A legkorábbi fehérnemű-ábrázolás egy ókori szicíliai mozaikon látható. Női atléták keblüket egy pánttal kötötték át. A középkorban rövid vászoninget viseltek a nők. Ebből alakult ki később a kombiné. A 19. század fenék-, illetve melltájékon kitömött alsóruhái homokóra formával ajándékozták meg a nőket.
Az 1900-as évek elején a fűző, a húszas években pedig a férfias megjelenés jött divatba. Ekkor a nők pántokkal szorították le domborulataikat. Az 1930-as években, megszülettek az első, kereskedelmi forgalomban kapható melltartók, majd öt évvel később bevezették a kosárméretezést is. A második világháború után Hollywoodban megszületett a push-up melltartó, az ötvenes években pedig megjelent az első elöl kapcsos kebelemelentyű.
A hatvanas években, a női elnyomást szimbolizáló viselet elleni tiltakozásképp többen elhajították, illetve elégették alsóneműjüket. Az üzletet alapító tervező azonban úgy vélte, a gravitáció úgyis győzni fog. Így is lett. A hetvenes-nyolcvanas évektől a melltartó töretlen népszerűségnek örvend.
Habár a melltartók esetében sokan a mai napig nem a számunkra megfelelő méretet, vagy fazont választják valamilyen – főleg egy bizonyos kor és/vagy gyerekszám után – mindenkinek van. A legfontosabb szempont egy melltartó esetében a kényelem. Egy jó melltartó nem szorít, nem vág be sehol, még a pántjánál sem. Szilárdan tartja a mellet, kiemeli azt, korrigálja hibáit anélkül, hogy ezt mások észrevennék. Nem mozoghat a viselőjén, és abban a keblek nem mozoghatnak. Jó melltartót találni egyértelműen sokkal nehezebb, mint megfelelő bugyit. Pedig ez utóbbi alsónemű sem mindig volt elterjedt. A női bugyi a mai formájában az ezerkilencszázas évek közepéig szintén nem létezett. Az első bugyik bő, hosszúszárú, térd alatt összefogott ruhadarabok voltak, amiken elöl és hátul nyílás tátongott arra az esetre, ha viselőjét hívta a természet.
Medici Katalin volt a bugyi úttörője. Azzal az ürüggyel, hogy biztonsággal szállhasson nyeregbe – és kicsit többet mutathasson a lábából –, kitalálta a bugyit. A találmány a franciák között nem egyhamar terjedt el. Kezdetben még lovagláshoz se hordták rendszeresen, nem kis mértékben azért, mert azt az erkölcstelenséggel társították. Elvégre XV. Lajos idejében a táncosnőknek rendelet írta elő hordását. Hollandiában követve a táncosnők példáját a 18. század végétől, a korcsolyázáshoz használták.
Az angolszász országokban kezdetben a szolgálók hordták, illetve fiatal lányok tornához, a kislányok játékhoz viselték. Később az asszonyok körében is terjedni kezdett. Vadászathoz ideális alsó viseletnek számított. A szigetországban egyes orvosok kimondottan ajánlották:„séta vagy tánc közben felfogja a légáramlatokat, megvéd a megfázástól és egyéb kellemetlenségektől”. Sőt a ködös Albionban, bizonyos versengés volt tapasztalható a rövid és hosszú szárú változat közt. Előkelő hölgyek az utcán is mutogatják bugyijuk szárát. Strandon kötelező darab. Az uralkodó osztály használta, és a haladó szellemű hölgyek szenvedélyesen agitáltak mellette. Gyakran hordták az észrevehetetlen, rövidebb szárú változatot is, amely nem lógott ki a szoknya alól.
Nem úgy a kontinensen. A francia forradalom után a hölgyek átlátszó, testszínű pantallóban divatoztak odalent. A derékon megkötött, hosszú és bő, patyolatból vagy vékony vászonból varrt bugyi vége díszes volt. A bugyit viselők tábora a fiatal tornászlányokból és a prostituáltakból került ki. Rajtuk kívül csak gyereklányok viseltek ilyen ruhát szoknyájuk alatt. A bugyi miatt ugyanis lehetett kurtítani a kislányok szoknyáját, ezzel is megkülönböztetve őket a felnőttektől, akik hosszú szoknyájuk kivételével alul semmiben divatoztak. A serdülők sok helyen csak akkor hagyhatták el ruhatárukból bugyijukat, amikor férjhez mentek. Egy felbomlott eljegyzésről szóló elbeszélésben így jajdult fel a hősnő: „Hát már örökké bugyiban kell járnom?”
Franciaországban az egyház dühödten ellenezte, míg a forradalom résztvevői támogatták a bugyit. Ördögi viselet, ami sokkal szabadosabb viselkedésre bujtogatja az asszonyt – így a papok. Az általános bugyiviselet a női egyenjogúság döntő mozzanata – így a forradalmárok.
Később, amikor a krinolin átvette a stafétát a nyolcvan éve hordott abroncsszoknyától, eljött itt is a bugyik kora. Ugyanis ha a lépcsőn lefelé tipegő krinolinos hölgy csak kicsit is kihúzta magát, rögtön kilátszott térdig a lába. A bugyi a szemérem mentsvára lett, majd hamarosan a külvárosokban, a munkásasszonyok közt is elterjedt. Angliában is mindennapos kötelező viseletté vált és a francia asszonyok gardróbjait is meghódította. A zárdákban „a szemérem csövei” néven tették kötelezővé. Egyedül a parasztasszonyok állnak ellen töretlenül az új divathóbortnak.
A férfiak kezdetben semmiféle erotikus töltést nem tulajdonítottak a bugyiviselésnek, sőt, viszolyognak tőle. Egy arisztokrata emlékiratában, mint a rossz ízlés példáját említi a márkinét, aki bugyiban, sőt, zárt bugyiban ment találkára. Viktor Emánuel olasz király már a bugyi szó hallatára is dühbe gurult, mert mit ér az élet, mióta eltűntek a női lábak?
Bár sztriptíztáncosnők már az 1920-as években hordtak a mai tangátra emlékeztető képződményeket, azokat rendeltetése alapján nem igazán lehetett a bugyi kategóriájába sorolni. A mai értelemben vett, klasszikus bugyi az 1940-es években kezdte meg hódítását. Fred Sampson (aki egyben a push-up melltartó feltalálója is) fehérneműboltja Hollywoodban már a mai bugyikhoz hasonló árukészlettel bírt.
A '60-as években a kor nagy feministái kezdték indítványozni, hogy a gyártásnál vegyék figyelembe a hölgyek anatómiai adottságait is, azaz a bugyi ne csak szép legyen, de végre kényelmes is. A bugyik mérete aztán '70-es években kezdett el zsugorodni. Az igazi fazongazdag bugyik térhódítása a '80-as években kezdődött. Napjainkra már millió formája van a bugyinak. Francia, sima, tanga, hipster, boysort, csipkés, fodros, masnis, szatén, pamut, bőr vagy akár ehető is kapható.
Hosszú volt az út, még hosszabb az első bugyik szára, de végül a mindannyiunk fehérneműs fiókjában ott lapuló apró darabok végül alapvetővé váltak.
Center
http://neon.hu/divat/a_bugyi_tortenete-146017
http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=172
