonykor Eszter hároméves lett. A helyi – kistelepülés – óvodába írattuk be. Jelenleg alig több mint harminc gyerek jár az intézménybe, a kicsik külön csoportban vannak, tizennégyen. Első alkalommal a karácsonyi ünnepségre mentünk ismerkedni, aztán egy gyors lefolyású nátha után január 3-án el is kezdtük a beszoktatást. Lányomnak már nagyon hiányzott a gyerekközösség, bár csak hírből hallott még az óvodáról – az én tolmácsolásomban – egyre többet mondogatta, hogy menni szeretne. Az első két napban csupán másfél órát ajánlottak az óvónők. Én végig vele voltam, így többnyire hozzám tapadva töltötte az időt, „Anya, gyere, anya te is játssz!”. A következő héten már a folyosón várakoztam egy ott talált vastag gasztronómiai könyvet lapozgatva. Még a postára is elszaladtam, aztán a másfél óra elteltével hazamentünk. Ezután pár nap kényszerpihenő következett újabb nátha miatt.

Úgy tűnt, itt a lassú beszoktatás hívei. A betegség után azonban szintet léphettünk, fél kilencre vihettem lányom, én hazamentem, ő pedig egészen 11-ig ott maradt. Jól érezte magát, bár eleinte inkább az óvónőkkel játszott, később bekapcsolódott a csoportos foglalkozásokba is – torna, mesehallgatás, hóvár-építés, játék. Csak érkezésem előtt kezdett el keresni. Általában akkor érkeztem, mikor már öltözködtek a kicsik a kinti futkározáshoz, sétához. Ezt a félórát még a gyerekekkel töltöttük, aztán indultunk haza. Néhány napig ezt a rendszert követtük, aztán újra szóltak az óvónők: a lányom túl sokat fújja az orrát. Megint kénytelenek voltunk megszakítani a beszoktatást, egy hétig otthon kellett maradnia, torokgyulladással. A következő héten viszont megrendelték neki az ebédet, így az ott-tartózkodás egészen fél 1-ig tolódott. Úgy tűnik, ízlik neki az ovis koszt, bár itthon nem jó evő, az óvodában eddig értékelhető mennyiséget fogyasztott. Nagyon lelkes, szeret járni, mikor elhozom, vidáman mesél, hogy mivel foglalkoztak aznap. Minden napra jut egy-két foglalkozás. Az óvó néni nagyon kedves és segítőkész, a szülői értekezleten az is kiderült, hogy a munkája a hivatása is. (Szabadidejében is szívesen foglalkozik az óvodapedagógiát érintő friss kutatásokkal, fejlesztési lehetőségekkel.) Pénteken farsangi bált tartottak, ahol az ovi összes gyereke együtt ünnepelt. Sajnos szombat estére már megint elfogyott egy fél csomag százas papírzsebi és egy kis láz is befigyelt. A hétkezdés megint itthon ért bennünket. Remélem nem tart sokáig – bár szép lassan elkezdett terjedni a kór a családban.

Talán a tavasz közeledtével a vírusok is visszavonulót fújnak, és nem kell minden második hetet itthon tölteni. Jelenleg 8-fél 9-re viszem Esztert és fél 1-kor hozom el. Az ottalvás még szóba sem került. Remélem, majd oda is eljutunk…

Juditty

Manka decemberben lett hároméves, és mivel igényli a gyermektársaságot, amit a hétköznapokon csak este kap meg, amikor hazaérnek a nővérei az iskolából, plusz munkakeresésben is vagyok, minél hamarabb szerettem volna óvodába íratni. Óriási szerencsénk volt, mert a sulitól kétpercnyire találtam egy szimpatikus óvodát, ahol volt hely évközben is, és rögtön felvették.

Egy csütörtöki napon mentünk beiratkozni, január közepén. Megnéztük a csoportot, ahová kerül, az óvó néniket és bejártuk az épületet. A csoportja épp akkor ment ki az udvarra, csatlakoztunk mi is. Két percen belül volt játszótársa, és úgy mozgott velük, mintha mindig is ide járt volna.

Hétfő reggel vittem először, fel voltam készülve, hogy egész nap ott kell ülnöm vele. Meglepetésemre az óvónő a „Hogyan lesz a beszoktatás?” kérdésemre ezt válaszolta: „Ennyi volt. Uzsonna után jöhet érte.” Megbeszéltük, hogy ha gond lenne az alvásnál, hívni fognak telefonon. Mankával megbeszéltem, hogy most elmegyek, és a délutáni alvás után jövök érte. Adott két puszit, és bement játszani. Alig vártam a délutánt. A telefon nem csörrent meg, én fél négykor már ott toporogtam az oviajtóban.

Manka épp uzsonnázott, nyoma sem látszott rajta bármilyen traumának. Az óvónő elmondása szerint némi hisztitől eltekintve (naná, nem úgy történt minden, ahogyan ő akarta) semmi probléma nem volt. A hét többi napja ugyanígy telt, reggel boldogan rohant be a gyerekekhez, délután pedig fülig érő szájjal szaladt a karjaimba, amikor érte mentem. Ez azóta is így van. Én meg csak lesek, mint a luki nyúl…

Tünde

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?