Mióta felnőttként jobban volt alkalmam megismerni, azóta vallom, a hercegnőség nem származás kérdése. Szegény szülők gyerekeként, végigküzdve az életét mindenféle tragédiák árnyékában, nyolcvansok évesen is finom, elegáns, valódi hercegnőként. Pedig az élet nem borsószemekkel, hanem sziklákkal és malomkövekkel próbálta meg.

„Már sokan mondták, miért nem megyek otthonba, öreg vagyok és fáradt, ha nem lenne segítségem, akkor nem boldogulnék így magam. De nekem ez az életem” – mutat körbe a hófehér helyiségeken, hófehér, makulátlan gyapjúszőnyeg, hófehér csipke ágytakaró, rajta csücsül az ünneplő díszbe öltöztetett baba. Sehol egy porszem, a kertben sehol egy gaz, a kerítésen túl az utcára is mosolyognak a virágok.

„A férjem. Hát, tudod milyen volt. Az ital, attól. Nem, amikor megismertem, honnét tudhattam volna? Jó állása volt, jó kiállású ember volt, a vasútnál volt biztos, nyugdíjas állása, az akkor nagy dolog volt. Hát, kitették, persze, amikor annyira ivott. De nem tudtam, nem én. Megütött. Nem tudtad? Nem egyszer, többször is? Hogy miért? Hát semmiért, olyanért, hogy elküldött, disznóvágás előtt, vegyek tölteni való belet, még. Vettem, alig lehetett kapni. Viszem, kérdi, kaptál? De disznóbelet? Mondom vékonyat, kolbásznak tölteni valót kaptam. De disznóbelet? Mondom, vékony disznóbelet, kolbásznak valót. De disznóbelet? Hát nem érted, mondtam, kolbásznak való disznóbelet, vékonyat. Erre megütött, hogy merek én olyat mondani. Hogy hát nem érted. Hát ilyenekért. A semmiért.

Nem haragszom már rá, megfizetett érte, megölte az ital. Nagyon beteg volt. Nem tudta, mit csinál. A szoba sarkára hitte, az a WC. Akkor leköltözött a nyári konyhába. Ott lakott. Feküdt. Nem lehetett rajta segíteni. Amikor látszott már, hogy iszik, nagyon, mit tehettem volna? Ha valaki akkor biztat, segít, még mikor jól volt, talán elválok én. De hova mentem volna, anyámmal, kisgyerekkel? Mert akkor már megvolt a gyerek is. Amikor meg már beteg volt, hova küldtem volna, ugyan.

A fiam, igen. Nagyon nehezen jött össze. Tudod régebben úgy volt, talán ma is, hogy akivel nem volt baj, az ment inkább orvoshoz, aztán ha a másik nem ment, elakadt az ügy. Nyolc évig is, talán? Aztán csak lett. Meg lett volna még egy, de azt már nem bírtam kihordani, pedig ha az megmarad... akkor most mennyi lenne? Harmincöt-negyven? Több? Ő volna akkor a támaszom.

A Gyuri, a fiam... ő volt a barátom, a cimborám, mentünk együtt moziba, megbeszéltük a könyveket, mindent. Az apjával nem tudtam. Okos volt, jókedvű, tanult, ment tengerésznek, megvan még a sapka, amit adtam? A mackó, amit a lányod elvitt a múltkor? Behívták katonának. Aztán szóltak, menjünk a kórházba, mert nagy a baj. Tüdőembólia, azt mondták. Hogy az-e, más-e? Nem tudom én. Hamar elment. Aztán már nem volt magánál, a temetésen zárt koporsó volt... elment, fiatalon.”

Gyuri fényképe a falon. Ünneplő tengerészsapka, könyvek, kitűnő bizonyítványok.  A plüssmackó a lányom szobájában. Meg a sírkő a falusi temetőben.

„Hogy éltem túl? Nem tudom. Megtartott a hitem. Meg a munka, elvállaltam mindent, én szedtem az egyházi adót itt erre mindenfelé. Akkor már szabad volt a falusi asszonyoknak templomba járni, ha akartak. Segítenek most. Ha elvisznek, néha elmegyek misére. A temetőbe. Orvoshoz. Ha visznek, mert itt még eldöcögök, de kijárni már nem járok. Hogy hogy szedem ki a gazt mind egy szálig? Hát én mindig így szerettem. Nem állom meg. És látod, nem a kertben estem el, a szobában. Még jó, hogy magamhoz húztam ezt az újfajta telefont... így időben jöttek, hívták a mentőt.

A gobelinek. Mindig úgy kezdem el már, hogy vagy befejezem, vagy sem. De eddig mindet befejeztem még. Adtam, ajándékba. El már nem adom, senkinek, semmiért. Volt itt egy ember, igen sok pénzt ígért volna érte. Nem adom, majd ha meghalok, akkor, akire írattam, azé. A többi is. Nem kívánom ingyen a segítséget, és jó, hogy van. Addig gyönyörködöm a képekben, ezt csináltam utoljára, tetszik? A függönyt? Hát, nem tudtam aludni. Hajnali háromkor felkeltem, no te öreglány, hát ha nem tudsz aludni, csinálj valami szépet. Megvarrtam. Maradt egy kicsi. A babának abból lett a menyasszonyi ruhája, fátyla.  Ezért bánt, hogy romlik a szemem, félek a műtéttől, öreg vagyok, rossz a kezem-lábam-szívem.  Kórházban... azt nem akarom. Én már csak itthon érzem jól magam, el kellett menni vizsgálatokra, úgy felizgattam magam. Itt most jó...

Vigyél ruhát. Irhabundát. Hova venném én már föl ezeket? Csupa szép, jó. A cipők nem jók, tudom. Kicsi a lábam...pedig nézd, milyen szép. Én ha megyek, oda nem kell már cipő...”

Kortalan, szép, elegáns kosztümök, selyemblúzok, makulátlan, nemes anyagú mind. Az egyiket felveszem egy konferenciára. Nem lóg ki a többi közül.

„Egy anyám volt, egy fiam, egy férjem, egy hitem, egy életem. Anyámat, fiamat, férjemet már elveszítettem, most már én jövök. Megmaradt a hitem, imádkozom naponta. Nem félek.”

Kikísér, lefényképezem a tűző napsütésben színpompázó virágoskertje előtt. A múltkori képen nevet: nézd már, pipázok! (a gyerekkel kóstolták a ropit) Arra gondolok hirtelen, mire gondolt az anyja valamikor, mikor születésekor elnevezte. Legyőzte a gyászt, legyőzte a reménytelenséget, legyőzte a szegénységet, legyőzte a szomorúságot. Nyolcvanhét éves, és derűsebb, mint én.

Úgy hívják: Viktória.

Vakmacska