Három kisgyermeket nevelek elvált és egyedülálló anyaként. Gyermekeink 2,5, 4 és 6 évesek, viszonylag kicsi köztük a korkülönbség. Édesapjukkal egy éve élünk külön, azóta – mint sajnos előtte is – a gyerekek teljes körű ellátása, gondozása és nevelése rám marad.
Sokakban talán az merülhet fel először, hogy nem vakmerőség-e három igen kicsi gyerekkel elválni és viselni a vele járó következményeket. Hosszú és lelkileg fájdalmas út vezetett addig, mire ezt a döntést meghoztam. Az ember sok mindent mérlegel ilyenkor önmagában, így én is ezt tettem. Néztem a gyerekek és a magam érdekeit. A gyerekek lelki és pszichés fejlődésének szempontjait is figyelembe véve hoztam meg döntésem. Úgy éreztem, hogy ez a helyzet se nekik, se nekem nem jó. Mitől lenne nekik jobb egy feszült közegben élni, melyben azt látják, hogy szüleik boldogtalanok? Miért ne lehetne őket külön élve és mégis normálisan nevelni? Miért ne lehetne egy boldogabb es nyugodtabb új életet kezdeni? Hisz még csak 33 éves vagyok! Éljek le egy életet képmutatásban és hazugságban boldogtalanul?
És mikor már testi szinten is rosszul voltam és lelkileg teljesen kikészülve, meghoztam életem legnehezebb döntését. Döntésem végleges és megváltoztathatatlan volt. Az eddig vezető út nehéz volt, de mikor ezt meghoztam és tudtam mit szeretnék, onnantól fogva egy fokkal könnyebb volt.
Az egy dolog, hogy ezt a férjemmel is közöltem és nehezen vette, még ha neki se volt ez így jó, de mit mondok a gyermekeimnek, hogy magyarázom el nekik, hogy anya miért döntött így? Sajnos a történtek közlése egyedül rám várt. Azt mondtam nekik, hogy amikor két felnőtt boldogtalan egymás mellett és több szomorúságot okoznak egymásnak, mint örömöt, akkor jobb, ha külön válnak útjaik.
„Apa ugyanúgy szeret titeket, és az életetek része marad.”
Sok nehézségen mentünk át ezek után, de a szüleim segítségével és támogatásával a gyerekek úgy-ahogy jól vették a nehézségeket. Nekik ilyenkor a legnehezebb.
Az édesapjuk viszi őket, de az életünk mindennapjaiban nem vesz részt. Jobb így az életünk, de nehéz a gyerekeket felkészíteni arra, hogy az édesapjukkal minden egyes alkalommal szívesen menjenek el és érezzék is jól magukat. A maga módján szereti őket. Hogy lehet erre felkészíteni a gyerekeket? A szeretet nem alanyi jogon jár, azért tenni és küzdeni kell.
Nehéz helyzet volt mindannyiunk számára. A gyerekeknek elfogadni az új helyzetet; nekem helytállni a mindennapokban, megteremteni és kialakítani új életünket úgy, hogy a gyerekek a legkevésbé sérüljenek. Az apjuknak meg elfogadni és megszokni, hogy nem a gyerekeivel él.
Sose szerettem volna és nem is szeretném tőle tiltani a gyerekeket, rá ugyanúgy szüksége van a gyerekeknek. Sokszor nehéz, nagyon nehéz okos és értelmes felnőttnek lenni és maradni.
Amikor kislány voltam, sokszor arra vágytam, milyen jó lenne felnőttnek lenni. Most arra vágynék, milyen jó lenne még egyszer csak egy picit kislánynak lenni.
Á.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
