- Én megmondtam! – hangzott Dani szájából az önelégült szemrehányás, miután Zoé már harmadik este horpasztott mellettünk a nagy ágyon – Én mondtam, hogy feleslegesen cipeltetted át velem a kiságyat, úgysem lesz elég akaraterőd megválni a lányodtól éjszaka.

Én erre, mint egy pályát tévesztett ügyvéd, belekezdtem védőbeszédembe:

- Persze, hogy köztünk alszik, mert fáj a hasa, fészkelődik éjszaka, én meg biztos nem fogok minden órában villanyt kapcsolni (vagy rosszabb esetben kislámpát földre verni), kimászni az ágyból, zúgó bárányt bekapcsolni, cumit tömködni, ringatni, gyereket igazgatni és ezáltal kiverni szememből az álmot, hogy utána még amikor lehetne se tudjak aludni. Itt mellettem sötétben, félálomban elintézem Zoét, utána meg visszaalszunk mindketten. De ha Te ezt mind átvállalod, helyet cserélhetünk, hogy közelebb légy az ágyhoz, és onnantól tiéd a terep. Zoé a kiságyba, Te meg éjszakai műszakba! - Ezzel lezártam védőbeszédemet, és az utána következő mély csendből ítélve a pert is megnyertem.

Persze tudom én, hogy nem fáj minden este a baba hasa, de Dani már olyan ügyesen hozzászokott a gyerek melletti alváshoz, és már nem retteg attól, hogy reggelre matricát csinál belőle, ezért úgy gondoltam, hogy vétek lenne ezt a jó szokását a csúcson abbahagyni. Úgyhogy Zoé maradt köztünk, a kiságy meg üresen kong mellettünk a szoba díszeként.

Tudom, hogy mire gondoltok. Én is ugyanezen agyaltam, mikor hasonló történetekről olvastam még anno gyerektelen időszakomban.

- De hogyan lehet így összebújni, neadjisten akciózni?

1) Szégyelld magad, hogy ilyeneket kérdezel. 

2) Akciózáshoz csak kreatívnak kell lenni, esetleg másik szobát igénybe venni, vagy babát a kiságyba tenni ilyen esetre. Nem nagy ügy. Viszont az összebújás, kiskifli-nagykifli esete már annál nehezebb. Nem mintha Zoé jelenléte ezen a dolgon bármit is változtatna, hisz előtte sem volt nálunk nagy divat a kiflizés. Hogy miért nem? Mert mikor elnyávogtam Daninak, hogy “gyereeeee ölelj máááá meeeeeeg!” rendszerint ezt a választ kaptam:

- Ah, már olyan kényelmesen elhelyezkedtem, ne kelljen má’ megfordulnom.

Vagy ha esetleg mégis megerőltette magát és átmászott az én térfelemre, akkor mást sem hallgathattam, csak hogy:

- A hajad folyton a számba lóg és különben is akkor most hova tegyem az “alsó kezemet”?

Aki Danit ismeri, az tudja, hogy számára nem létezik olyan kényelmetlen pozíció, ami gondot okozna az elalvásban, úgyhogy két perc elteltével, miközben én erőteljes vehemenciával ecsetelem neki az aznapi lelki problémáimat, ő hangosan belehorkol közvetlenül a fülembe és ezt még megspékeli az álombeli izomrángásaival. Hát én így mindent tudok, csak aludni nem, úgyhogy hazaküldöm az ő felére és megfogadom, hogy többet nem kérek tőle ilyen hülyeséget. Szóval levontam a következtetést, hogy a kiflizés (Amcsiul: spooning – ők nem kifliznek, csak kanalaznak) romantikus filmekben bár nagyon jól mutat, a való életben mégiscsak kivitelezhetetlen.

Úgyhogy nem kiskiflizünk. Viszont Zoé és én annál inkább. Zozó nagyon szeret összebújni velem. Sőt, csak úgy alszik el, ha a két kis praclijával markolja a kezemet és közben belefúrja az arcát a tenyerembe. Nem tudom, mi van ezzel a leányzóval, de fordítva van bekötve. Nappal egy szó nélkül elalszik, amikor eljön az idő, viszont éjszaka szobrozhatok mellette órákig, akkor is csak tekereg, mint egy kígyó, de aludni nem hajlandó. Mivel meguntam a katonás vigyázzba állást az ágya mellett, behoztam magam mellé kiskifli-nagykiflizni. Hátát a hasamba fúrja, kezemet addig markolássza és szipózza, amíg az álommanók működésbe nem lépnek. De ha mindez nem lenne elég, akkor hangosan susogok a fülébe a nagyobb hatás kedvéért, amitől vagy elalszik, vagy az erőteljes rezonálástól a fogaim kiesnek.

Tehát mi így alszunk. Hárman párban a családi ágyban. Azt viszont be kell ismernem, hogy bár mini manóm hatalmas oroszlánsörénye még nem zavarja a számat, de az „alsó kezem” elhelyezésével én is meglehetősen bajban vagyok. 

Enikő