Párommal, Tamással a kapcsolatunk elején megbeszéltük, hogy ha minden jól megy, – akkor még naivan azt gondoltam, hogy miért ne lenne így – három gyermekünk lesz.


Hanna 1 hónaposan

Úgy éreztük, hogy három gyermekkel válna idővel teljessé az életünk. Ez azóta megváltozott. Két gyermeknél megállunk.

2002. május 18-án volt az esküvőnk közel 3 év jegyesség után, – Tamás 31,5 éves volt, én 2 hónap híján 21. Jól számoltatok, 10,5 év a korkülönbség. Az esküvőnket követő első ötéves tervünknek a vége felé kalkuláltuk bele az első gyermekünk születését, ill. az Ő világra jövetelének időpontjától tettük függővé a második gyermekünk „útnak indítását”. Előbb a tanulmányaimat akartam befejezni, ehhez Tamás is ragaszkodott. Az első két gyermekünk között kis korkülönbséget terveztünk – 2 évet, majd a harmadiknak ezt követően 3-4 év múlva szabad utat engedtünk volna, hogy akkor jöjjön, amikor jónak látja.

Mint később kiderült, az esküvőnkön már hárman voltunk. A nászutunkon nem éreztem jól magam, a menstruációm is késett – az esküvőnk előtt egy héttel kellett volna megjönnie –, ami azelőtt sosem fordult elő, a késést a stressznek tudtuk be. A nászutunkon megtörtént a teszt megvásárlása és ellövése, – két csíkot mutatott. Tamás mindvégig a fürdőszobaajtó előtt toporgott, majd megkérdezte, hogy most akkor mi lesz? Nem értettem a kérdését, az abortusz gondolata nem merült fel bennem. Mondtam, hogy ugyan mi lenne, ő Apa lesz, én meg Anya. Ő a tanulmányaimra értette a feltett kérdését – halasztottam volna, végül így is az lett a vége.

Mindig fiatalon szerettem volna anya lenni, ha nem is ennyire. Amikor megláttam a második csíkot, megijedtem. Az ijedtség pár percig tartott, onnantól kezdve már nemcsak szerettem volna, hanem egyenesen akartam anya lenni.

A terhesség alatt tapasztaltam meg, hogy mi is az az émelygés és hányás. Az ezt megelőző 21 év alatt max. tízszer fordulhatott elő, ha hánytam. Ekkor és a további terhességeim alatt viszont sikerült jócskán bepótolnom az ebbéli lemaradásomat. A 7-12. hetet végighánytam. Ezt leszámítva minden rendben volt a terhesség 18 hete alatt.


Boti 4 hónaposan

A 18. héten jött a „feketeleves”, a rendszeresen észlelt „bugyborékolást”, magzatmozgást nem éreztem. Anyósom és anyum nyugtatgattak, hogy nincs baj, csak gyengébben mocorog, várjunk a párommal, fogom érezni a „bugyborékolást”. Estig vártunk, semmi nem történt, akkor bementünk Tamással a nőgyógyászatra, – nem volt szívhang. Egy világ omlott össze bennünk. Jött a „miért pont mi” kérdés feltevése. Megindították a szülést. Másnap, 2002. szeptember 08-án megszületett a kislányunk. A köldökzsinór a nyakára volt tekeredve.

A család nem, ellenben a környezetünk nagyobb része azzal „vigasztalt” bennünket, hogy gyorsan, pár hónap alatt felépülök, fiatalok vagyunk, lehet még gyermekünk. Mi nem másik gyermeket, hanem a kislányunkat akartuk volna visszakapni.

Egy évre rá megfogant a második babánk, aki szintén kislány volt. Bennem volt az elejétől fogva a félelem, az aggódás, hogy baja eshet. Az orvosom szerint ez normális volt, már az előzmény miatt is. A félelmem idővel csökkent. Hasonlóan telt ez a terhességem is, mint az első, annyi eltéréssel, hogy nem volt olyan intenzív és nem is tartott olyan hosszú ideig a „hányásos” korszakom.

Elérkezett december közepe, vele együtt a karácsonyi készülődés. Nem erőltettem túl magam, sokat pihentem. December 20-án déltől furcsán éreztem magam, szüntelenül úgy éreztem, hogy vécéznem (nagydolgoznom) kell. Ez az érzés gyorsan átváltott erős menstruációs görccsé. Elindultunk Tamással a nőgyógyászatra, mire beértünk, erősen véreztem. Elvetéltem 16 hetesen. Tamás aznap volt 33 éves.

Jött ekkor is a „miért pont mi” kérdés feltevése. Ekkor is „vigasztaltak”, hogy lesz másik – ettől őrjöngeni tudtam volna. Hogy ekkor (is) mit éreztünk, azt az érzést nem lehet leírni, akiknek részük volt benne, azok tudják, akiknek nem volt, azoknak őszintén, tiszta szívből azt kívánom, hogy soha ne is tudják meg.

2004 októberében megfogant a harmadik babánk, nála nem volt sem émelygés, sem hányás, mondhatni semmi. Vele 2005. január 03-án, 13 hetesen vetéltem el. A nőgyógyászaton már „ismerősként” fogadott a személyzet.

A harmadik vetélést követően nem akartam terhességre még gondolni sem, úgy éreztem, hogy vége mindennek. A férjem is mondta, hogy várjunk, adjunk időt magunknak a gyász feldolgozására.

Már itt leszögezném, hogy a második és a harmadik terhességemet, és az azokban fejlődő magzatainkat nem az első terhességem folytatásának és az abban elveszített kislányunk „pótlásának” tekintettem. Önmagukért akartam Őket. Meggyászoltuk külön-külön is Őket. Fokozatosan el tudtam engedni Őket és azt a fájdalmat is, amit az elvesztéseik okoztak. Az űr, a hiányuk a mai napig ott van a lelkemben, ott is marad.

A második vetélésem után felvetette Tamás annak a gondolatát, hogy ha nem is akkor, de később, amikor már készen állunk rá, fogadjunk örökbe. Ő az(oka)t a gyermek(ek)et is ugyanannyira tudná szeretni, mintha a vérszerinti gyermekünk lenne/gyermekeink lennének. Én akkor még kizárólag csak a páromtól szerettem volna gyermeket.

A harmadik vetélésem után gondolkoztam el komolyabban ennek a lehetőségén. Nem azért, hogy ha „ló nincs, akkor szamár is jó lesz”! Örökbefogadásra nem került sor, és már nem is fog. Az oka egy másik történet lehetne. Semmi bajom az örökbefogadással, engem is örökbe fogadtak a szüleim, még ha családon belüli is történt az örökbefogadás. Apum egyben a nagybátyám is volt.

2005 novemberében megfogant a negyedik babánk. A 4-16. közötti heteket végigémelyegtem, de ezt leszámítva problémamentes terhesség volt.

A 37. héten 2006. 07. 15.-én, két nappal a 25. születésnapomat követően megszületett hüvelyi úton némi vákuum segítségével a kislányunk, Johanna Jázmin.

Miután Hanna betöltötte az első életévét, kezdetét vette a babaprojekt, kistestvért szerettünk volna Neki. Tamás a szíve mélyén kislányt, én inkább kisfiút, – a legfontosabb az volt, hogy ép és egészséges legyen.

Állapotos lettem két hónapon belül. Az első UH-n meglepetésben volt részünk, két szívhang volt, ikreket vártunk, egy kislányt és egy kisfiút. A terhesség alatt sokat émelyegtem és sokszor kerültem igen közeli kapcsolatba a házunk legkisebb helyiségével, ill. a lavórral is. 2008. június 06-ára voltam kiírva, – jól időzítettünk, majdnem 23 hónap lett volna a korkülönbség Hanna és az ikrek között. Erre akkor nem is „gyúrtunk”.

Az élet közbeszólt, autóbalesetünk volt Hannával, megindult a szülés. Hannának szerencsére nem esett komoly(abb) baja – azt is soknak tartom –, négy napra megfigyelésre a gyerekklinikára került, én a szülészetre, majd onnan egy műtét erejéig át a traumatológiára

2008. 03. 08-án 27 hétre sürgősségi császármetszéssel megszületett elsőként a kislányunk, Zoé Zsanett. Őt öt perccel később követte a kisfiunk, Botond Zalán. Zoé és Boti életben maradásáért megkezdődött a küzdelem, Zoé 89 perc múlva feladta a harcot. Zoé volt a negyedik babánk, akit elvesztettünk.

A férjemmel összetörtünk, de nem hagyhattuk el –, és nem adhattuk át magunkat a fájdalomnak és a gyásznak, ott volt az akkor majdnem 20 hónapos Hanna és a PIC-en Boti. Idővel Zoét is meggyászoltuk és elengedtük.

Boti kétéves elmúlt, amikor ismét napirendre került a babaprojekt. Belevágtunk. Nem jött össze azonnal. Tamás szavait idézve „rákattantam” a témára. 2010 decemberében besokallt. A tudomásomra hozta, hogy peteérésem környékén nem lehet velem bírni, nem önmagam vagyok, szeretné, ha akkor is a férjemként tekintenék rá, és nem csődőrnek, ill. tenyészbikának nézném. Igaza volt, azonnal és görcsösen teherbe akartam esni.

2011 áprilisában állapotos lettem. Július 21-én 14 hetesen elvetéltem. Jó a rosszban, hogy még a műtőben voltam, amikor a baj jelentkezett, – baloldalon a petefészektömlő felrepedt, kismedencei, hasüregi vérzés lépett fel – Bonney-műtét keretein belül a bal oldali petefészkemet és petevezetékemet eltávolították.

Boti születése, a vetélés és a műtét után is folyamatosan biztosított arról Tamás, hogy megkapott tőlem mindent, amire vágyott, a két gyermekünkkel is teljesnek érzi az életét. Hónapokkal később én is így éreztem, hogy „kerek”. Nem terveztünk/tervezünk több gyermeket, berendezkedtünk a kétgyermekes életformára. Természetes úton elméletileg kevés is lenne az esélyünk arra, hogy gyermekünk legyen, mivel a megmaradt jobb oldali petefészkem a műtétet végző orvos szerint csak „dísznek” van. Biztos ami biztos alapon mi azért védekeztünk.

Védekezés mellett állapotos lettem 2012 októberében. Tamás szülei nálunk voltak, anyósom kávét főzött, én meg nem jutottam el baleset nélkül a toalettre. Az előzményt figyelembe véve, és azt is, hogy akkoriban volt az oviban, így Hannánál és Botinál is a hányásos-hasmenéses vírus, így az elején Tamással nem gyanakodtunk. Tamás is beleesett, gondoltam, én sem maradhatok ki a „jóból”. A menstruációm gyengébben, de megjött, ilyen máskor is volt.


Botond Zalán

Nem terveztük a babát, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mi, pontosabban ki az oka a rosszullétemnek, örültünk. A családnak Karácsonykor akartuk hivatalosan bejelenteni. Anyósom és anyum rájöttek a titkunkra, de nem faggatóztak, tudták, hogy amikor idejét érezzük, elmondjuk. Az örömünk nem tarthatott sokáig, 2012. december 3-án 9 hetesen elvetéltem.

Összegzésképpen: hét terhességemből öt vetéléssel, egy koraszüléssel és egy normál időre történő szüléssel végződött. A koraszülésemet nem számítva minden alkalommal feltettük a kérdést, hogy „miért pont mi”. A többedik vetéléseimet követően már azt is, hogy „mit tettünk és/vagy nem tettünk, amiért ez történik újra és újra velünk”

Van két egészséges és okos gyermekünk: Hanna 6,5 éves, Boti 5 éves lesz. Őket szánta a Sors nekünk. Velük/általuk váltunk családdá, velük lett teljes az életünk. Bárkinek is kell megköszönni, megköszönöm. Köszönöm, hogy vannak, és hogy a szüleik lehetünk! Értékelni, örülni, és meg kell becsülni azt, ami megadatik, és nem az elérhetetlen/lehetetlen, – esetünkben a három (direkt írtam így, és nem úgy, hogy a harmadik, mert nem a harmadik lenne) gyermek – után vágyakozni.

Az álmokról nem szabad lemondani, ragaszkodni kell hozzájuk, mindent meg kell tenni azért, hogy valóra válhassanak, de nem minden áron. Tudni kell, mikor kell „Állj!”-t mondani, feladni, lemondani és nem ragaszkodni tovább foggal-körömmel az álmainkhoz.

Nina