Ez a terhesség más, mint a többi. Sokkal több kellemetlen tünet jelentkezik. Így a vége felé az egyik legrosszabb talán a szeméremcsont fájdalma, jóslófájásokkal tarkítva. A keddi vizsgálaton kiderül, hogy legalább hatása van, 1111-es a méhszáj. Az orvosommal péntekre megbeszélünk egy ultrahangot. Még majdnem három hetem van a 40. hétig, de azért elvégzem az utolsó simításokat a kórházi pakk összekészítésén. Péntek reggel nem elég, hogy a vizsgálat miatt korán kell kelni, ráadásként egy kellemetlen álomból ébredek. Megszültem, vákuummal. Napok óta növekszik gyomrom környékén a rossz érzés, az álom nem tette jobbá.

Sulisok útnak bocsátva, ovisok lepasszolása után irány a kórház. Időben érkezem, még nincs vége a reggeli megbeszélésnek. Lassan elkezdenek kifelé szállingózni a doktorok, közöttük az enyém is. Mehetek is be egy ultrahangra. Kérdez az aktuális állapotról. Mikor mondom, hogy szépen jönnek a jóslók, beígér egy manuális vizsgálatot is. Figyelem a képernyőn cseppem. Jól látszik koponyája beilleszkedése következtében annak eltorzulása. Mellkasmérés, számolok, ha két hetet még bent lesz, igen méretesre nő magzatom. Majd súlyos csend ül a levegőben. 

Dönthetek: méhszájállapot függvényében a szülés megindítása, vagy a fennmaradó időre kórházban fekvés, fokozott ellenőrzés mellett.  Amíg vizsgál, gondolkodhatok. Méhszáj 3 cm, bár vaskos, de jó kiinduló alap. Néhány kellemetlen emlék idéződik fel bennem nem is túl régről. Nem kell győzködni, nem vállalom a kockázatot. Inkább kontrollált szülésindítás, mint egy esetleges tragédia, bármily kicsi is a kockázata.

Irány haza, vagyis előbb a bank, ahogy terveztem eredetileg. Utána valahogy hazajutok, bár nem nagyon vagyok képben. Közben párom hív, érdeklődik, mi újság. Elmondom, rendben, ő is indul akkor haza. Mintha nem is velem történne az egész, amíg készülünk. Szülésznő értesítve. Igazából felét sem fogom fel abból, amit mond, a lényeget kiveszem, a szülőszobán találkozunk. Elindulunk, félúttól alkudozom, mi lenne, ha hazamennénk, forduljunk vissza. Bár szándékom nem túl komoly.

Beköszönök a szülőszobára, majd elmegyek, kipakolok a szobámban. Szülőszobai csomagommal, és a kórlapommal sétálok vissza. Kóringet választok, átöltözöm, majd kisétálok a folyosóra Zs-hez.  Míg várakozunk, jóslófájások jönnek-mennek.  Néha szívhangot hallgatni besétálok. Telik az idő. Párommal megbeszéljük, haza kell indulnia, mert mennek haza lassan a sulisok. És várható az édesanyja is, aki, ha már így alakultak az események, visz ebédet nekik. Erről eszembe jut, én ma még nem is ettem. Jól így jártam. Szülésznőm megérkezik, irány be a szülőszobába. Kapok egy kúpot, a hatása után elmegyek zuhanyozni. Visszaérkezve vénabiztosítás, szívhanghallgatás, amíg várjuk a doktorom. A nagyvizittel együtt érkezik.

Többiek el, ő burkot repeszt 11:15. Innentől az eddigi jóslófájásokat mintha elvágták volna. Eltelik egy bő óra, továbbra is a nagy semmi a változás. Akkor folyjon egy kis oxitocin is az infúzióban. Ha már itt van, meg is vizsgál, cseppem szívhangja leesik 90 környékére, már szinte érzem a szike vágását a hasfalamon.  Fordulok balra, nem rendeződik, gyorsan át a túloldalra, és nagy sóhaj, visszaáll a szívhang. Felkelek, sétálok, beszélgetünk a szülésznőkkel. A vajúdóba érkezik egy kismama, császármetszéshez készítik elő. Basszus, gondolom, a császár párban jár. Remélem, nem én leszek a következő. Óvatosan, a zsinórjaimra ügyelve elmegyek az ablakig, bámulom a hóesést. Előző este megbeszéltük a gyermekekkel, ha tényleg jön a tél első igazi havazása, ma délután irány szánkózni. Ember tervez.

Eltelik egy óra, doktor érdeklődik. Fájás az most se nincs. Jó, megvizsgál. Nincs jelentős változás. Fájás nélkül nehéz az, gondolom. Emelnek az infúzió cseppszámán. Kicsit segít, ha beleegyezem. Rábólintok. Ezt másodpercek múlva, amikor hasogat a fájdalom, meg is bánom. Doktor el, néhány erősebb fájás után gyenge jóslófájások maradnak. Visszaküzdöm magam az ablakig, bámulom a platánfát a kórház udvarán, ami az egyetlen a városban, amelyik tavaszig megtartja elszáradt leveleit, melyet most egyre nagyobb hótakaró borít. Lassan telik az idő. Szomjas vagyok, kikéredzkedem inni. Viszem magammal az infúziós szereléket. Ha már arra járok, útbaejtem a mosdót. Visszamegyek a szülőszobára, meg kell állapítanom, nem vagyok százas, inni elfelejtettem. Irány egy újabb kör, közben a telefonom is magamhoz veszem. Vizsgálat, minimális haladás, kellene egy méhszájlazító injekció. Nekem? Köszönöm nem, fájás kellene előbb. Jönnek is lassan, kétpercesek, bár még a gyengénél is gyengébbek. Hintáztatom magam, miközben tovább nézem a hólepte udvart. Közben beszélgetünk szülésznőmmel, egy-két humoros fordulaton jókat nevetek.

 A következő vizsgálat alatt újból esik a szívhang, oldalra fordulva azonban rendeződik.  Majd az ablakból látható tájat tüntetem ki ismét a figyelmemmel az újabb vizsgálatig. Nem, köszönöm, de továbbra sem kérek a méhszájlazítóból. A vizsgálat után néhány erősebb fájás jön, majd szelídülnek ismét menstruációs görcs jellegűvé. Lassan telnek a várakozás percei. Mindjárt öt óra, az elfogyasztott infúzió mennyiségéből megállapítom, amennyiben továbbra is ennyire sehogyan reagál rá a szervezetem, rövid úton a műtőben találhatom magam. Valószínűleg a szülésznőmnek is hasonló gondolatok járhatnak az eszében. Engedd el, javasolja. Engedd megszületni.

Persze, mintha ez olyan egyszerű lenne. A racionális énem tudja, ennek így kell lennie. Nem erre készültem, hanem otthon kezdődő vajúdásra, esetleg rohamos szülésre. Azért próbálkozom. „Megbeszélem” magzatommal, hogy sajnálom, amiért így alakult, de most kell megszületnie. Tőlem telhetően megteszek mindent a könnyű születéséért. Legyen kedves ő is, amennyire tud, segítsen, hogy mielőbb találkozhassunk.

Doktor újból feltűnik, ismét nagyobb mennyiségű magzatvizet sikerül leengednie a vizsgálat alatt. Megállapítja, hogy még mindig nem halad a tágulás megfelelő ütemben, ismét felajánlja a méhszájlazító injekció lehetőségét, amit megint elutasítok. A vizsgálat után ismét erősebbek a fájások, de most nem csendesednek, inkább erősödnek. Ráeszmélek, mennyire elfelejtettem, hogy ez ennyire kellemetlen lehet. Kicsit később panaszkodom is, mondván hogy biztosan az oxitocin miatt, de ennyire még egyik szülésem sem fájt.  Próbálom izmaim lazítani, most még a „laza, mint a takony” sem segít. Úgy érzem, jól esne egy szép cikornyás káromkodás. Ezt megjegyzem hangosan is. Tedd, ha az esik jól, érkezik válaszként. De nem ezt teszem a következő fájásnál, hanem alkudozom, hogy oké, mehetünk a műtőbe csak cserébe itt és most vessünk véget a fájásoknak! Ezt hallva érkezik az orvos. Nézzük, mi változott, most hogy már vannak fájások. Oldalról fordulok hanyatt, érzem, ahogy halad lejjebb a koponya. Rendben, akkor ő már nem is vizsgál, hisz látja a kicsi hajas fejét.  Átengedi a terepet a szülésznőnek, akkor szüljünk.

Ez a rész amit, nem szeretek, nagyon nem. Hangosan meg is jegyzem, azt inkább titkolom, megfordul a fejemben, hogy lezárom az infúziót egy óvatlan pillanatban. Míg mondják, hogy a következő fájás, ha jön, nyomjak, lever a víz, elkezdenek távolodni a hangok. Én nem nyomni fogok, hanem rosszul leszek, közlöm minden jelenlévővel. De nem hisznek nekem, és igazuk van. Elementáris erővel érkezik a tolófájás, nagy levegő, igazából valamiért félig sem tudom megtölteni a tüdőm, nyomni kell.  Kevés a levegőm, nagyon rövid nyomásokra futja csak. A doktor próbálja kézzel megtámasztani a méhfeneket, hogy ne csússzon vissza a koponya a fájásszünetben, ezt nehezményezem. Mihelyt a kezét elveszi, érzem, ahogy a koponya visszacsúszik, és enyhül a „nemszeretem” feszítő érzés. A következő fájásnál érzem, ahogy halad egyre kijjebb a kicsim feje. A fájás megszűnik, de továbbra is izzó fájdalom a gátam. A szülésznő megkér, hogy nyomjak, jelzem, nincs fájás. Nem baj, rossz helyzetben van a kicsi kobakja, nyomjak. Rá kell jönnöm: ebből kellemetlen helyzetből csak egyféleképpen tudunk kijutni. Habár fájás sehol, minden energiám a nyomásra fordítom. Az égő fájdalomra nem figyelve segítem gyermekem fejének kigördülését. Észlelem a gyors lazítást a nyakon lévő köldökzsinóron. Még segítek egy kicsit, hogy a vállak könnyebben kigördüljenek, s már érzem is, ahogy a kicsi teste megszületik. Fejem megemelve látom, ahogy a szakavatott kezek kiszabadítják gyermekem nyakát a köldökzsinór háromszoros fogságából. Végre felhangzik a régóta vágyott hang. A faliórán nézem 17:25 a születési ideje. Feljebb támaszkodom, így jól látom, családunkban egy újabb fiúval kiegyenlítődött a nemek aránya.

Mellkasomra helyezik, hogy ismerkedhessünk, de gyorsan el is viszik, mert furcsa, nyöszörgő hangokat hallat. A lepény megszületése után megállapítják, hogy semmi sérülés. Néhány pillanatra megnézhetem kicsimet ismét, majd viszik is az újszülött osztályra. Egyedül maradok, az infúzió csepegését figyelem, hátha gyorsabban elfogy. Habár nem fázom, testemet rázza a remegés.

Végre megszabadulok az infúziótól. Irány a gyermekágyas osztály. Rendbe szedem magam és átsétálok az újszülöttekhez elkérni gyermekem. Inkubátorban van, habár az értékei jók, szeretnék, ha még egy kicsit maradna, mert továbbra is furcsa kiskutya morgásához hasonló hangot ad ki magából. Szeretnék hadd maradhasson erre az éjszakára majd az ő felügyeletük alatt. Biztos, ami biztos alapon rábólintok. Itt még nem láthatjuk előre, hogy ez a morgás másfél napig az ébren töltött idejében folyamatosan jelen lesz, illetve a következő bő két hónapban, amikor bármi számára kellemetlen helyzet van, ezzel is jelzi.

Madame

A szerző előző szülésének története itt olvasható.