Szülőként mindannyian kiemelt feladatunknak tartjuk, hogy megóvjuk a gyerekeinket minden rossztól, segítsünk elkerülni a csalódásokat és a tanácsainkkal támogassuk őket, hogy a lehető legjobb döntéseket hozzák meg, már egészen kicsi koruktól kezdődően is.

Egyértelmű, hogy patronálni akarjuk őket, hiszen mi idősebbek vagyunk, több a tapasztalatunk minden téren, rengeteg olyan következményt is könnyedén látunk előre, amit a fiatalabb generáció még nem képes önállóan felmérni. Miért ne segítenénk hát őket az általunk már megszerzett információkkal, tapasztalatokkal?

Azt hiszem, hogy ez a fajta mentalitás reflexből jön elő minden szülőnél, teljesen természetes, hogy meg akarjuk védeni a csemetéinket minden olyan negatívumtól, amire hatással tudunk lenni.

Azon viszont rengeteget elmélkedem, hogy meddig hasznos ez a viselkedés? Nem ártunk-e vele többet, mint amennyi csalódást segítünk elkerülni?

Helikopterszülőség-e, ha nem hagyjuk a gyerekeinket a saját hibáikból tanulni?

Az én személyes véleményem az, hogy mindenképpen hasznos minél fiatalabb korban „átruházni a felelősséget” kisebb jelentőségű dolgokban, mert ha adott esetben rossz vége is lesz, akkor is tanul belőle a csemete, ezzel is elősegítve, hogy a későbbiekben megfontoltabban hozzon döntéseket.

Ez a szülőknek is óriási kihívás, mivel egyikünk sem akarja, hogy bármilyen negatívum érje a gyerekeinket. Elképesztően nehéz ráülni az embernek a kezére és befognia a száját, amikor felnőtt fejjel egyértelműen látszik, hogy milyen kimentelre számíthatnak a porontyaink egy-egy hibás elhatározás következményeként.

Nekem is nagyon nehezen megy, hogy ne szóljak bele, ne próbáljam letéríteni az általa választott útról, de bizonyos helyzetekben igyekszem minden erőmmel visszafogni magamat, mert tudom, hogy a kudarc is a tanulási folyamat része, az is egy lecke, ami segíteni fogja a későbbiekben, hogy felismerje a tettei következményeit.

Később nem várhatom el az önállósuló kamasz vagy fiatal felnőtt gyerekemtől, hogy megfontolt, felelős döntéseket hozzon az élet minden területén, ha ezt kisebb korában nem tanulta meg, mert soha nem kapott lehetőséget arra, hogy eldönthesse melyik megoldást válassza – akkor is, ha az szülői szemmel nyilvánvalóan a helytelen opció volt.

Mikortól elég idős a gyerek ahhoz, hogy megengedjük neki, hogy önállóan, a mi befolyásunk nélkül döntést hozzon valamivel kapcsolatosan?

Hol van a határ? Meddig tart a „felelősségre nevelés” és honnan kezdődik a „gondatlanság”?

Végignézhetem-e közbeavatkozás nélkül, hogy az óvodás gyerekem megüti magát a mászókán – miután már többször szóltam neki, hogy rendeltetésszerűen használja?

Megéri-e a várhatóan bekövetkező megfázást, hogy ráhagyom a kisiskolásra, ha nem az időjárásnak megfelelően akar felöltözni a téli hidegben?

Nem leszek-e rossz szülő attól, hogy nem emlékeztetem a kamaszt, ha láthatóan nem indul-e időben, hogy ne késsen el az iskolából?

Arany középút, hasznosabb megoldás-e, ha egyszer-kétszer elmondom a véleményem, tanácsot adok, de végsősoron a gyerekre bízom a döntést és ezáltal átruházom a felelősséget is?

Ha nem fogadja meg a tanácsomat és rosszul sül el a dolog, meg tudom-e állni, hogy ne szaladjon ki a számon, hogy „én megmondtam”?

Felnőttként tudom, hogy éppen eléggé bántja őt a kudarc, felesleges még nekem is az arcába dörgölnöm, hogy „ugye, hogy én szóltam?”, de azért legbelül irritál, hogy én tudtam, hogy csalódás fogja érni, elkerülhette volna, ha megfogadja a tanácsaimat.

Egyértelmű, hogy nem akarjuk magukra hagyni a gyerekeinket, próbáljuk őket úgy igazgatni és támogatni az életük során, hogy a lehető legkevesebb csalódással kelljen szembesülniük, de ha nem hagyjuk őket döntéseket hozni és az esetleges kudarcokat átélni, akkor a későbbi életük során csúnyán visszaüthet, hogy korábban, a szülői fészekben ezt nem tapasztalták meg.

Nálatok hol a határ? Milyen korban és mi az amiben szabadon dönthet a gyerek? Néztétek-e már végig tétlenül, hogy a döntésének – általatok előre látott – negatív következménye lesz?

Salty