Gyermekeim születése óta szívesen olvasgatom a különféle születéstörténeteket. Nem mondom, az első szülésem előtt is kíváncsi voltam mások tapasztalataira, de mióta én is anyává lettem, azóta egészen más „szájízzel” olvasgatom a Bezzeganyát is. Kisfiam születésének történetét elsősorban azért szeretném megosztani veletek, hátha tudok egy kis erőt, biztatást adni azoknak, akik hasonló helyzetbe kerülnek.
Tavaly fogalmazódott meg bennünk, hogy hároméves kislányunk mellé szeretnénk egy kistesót. Hamarosan örülhettünk a kék csíknak, de sajnos az első magzatunkat hamar elveszítettük, alig 8 hetes volt. Eléggé megviselt a dolog, felért egy gyomorszájon rúgással, egyáltalán nem számítottam rá, hogy velem is megtörténhet. Kislányunk anno nagyon hamar megfogant, semmi probléma nem volt a terhesség során. Persze tudom, hogy nincs összefüggés.
A vetélés egy külön történet lehetne, most csak annyit írok, hogy szerencsére nagyon kedves dokit fogtam ki, amikor besiettem a kórházba a vérzéssel. Megállapította, hogy már nem látható a petezsák, de biztatott, hogy otthon van már egy egészséges kislányom, tehát minden rendben lesz, ez benne van a pakliban, ennyi meg annyi százaléka a terhességeknek korai vetéléssel zárul. Mondta az ilyenkor szokásos szöveget, de ami nekem pozitív volt, hogy nem küldött egyből műtőbe. Gyakorlatilag ismertette a kockázatokat mindkét esetre, ha művi, illetve ha természetes úton hagyjuk az eseményeket lezajlani, és én dönthettem. Én ez utóbbit választottam, szerencsére jól jöttünk ki belőle. Görcsök nélkül, nagyjából egy hét alatt kitisztult a méhem. Persze voltam kontrollon kétszer is, és azzal jöttem el, hogy ha bármi gond lesz, azonnal visszamegyek a kórházba.
Néhány hónapos pihenés után újra próbálkoztunk, és kis idő után megoszthattam férjemmel a hírt, hogy ismét átmentünk a teszten. Óvatosan örültünk azért, pláne, hogy a 7. hét körül megint volt egy kis ijedelem, a petezsák mellett egy kis vérömlenyt láttak, de pár nap alatt felszívódott, és ez okozott pecsételő vérzést. Utána már zökkenőmentes volt a várandósság, és május közepére vártuk a babát. A munkámat április 1-gyel abbahagytam, és már hangolódtam a másfél hónapos pihire, kórházi csomagot összerakni, ruhákat kimosni, szobát átrendezni, padlásról lehozni a kiságyat, szóval a szokásos előkészületekre. Lánykámnál annak idején egy hónapot terveztem erre, de ő három héttel előre sietett, ezért ott bujkált bennem az érzés, hogy a kisfiam sem fogja kivárni a hivatalos időt (naná, nem így működik a természet), de azért bíztam benne, hogy legalább májusi szülés lesz.
Húsvétkor elutaztunk apósomhoz (budapesti lakhelyünktől kb. 200 km-re), ahol a rokonság női tagjai elemezgették a hasamat, miszerint „te, nem fog ez a gyerek hamarabb jönni? már úgy lent van a hasad… és már a tenyerünk is odafér..” Hümmögtem-hámmogtam, hogy hááát, leheeet, de azért még várjon kicsit, még csak most léptünk a 34. hétbe. Az ünnep jól telt, nyugisan, kedden terveztünk hazajönni. Férjem is szabit vett ki a hétre, hogy az én szabolcsi rokonságomat is végiglátogassuk még a szülés előtt. Hehe, azóta is várnak minket… Keddre virradó éjjel ugyanis arra ébredtem, hogy rendesen görcsölök. Magamhoz tértem elég hamar, de nem értettem, hogy mi folyik itt, ezek jósló fájások, vagy beindult valami? Gyorsan utánaolvastam a neten a jósló fájások jellemzőinek, aztán engedtem egy kád meleg vizet, mert ha jósló, akkor egy jó kis fürdőzésre általában elmúlik a görcs. Legalábbis ezt írták. Közben mit csinál a modern nő? Letöltöttem a telefonomra egy kontrakció számoló programot, nagyon egyszerűen csak start-stop gombot kellett nyomogatni, így aztán a vízben csücsülve szépen rá kellett jönnöm, hogy a rendszeres, kb. 3 perces fájások bizony szülést sejtetnek. No, meg azért volt már ebben részem, és nagyon előjöttek a vajúdással kapcsolatos emlékek.
Úgy döntöttem, ideje felébreszteni a férjemet, akkor már éreztem, hogy komoly a helyzet. Kis tanakodás után (mentőt hívjunk vagy ne, melyik kórház legyen a cél) aztán kocsiba ültünk és berongyoltunk Hódmezővásárhelyre, ami egy nem túl kellemes, majrévasba kapaszkodós utazás volt. Az ügyeletes nőgyógyász hamar megvizsgált, 6 centis tágulást állapított meg, és közölte, hogy ez már nem visszafordítható. Mentőt hívott, mert szerette volna, ha Szegeden szülök, ahol van koraszülött intenzív osztály. A mentős be volt rezelve, nehogy ott szüljek a kocsiban és szemből elindított egy másik mentőt, amiben doki is volt, és felszerelés is egy esetleges szüléshez, közben folyton mértük a fájásokat. Végül az országúton a hajnali hidegben átpakoltak a másik autóba, és miközben ők azon morogtak, hogy ilyen tágulással már miért indítottak tovább, én ezerrel szorítottam az ágy szélét, mert már eléggé görcsöltem, no meg imádkoztam, hogy csak érjünk be már a szülőszobára.
Szerencsére odaértünk, és hirtelen elég nagy sürgés-forgás lett körülöttem. Gyorsan levetkőztettek, akkor már tágulási vérzés is volt, felsegítettek az ágyra, és rám kötötték a szívhang-figyelőt. Az ügyeletes doktornő elmondta, hogy már csak a burok tartja a babát. Aztán kikérdeztek és immáron harmadjára kellett elmagyaráznom, hogy mit is keresek én itt, hol vannak az iratok, a kórházi csomag… stb. (A szülés után a pakk összeállítása és a papírok elhozatala jó kis kör volt a férjemnek. Ezúton jegyzem meg a hozzám hasonló hanyag kismamáknak, hogy mindig legyen náluk a várandós kiskönyv, mivel az úgy működik ilyen esetekben, mint egy személyi igazolvány, benne minden fontos adat, vércsoport, betegségek, stb.)
Azért a pánik mellett beszámítható állapotban voltam, és kb. tízperces kérdezz-felelek, valamint két fájás között a nyilatkozatok aláírása után a doktornő szólt, hogy most akkor burokrepesztés, és szülni fogunk. Míg a kislányom születése igazi elszállós élmény volt, ez alkalommal inkább a kontrollált kifejezést használnám. Ez leginkább szoros együttműködést jelentett a doktornővel és a szülésznővel. A saját tempójában kellett engedni a babát, hogy jöjjön egyre lejjebb és lejjebb. A sérülések elkerülése miatt nem volt szabad nyomni az első tolófájásoknál, csak amikor már nagyon nem bírtam „ellihegni”. A doktornő végig nagyon profin, higgadtan kezelte a helyzetet, nyilván nem először látott ilyet, de rám ez nagyon pozitív hatással volt. Tágított kézzel is, nem volt kellemes, de végig magyarázta, mit-miért csinál, minél nagyobb hely kellett, hogy könnyen kiférjen a baba, elkerülendő az esetleges sérüléseket, főleg a gyenge koponyacsont miatt. A gátvédelem pl. ilyenkor fel sem merül, ezt utólag mondta. Mivel folyamatos volt a kommunikáció, én is nagyon józan voltam, azt csináltam, amit mondtak, és ennek eredményeképpen a burokrepesztés után kb. 40 perccel meg is született a kisfiam, nagyon jó súllyal, 2300 grammal, 9-10-es Apgarral. Az nem igazán derült ki, hogy miért volt koraszülés, valamiért elkezdett leválni a méhlepény, de ennek az okát állítólag nehéz megmondani.
Sajnos a szülés után húsz perccel légzési problémák jelentkeztek, ezért a kisfiamat átvitték a Gyerek Klinikára, a koraszülött intenzívre (PIC). Három nap múlva át tudtam költözni hozzá, mert az épületben van egy anyaszoba, és aki nem szegedi, az beköltözhet, persze, ha van hely, mert sajnos csak négy ágy van. Onnantól kezdve beindult a fejés-babalátogatás-fejés körforgás, némi pihenéssel társítva. A kisfiam egy hétig inkubátorban feküdt, és szerencsére légzéstámogatásra csak 1-2 napig volt szüksége. Gyomorszondán kapta a lefejt tejet (amíg nem volt elég, kipótolták tápszerrel), és persze próbálkoztunk mellre tenni, cumisüvegből etetni, de nem harapott rá, gyakorlatilag folyamatosan aludt.
Aztán kezelésbe vette minden reggel egy Dévény-gyógytornász hölgy, akinek varázskezei vannak, mert napról-napra egyre inkább megjelent kisfiamnál a szopóreflex. Egy hét után már ki is került az inkubátor alól az úgynevezett „hizlaldába”, ahol a nővérek hathatós közreműködésével néhány nap után már szépen evett cumisüvegből. Én minden harmadik órában mentem az osztályra, vittem az anyatejet sterilizált üvegcsében, amit ők adtak előre, köpenyfelvétel és gondos kézfertőtlenítés után már az első naptól rám bízták az etetést, persze árgus szemekkel figyeltek, hogy jól csinálom-e, segítettek, ha elakadtam. Tény, hogy az első néhány etetésnél rendesen beleizzadtam, hogy letuszkoljam a torkán az előírt adagot, az előírt idő alatt (kb. 30 perc pelenkázással, büfiztetéssel együtt, amit muszáj betartani, mert a cél a rendszeresség és hogy ne érjen egyik etetés a másikba).
Próbálkozhattam újra a szoptatással, csak lavírozni kellett, mert az nagyon fárasztotta, és utána még nehezebben nyelte le az adagot a cumisüvegből. Hú, de nem felejtem el az érzést, mikor először megszívta a mellemet, és 5-10 millit kimutatott a mérleg! Utána jött egy kis dajkálás, és spuri vissza a szobába fejni. Lakhelyünket fejőszobának hívtuk, gyakorlatilag a kézi pumpák recsegő hangja és az elektromos szívók zümmögése szólt egész nap. Mindenki keményen megdolgozott azért, hogy lehetőség szerint az aranyat érő anyatejet kapja a gyermeke. Én is megszenvedtem vele, első napokban kézzel fejtem, aztán kaptam kölcsön egy kézi fejőt, de azzal nagyon fájdalmas volt, végül gyorsan beruháztam egy szuper elektromos szívóra, és nagyon nem bántam meg, mert azzal keltem-feküdtem, anélkül nem tudtam volna beindítani a tejtermelést, az tuti. Szóval a többi anyukával tartottuk egymásban a lelket, hiszen mindenkinek szüksége volt rá, hogy a hormontúltengés, fejési nehézségek, a családtól való távollét miatti megborulások mellett humorral, biztatással vészeljük át ezt a kezdeti időszakot. És akkor arról ne is beszéljünk, hogy a mi esetünk még viszonylag egyszerű volt, sokszor eszembe jutnak az 1 kg alatti súlyú, esetleg betegen született babák és szüleik.
A kórházi személyzet minden tagjától kaptuk a biztató szavakat, és a legfontosabb az volt, hogy türelmesek legyünk, mert nem várhattuk el a babánktól ugyanazt, mint amit egy normál időre született csecsemőtől lehet. Az egyik nap eredményesebben telt, a másikon visszaesés volt, de azért látszódott, hogy jó irányba megy a folyamat. Benne volt a pakliban, hogy átkéretem magunkat a lakóhelyünk szerint illetékes budapesti kórházba, mert azért helyi környezetben talán könnyebb lett volna, láthattam volna a kislányomat, este otthon alszom… stb., de mivel a klinikán nagyon jó helyünk volt, úgy döntöttem, hogy maradunk, és onnan már csak hazafelé vesszük az irányt. Ráadásul a férjem folyamatosan mondogatta, hogy nagyon jól vannak ők ketten itthon, a nagy jár az oviba, barátnőzik, csak ne aggódjak, a picinek most nagyobb szüksége van rám.
Végül a mi kezünket kicsivel több mint két hét után engedték el. (Ez így leírva nem tűnik soknak, de ott megélve nap-nap után elég hosszú volt.) Megfeleltünk a kritériumnak, miszerint anya és a baba is felkészültek a hazamenetelre, a 2 kg súlyhatárt meghaladtuk és minden etetés stabilan ment cumisüvegből. A férjemnek nagyon furcsa volt, hogy milyen pirinkó babát teszünk be a hordozóba, napokig nem is mert hozzányúlni. Itthon aztán ügyeskedtünk mindketten, és további egy hét után már nem volt szükség a fejésre és a cumisüvegre. Nem mondom, azért volt, hogy tovább tartott egy szoptatás, mint fél óra, sokszor el is fáradt szegény, de napról-napra erősebb, ügyesebb lett, és megbeszéltem vele, hogy az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha közvetlenül a gyártótól szerezné be a táplálékot.
Összességében öröm az ürömben, hogy a szegedi női klinikán és a gyerekklinikán nagyon-nagyon jó helyre kerültünk, körülvéve tapasztalt, komoly szaktudású, kedves, segítőkész orvosokkal, nővérekkel, védőnőkkel, akik nélkül mindez sokkal rosszabbul is elsülhetett volna, ezúton is hálás szívvel gondolok rájuk.
Csilka
