Monique rendhagyóan hosszúra sikerült írásában elmeséli az életét: megtudhatjuk, hogyan került újra és újra ugyanolyan helyzetbe, miért hitt mindig a pasijának, aki többször könyörögte vissza magát, és beszámol arról is, hogyan fordult tragédiába a sorsa.
1998.
Húszéves voltam, akkor kezdtem a főiskolát Budapesten. Minden új volt: a tanulnivaló, a főiskolai tanulótársak, az albérlet, majd a kollégium. Csak egyvalami, a vágy nem, hogy választott pályám (a számvitel, pénzügy) ellenére mégis valamilyen módon a szerelmemmel, az újságírással foglalkozhassak. Gyakran olvastam a különböző ingyenes főiskolai-egyetemi újságokat, mígnem egyszer megakadt a szemem egy hirdetésen az egyikben: újságírókat keresnek. Két hét múlva már az első szerkesztőségi ülésen ültem, széles vigyorral a számon és boldogan. G. velem szemben ült. Nem egy Adonisz, de a mosolya... és a dumája...
Öt évvel volt idősebb nálam. Vonzalom volt első látásra, amit a főszerkesztőnőnk is észrevehetett, mert azonnal egy témára állított bennünket. Három hónapig jártunk együtt, nem hosszú idő, arra pont elég volt, hogy megtapasztaljam végre, milyen az, amikor viszonozzák az érzéseimet. Elkövettem azonban egy hibát: lefeküdtem vele. Azt hittem, 25 éves pasik már túl vannak azon, hogy otthagyják a lányt, miután megkapták a testét – hát tévedtem. Alig pár napra rá bejelentette, hogy egy buliban összejött egy másik lánnyal, és velem ennyi volt. Éppen a főiskolán sem mentek jól a dolgaim (túl sok időmet vette el a cikkírás, interjúkészítés), szinte lehetetlennek éreztem annyi utóvizsgát olyan rövid idő alatt letenni... aztán még ő is. Kiborultam. Nem tudtam még kezelni ezt az érzést, és bevettem egy csomó gyógyszert a kollégium vécéjében. Kórház, gyomormosás, szülők értesítése, a szokásos dolgok. A főiskolai félévem elúszott (akkoriban még nem volt kreditrendszer), de rájöttem: ez nem a világvége. Vele kb. fél évig nem találkoztunk, akkor is csak formálisan, egy szerkesztőségi vacsorán. Kiderült, az utánam jövő barátnő terhes lett, így összeházasodtak, de a házasságuk nem működik.
Újraépítettem az életem. Az üres félév alatt összeszedtem magam: jogosítványt szereztem, továbbra is írtam. Aztán a tanulmányaimra összpontosítottam, nyelvvizsgát is szereztem. Négy hosszú év telt el így. A főszerkesztőnőnktől azonban mindvégig tudtam, hogy a házassága nem működik, és tudtam, hogy az, ami köztünk volt, még nem ért véget, és keresztezni fogják még egymást az útjaink.
2003.
A nagy semmiből aztán egyszer csak telefon tőle: találkozzunk. Rendben. Találkoztunk, beszélgettünk. Mi történt velem, mi történt vele. Kollégiumi nevelőtanárként dolgozik egy középiskolás kollégiumban, az újságírást abbahagyta. A felesége egy hárpia, még a papírszalvétára is féltékeny. És dühkitörései vannak. Nem vezeti a háztartást. És olyan szeretetlen karácsonyt, mint amilyen az ő legutóbbi karácsonyuk volt, nem kíván senkinek. A válás hamarosan elindul, már csak a papírokat kell kitölteni és beadni. Meghallgattam, megértettem. Miután kiderült, hogy fogalma sincs, éppen kivel van a kisfia, a nagyanyjával vagy az anyjával, hazaküldtem. Pontosabban azt mondtam neki, menjen a kisfiáért, bárhol is van, és legyen vele. Két hét múlva újabb telefon: kórházban van, kivizsgálásokra befektették, mert rosszul lett – bemennék-e hozzá. Mert az olyan megnyugtató volna. Persze, mentem. Mondanom sem kell, összejöttünk.
A válás elindult. Borzasztó időszak volt. A közös lakásukat elkezdték hirdetni, hogy az árát elfelezhessék. Aztán sikerült eladni... költözni kellett. Közben az én albérletemből is kirúgtak bennünket, mert annyira sokat volt ott. Adódott hát egy közös albérlet, aztán pedig együtt lakást keresni. Én segítettem a lakáskeresésben, de anyagilag nem szálltam be. Még nem éreztem elég stabilnak magunkat hozzá.
Megtaláltuk az új lakást, beköltöztünk, a válást kimondták, a kedélyek lenyugodtak. „Vasárnapi szülők” lettünk, mozaikcsaláddal. A kisfiú nehezen kezelhető volt, látszott, hogy sokat szenvedett. Néha voltak dühkitörései, néha kifejezetten gonosz volt, iszonyú sok szeretetre volt szüksége. Én igyekeztem ezt megadni neki, bár a szerep számomra is új volt. Ott voltam 26 évesen egy 5-6 éves kissráccal, aki néha lehülyézett, néha meg angyalian viselkedett... próbálgatta a határait, hogy meddig mehet el. Amikor kisiskolás lett, tanítgattam írni, sokat gyakoroltunk. A karácsony mindig úgy zajlott, hogy 23-án volt ő nálunk, és az az este volt az ő karácsonya. G. megtanította őt úszni és biciklizni. Egyszóval éltük a fiatal családok életét. Jó volt... volt egy családom...
5 év telt el így. Nem akart házasodni, én ezt megértettem: tudtam, ha erőltetem, attól nem lesz jobb. Ha szóba került, próbáltam meggyőzni, hogy attól, hogy valakivel valahogyan nem sikerült, mással máshogyan sikerülhet. De nem erőszakoskodtam. 2007-ben sokat veszekedtünk, fontos dolgokon is, meg csip-csup dolgokon is. Már úgy volt, hogy elköltözöm, de képtelen voltam rá. Mert szerettem. Aztán 2008 februárjában beütött a krach.
2008.
Január. Aktuális volt az éves nőgyógyászati vizsgálatom, és egyben fogamzásgátlót is íratnom kellett, mivel épp elfogyott. Mivel 15 éves koromban nálam Turner-szindrómát diagnosztizáltak (ez egy külön történet: mai napig nem értem, miért, mert a menstruációmmal mindig minden rendben volt. Mindenesetre nekem akkor azt mondták, készüljek fel arra, hogy nem biztos, hogy teherbe fogok tudni esni, ha mégis, akkor sem könnyen), a dokim a szokásos furcsa mosollyal írta fel a tablettát, és csak egyetlen kérdést tett fel: „Miért nem engedik, hogy jöjjön az a baba, ha jönni akar??” Huuuuh, több se kellett nekem. Egész úton sírtam hazafelé, nem tudtam megfogalmazni, hogy mi az, amit érzek, csak azt tudtam, hogy G-vel kapcsolatos, és meg kell beszélnünk...
Február. Néhány héttel később a nagypapája beteg lett, hazautazott hozzá. Mivel sajnos benne volt a lehetőség, hogy akkor fogja utoljára látni, és el kell búcsúzni tőle, nem csak neki, de az egész családnak, én itt maradtam Budapesten. Takarítottam, és a számítógép melletti papírkosárban apró fecnikre összetépett szemetet találtam. Nocsak, vajon miért kellett ezt ennyire apró darabokra összetépni?? Nicsak, ez egy vers. Biztosan egy régi versét vette elő, és 'pofozgatja' újra... nahát, nem is mesélte, hogy újra elkezdett verseket írni.
Sosem tettem korábban ilyet: bekapcsoltam a számítógépét, és rákerestem a vers címére, amit a fecnikből ki tudtam silabizálni: hátha a cím alapján nevezte el a file-t. Meg is van. Hoppá, le van védve, nem lehet megnyitni. Nocsak... utolsó mentés dátuma: tegnap. Hm.... érdekes. Ezt meg kell beszélnünk.
Megérkezett a nagypapától, ideges, feszült. Ah, csak munkahelyi gondok, tudod, milyenek a középiskolások. Semmi nem érdekli őket, flegmák, nem tudják, mihez akarnak kezdeni magukkal, nem akarnak dolgozni... és ez borzasztó.
Két nappal később a reggelinél már nem bírtam tovább, rákérdeztem: „szoktál még verseket írni? mikor írtál utoljára verset?” Aztán persze bevallottam, hogy kutakodtam, ő pedig megtette a nagy vallomást: szerelmes. Az egyik volt diáklányba a kollégiumból, aki 18 éves (ő akkor volt 35). Nemrég megkereste őt a lány iwiwen, és hát egymásba habarodtak...
Tomboltam. Kiborultam. Esténként éjszakába nyúlóan beszélgettünk, a reggelinél folytattuk. Nem tudja otthagyni. Négy nap alatt találtam magamnak albérletet, elköltöztem. Rajta a rózsaszín köd lett úrrá. Nem lehetett beszélni vele, csak a lány volt minden gondolata, így nem is beszéltünk kb. 3-4 hónapig. Én iszonyúan szenvedtem. Sírtam a zuhany alatt, sírtam mindenhol. Pocsék volt az érzés, hogy lecseréltek egy fiatalabbra. Aztán néhány hónappal később egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy nekem panaszkodik, valahányszor nem mennek jól a dolgok a kislánnyal. (A lányka szülei enyhén szólva sem nézték jó szemmel, hogy a lányuk egy idősebb pasival találkozgat, kvázi eltiltották őket egymástól, plusz a lányka igencsak hazudósnak bizonyult: szerette G-t, de játszmázott.) Én voltam a panaszláda... Gyakoriak lettek az éjjel 11-kori másfél órás telefonbeszélgetések.
Ezzel együtt ismét egyre több időt töltöttünk együtt, de a kislány még mindig ott volt. Eleinte mint valós, később már mint beteljesületlen szerelem. Mire eljött a nyár, a július, már benne volt a levegőben, hogy újra együtt folytatjuk. Aztán ebből valóság lett: 5 hónapon keresztül, augusztustól decemberig folyamatosan kérlelt, hogy legyünk együtt újra. Iszonyúan megterhelő időszak volt lelkileg. Próbálta bizonygatni, hogy a kislány már nincs, már nem számít, csak egy beteljesületlen álom, de nem tudtam ezt elhinni. Akkoriban már csak e-mailben és sms-ben tartották a kapcsolatot. Ő nem tudta lezárni magában anélkül, hogy még egyszer utoljára ne találkoznának, de lány erre már nem volt hajlandó.
Én közben saját lakást vettem (úgy döntöttem, inkább a banknak a saját lakásomra fizetem azt a pénzt, amit albérletre úgyis kifizetnék), G. segített nekem lakást keresni, és aztán költözni is. Gyakorlatilag minden áldott este átjött hozzám: jött és kérlelt, és bizonygatta, hogy engem akar. Olyan e-maileket írt a munkahelyi e-mailcímemre, hogy azóta is beleborzongok... végül aztán 3 e-mailben sikerült novemberben szakítania a kislánnyal. Ezt is az én kérésemre, miután a lány tényleg nem akart vele találkozni. A decembert már úgy töltöttük együtt, hogy én még nem adtam neki végleges választ. Bár persze a szívem már döntött... megbeszéltük, hogy a két ünnep között elmegyünk telelni, hogy kiderítsük: tudnánk-e ezek után együtt folytatni. Együtt kerestük ki a legjobb utazási ajánlatot, iszonyúan lelkesen készültünk rá mindketten. Látszott, hogy valóban ezt akarja, és boldog, hogy végre megvan a lehetőség, hogy egyenesbe kerüljünk... Legalábbis ezt láttam rajta. Egyetlenegyszer voltunk együtt védekezés nélkül, és megfogant Zsófi...
2009.
Vízkereszt napja: tesztelés, mert már vagy egy hete meg kellett volna jönnie. Két csík!!! El sem hiszem... Hiszen nekem állítólag Turnerem van. Ennyit az orvosokról. Édeessss istenem. Döbbenet, aztán összekaptuk magunkat. Ő azt mondja: mitől félsz? Ezt akartuk, nem? Családot. Én családot akarok tőled, veled – mondta. Két hétvégén ki sem mozdultunk a lakásomból (szó szerint, tényleg!), csak beszélgettünk, tervezgettünk, hogy is legyen.
A családnak bejelentettük az új helyzetet: újra együtt, és ezúttal sokkal komolyabban, mert családot alapítunk. Áll leesik, litánia végighallgat a felelősségről, aztán minden rendbejön. Gőzerővel elkezdjük az esküvő szervezését – természetes volt, hogy esküvő lesz, utólag már nem lehet megmondani, melyikünk mondta ki hamarabb... Családi körben eljegyzést is tartottunk, ahol klassz kis szöveggel kérte meg apámtól a kezemet – olyan büszke és boldog voltam!
Aztán egy nap a szokásosnál később jött haza. Mivel ő a délutános a kollégiumban, a műszakja este 10-ig tart, és 22.45 előtt sosem ért haza. Fél 1-ig vártam, akkor hívtam fel. Jön már, siet, csak volt egy komoly beszélgetése az egyik diáklánnyal... Otthon kérdezem: milyen beszélgetés? Rólunk, az új helyzetről. Te a mi helyzetünket egy idegen kiscsajjal beszéled meg? Nem velem kellene megbeszélned, ha bármi új érzés adódik?
Aztán elérkezett a 18. heti ultrahang. Piszok rosszul esett, hogy nem kísért el. És még csak nem is adott rá kielégítő választ, hogy miért. Órákig kellett kérlelnem, hogy végre kibökje az igazságot... megint szerelmes. A fenti lány ezúttal egy évvel idősebb: 19 éves, hivatalosan már végzett, elvileg nem is lehetne kollégista, de még ott lakik. Másodszor teszed ezt meg velem? Miután 5 hónapig kérleltél, és leígérted a csillagokat is az égről? Meg hogy velem akarsz élni, és senki el nem választhat már?
Iszonyú labilis időszak következett. Tipródtam, mi legyen, mi volna jó nekem és a kislánynak. Húsvéthétfőn egy újabb beszélgetés végén én azt javasoltam: néhány napig ne találkozzunk, hogy rendbe tudjuk tenni magunkban, amit kell, gondolkodjunk, hogy mit is szeretnénk. Már tudom, hogy hiba volt, gyakorlatilag én taszítottam a lány karjaiba, akkor mégis jó gondolatnak tűnt.
Két napig bírtam. Szerdán éjjel a munkaideje lejárta után másfél-két órán át hívogattam telefonon, de nem vette fel. Annyira hiányzott! Megőrültem a hiányától, attól, hogy nem beszélhetek vele. Úgy a százötven-kétszázadik sikertelen hívás után hajnali 1-kor taxiba ültem (19 hetes terhesen!) és elmentem hozzá. Filmbe illő jelenet volt... gyakorlatilag in flagranti kaptam őket... A kiscsaj annyit mondott: „Jó estét, asszonyom...” . Lányok, én azt hittem, ilyen csak a filmeken van. Én rohantam el (Mit nem adnék, ha ezt a jelenetet újra játszhatnánk! Nem lennék ilyen nyuszi, és én ráznám ki a kislányt a ruháiból és dobnám ki az utcára, az biztos!), ő utánam. Hogy higgyem el, ez nem az, aminek látszik. Egyikük a padlón aludt, másikuk a kanapén, és tényleg nem történt semmi. Igaz ugyan, hogy az eltelt 2 napot együtt töltötték, de meg kellett tudnia, hogy működne-e köztük. És rájött, hogy nem, mert a lány túl energikus, túl impulzív. Holnap akart velem erről beszélni, minden letisztázni, csak én megelőztem...
Mielőtt az éjszakai buszra felugrottam, annyit ordítottam neki: „Az esküvő lemondása a te dolgod!” Azt hiszem, egyikünk sem aludt túl sokat akkor éjjel. Reggel ő korán jött hozzám, hogy beszéljünk, én pedig beteget jelentettem, hogy ne kelljen dolgozni mennem, és nyugodtan beszélhessünk. Négy órán keresztül csak mondtuk a magunkét, és végül arra jutottunk: élni akarunk, jövőt akarunk mindketten. Kevéssel dél után váltunk el, azzal, hogy legyen esküvő. Egyetlen feltételt szabtam: azonnal elküldi a kislányt, még aznap. Nem az esküvő előtti napon, nem utána, hanem még aznap. Rendben. Megteszi.
Én elmentem menyasszonyi ruhapróbára, ő elment dolgozni. Este 9-kor hív: jön majd, de csak későn. Csak este 10, a munkaideje lejárta után tud beszélni a lánnyal, szóval ne várjam őt korán, de jön. És mellesleg képzeljem el: beszélt a főnöknőjével, aki azt tanácsolta, ne tegyük tönkre egymást, nem működne, ne házasodjunk össze. De majd mindent elmesél este. Rendben.
Hajnali fél 1-kor jött, furcsa arckifejezéssel az arcán. Kért egy teát, leültünk. Két mondat után kibökte a lényeget: a lányt választotta. Nem hittem a fülemnek. Ordítottam, tomboltam. Durva sértések közepette zavartam el – soha senkivel nem beszéltem sem azelőtt, sem azóta úgy, ahogy akkor vele. 20 hetes várandós voltam. Akkor éjszaka fél 3-kor hívtam fel az akkori főnöknőmet, aki átjött hozzám egy nyugtató teával, és nálam töltötte az éjszakát.
Iszonyú kemény időszak következett. Voltak rémálmaim: egyedül kóvályogtam a kórház folyosóján, miközben vajúdtam, és senki nem volt velem. Csak sírtam és sírtam. El kellett telnie pár hétnek, míg újra a kicsire tudtam koncentrálni. Az előttem álló nagy feladatra. Ügyvédnél is jártam: van-e bármilyen lehetőség arra, hogy megtagadjam tőle a láthatást, ha esetleg látni szeretné. A babás boldogság azonban nem tartott sokáig... Nyolc héttel később a kislány holtan született. Pár nappal korábban halhatott meg odabent – senki sem tudja, miért. A papíromra végül „rejtőzködő toxémia” került, pedig a 140/100-as vérnyomást kivéve más toxémiás tünetem nem volt. Meggyőződésem, hogy a kislányom maga döntött úgy, hogy így nem akar a világra jönni.
Kicsit több mint két év telt el, és azóta is egyedül vagyok. Újra kellett építenem magam. Az önbizalmam olyan mértékben sérült, hogy arra nincsenek szavak. Eldobtak, kihasználtak... Én mindent megadtam, amit csak egy nő adhat, de nem kellettem. Sem én, sem a kislányom.
Át kellett mennem mind a gyász, mind az önbizalom-erősítés stációin. Azzal nyugtatom magam, hogy a kislányom akarta, hogy így legyen, és nekem kutya kötelességem az ő döntését elfogadni... különben megőrülnék. Nem vagyok képes kisgyerekek közelébe menni, és nem tudok ismerős várandós nőkkel beszélgetni. A nagy pocak számomra tabu. Ha meglátok egy apát az utcán, strandon, bárhol a kisgyerekével, könnybe lábad a szemem – csak arra tudok gondolni, miért van az, hogy én nem tudok kifogni egy olyan férfit, aki szereti a gyerekét. Ilyen pasi csak másoknak jár, nekem nem?
Megtapasztaltam, hogy az emberek nem tudják a gyermekhalál kérdését kezelni. A baráti köröm teljesen kicserélődött, és jelentősen kisebb lett. A csúcs az volt, amikor az egyikük azt mondta: „Majd lesz másik!” Mintha csak egy eltört pohárról beszélnénk. Hát vele azóta nem beszélek.
Az elmúlt egy évben munkaalkoholista lettem: éjt nappallá téve csak dolgoztam. Hogy valami cél és értelem legyen az életemben. Aztán most visszajelzésként azt kaptam a főnökeimtől, hogy túl sok a túlórám, és javítanom kell a munka–magánélet egyensúlyán... meg hogy legyek hatékonyabb, hogy csökkenjenek a túlóráim... szóval ezen változtatnom kell. Az elmúlt 2 hónapban már egész jó részsikereket értem el ezen a téren, remélem, lesz eredménye.
Pasim továbbra sincs: egyetlen egyéjszakás kalandom volt, plusz néhány félresikerült első randi. Interneten keresgélek, mérsékelt sikerrel. 33 évesen, ilyen múlttal... szerintetek kellek még valakinek??
monique
