Hajnal óta voltak fájásaim. A férjemet elküldtem munkába, én meg bevezettem a kórházba, mert úgyis ctg-re voltam hivatalos, nem akartam vaklármázni. A ctg-ről egy erősebb fájás után küldtek ultrahangra 40+1 naposan, ahol megnézték, hogy jól helyezkedik-e el a kisasszony, illetve hogy minden rendben van-e, majd megvizsgált a doktorom is, aki nagy örömömre azt mondta, hogy 2 ujj, szülünk.

Ugye abban reménykedtem, hogy mivel aránylag nehéz volt (számomra) a terhességem, könnyű lesz a szülés. Pláne, hogy olyan szépen tágultam, gátamat készítettem a dologra már jó pár hete és lélekben is úgy álltam hozzá, hogy megcsinálom simán.

Felvettek az osztályra, COVID-teszt, addig el voltam zárva és ment a ctg. Hadd ne mondjam, a fájásaim megszűntek, felálltam, hátha előjönnek, és valóban meg is jelentek. Hívtam a férjemet, hogy szülünk, menjen haza fürödjön le, egyen, igyon és jöjjön. Negatív koronateszt, mehetek a vajúdóba, maszkot is levehetem. Kettő bőröndöm volt, egy szülőszobára, egy a gyermekágyra, de a kocsiban maradtak (500 métert cipekedni ekkora hassal, fájásokkal... köszi, de nem), így kórházi hálóinget kaptam, illetve lábzsákot ideiglenesen. Ekkor még lelkesen írtam a családnak, barátoknak, hogy juhu, ma szülünk, szelfiket lőttem, és a fájások között olvastam a csodálatosan izgalmas kiírásokat a hirdetőtáblán.

Rajtam kívül egy lány vajúdott, de ő privát szobában. Gondoltam, ha ez ilyen lesz, akkor sima-liba, fáj maga a fájás, de van idő pihenni. Még mindig 5 percenként volt kb. 1 perces fájásom. Aztán jött a nővérke, bekötöttek branült, ami gyári hibás volt, mert a kupak nem ment rá. Azt mondta, hogy újat kell szúrnia, mire könyörögtem, hogy ne. Szerintem látta a rémületet a szememben, mert hívott segítséget és ketten megoldották okosba. Már itt rá kellett volna jöjjek, hogy ez egy jel volt. Jel, hogy nem lesz olyan egyszerű ez a szülés. Vett le vért, ha esetleg sokat vesztenék, és rákötöttek ctg-re.

Megjött apuka 11 körül, szegény, mivel ugye nem működött a lift, jól megszenvedte a lépcsőzést a 2 bőrönddel meg a 2 zsugor vízzel, pláne, mert a drága a felesége véletlenül a másodikra küldte, pedig az elsőn voltunk. Hupszi. (Egy kis vicces sztori: Leküldtem a nőgyógyászatra, hogy hozza fel a kabátom, mert a vizsgálatok után azt elfelejtettem felhozni, engem meg már nem engedtek ki az osztályról. 7 éve ugyanaz a kabátom, de első körben egy másik zöld kabátot hozott fel, de másodjára sikerült. Képzeljétek el, hogy mit gondolhatott a sok nő ott a váróban. Jön egy férfi (FÉRFI, mikor kísérő be sem léphet az épületbe, köszi, korona) elvisz egy női kabátot, majd visszahozza és elvisz egy másikat. Lehet, hogy ez csak nekem vicces, de a mai napig kuncogok ezen.) 

Beöltöztették, neki viselnie kellett a maszkot, én átöltöztem a saját hálóingembe. Kedélyesen csevegtünk, majd jött az egyik szülésznő, hogy érdeklődjön, hogy fájok, erősödtek-e esetleg. Mivel nem, mondta, hogy ne aggódjak, majd ők gyorsítanak. Aggódtam, nem akartam oxitocint, nekem jó volt ez így. Aztán jöttek megint, hogy átkísérjenek, hogy megvizsgáljon a doktor úr, kb. 13 körül. Aha, hát a vizsgálatnak burokrepesztés lett a vége. Kaptam egy betétet, hogy szorítsam a lábam közé és menjek vissza a vajúdóba, szedjem össze a cuccom és menjek vissza a szülőszobára. Hát köszike. Még lecseszést is kaptam, mert nem szorítottam eléggé, és egy-két pöttyni vér ment a padlóra. Férj meg csak nézett, hogy mi a franc, csak egy vizsgálatról volt szó, nem? 

Na, hát a szülőszobán volt bordásfal, labda, zuhanyzó, rádió. Drága férjemmel voltunk szülésfelkészítőn, tudta, hogy mivel tud nekem segíteni. Én jártam ugye jógára, szóval volt fogalmam a légzéstechnikákról. De burokrepesztés után olyan brutál fájások jöttek, hogy már nem volt kedves csevely meg légzéstechnika, csak könyörgés, hogy erősebben nyomkodja a derekam. Kb. fél óra után kérdezték a Férjet, hogy méri-e a fájásokat, mert tudniuk kell, hogy erősödik-e. Én eközben támasztottam a bordásfalat és könyörögtem magamban, hogy jöjjön a tolófájás és legyen vége. Férj kétségbeesetten mondta, hogy nem tudja, hogy mikor kezdődik és fejeződik be egy fájás, mire összeszedve kis erőmet kinyögtem, hogy mindig fáj. Nincs kezdet meg vég a fájásnak, állandó fájdalom van. Ez elég volt nekik, hagytak vajúdni.

14 után visszajött a dokim, megvizsgált. Az, hogy folyton át kellett menni egy vizsgálóba a szülőszobáról, katasztrófa volt. Alig tudtam menni, ezek meg folyton nyaggattak, hogy menjek ide-oda, menjek pisilni, szorítsa azt a betétet, kismama, mindent összemagzatvizezik. Aztán meghallottam a bűvös szót, oxitocin. Ráztam a fejemet, hogy így sem bírom már. De a dokim azt mondta, hogy már 4 ujjnyi az állás, most csak kicsit rágyorsítunk és 15 órára baba lesz. Mondom jó, annyit még kibírok. 0,6 mennyiséggel kezdtük, a végén már 6,0 kaptam. Fájt, rohadtul, de a férjem rengeteget segített a derékmasszírral (bár ő azt mondja, hogy konkrétan olyan erővel nyomta, hogy nem hitte el, hogy én még erősebben akarom ezt, már neki fájt mindene).

Az oxi miatt rátettek ctg-re, így a labda lett az új kedvencem. Innentől kezdve majdnem végig azon vajúdtam. 20 perc múlva a dokim finom lecseszte a szülésznőt, hogy miért ilyen kevés oxitocint állítottak, adjunk neki. Na innnetől kezdve, kicsit elvesztettem a fonalat. Nagyon összemosódtak a fájások, nagyon intenzívek voltak, semmi pihenéssel. Azt hittem, hogy ordibálni fogok meg káromkodni, de nem. Segítséget kértem, halkan. Azt mondta a szülésznő, hogy addig örüljek, amíg ő ilyen nyugodtan ül itt, mert ez azt jelenti, hogy minden rendben, és elsőszülő anyához képest nagyon ügyesen csinálom. Ez jólesik utólag, de ott csak az érdekelt, hogy miért kínoznak. (Ebben a kórházban nincs semmilyen fájdalomcsillapítás egyébként.)

Aztán megint egy vizsgálat, menjek át a szobába. Minden szép, de adjunk neki méhszájlazítót- mondta a dokim. Visszakísértek, a gyógyszer fájdalomcsillapító is egyben, feküdnöm kell. Fekve vajúdni a világ legbrutálisabb dolga, legalábbis számomra, rettenetesen fájt, de aztán végre hatni kezdett a gyógyszer. Maga volt a mámor, éreztem a fájásokat, de kibírhatóak lettek. Annyira jól reagáltam a lazítóra, hogy ez az állapot kb. másfél óráig tartott. Én nem éreztem ennyinek, csak szorítottam a férjem kezét és lebegtem. Férj látta, hogy nem igazán erre számítottak a szobán, és elkezdtek nyüzsögni, értekezni, hogy mi legyen, mert a fájások leálltak. Szerintük.

Jeleztem, hogy olyan mintha nyomnom kellene. Megvizsgáltak az ágyon, de azt mondták, hogy ez még nem az. Kérdeztem, hogy nyomhatok-e attól függetlenül, mert úgy nem fájt annyira. Mondták, hogy persze, ha úgy jobb, de ez még nem a vége, ne fektessek túl sok energiát bele. Innentől férj elmondása alapján tudom a történteket, mert én elvesztem kicsit. 

Szóval, a baba szívverése a fájásoknál nagyon leesett, oxigénmaszkot kaptam és kértek, hogy jó mélyeket lélegezzek, mert a leányzóm nem kap levegőt. Hiába, a ctg sokszor sípolt a fájásoknál, egyre több emberke jön be. Oldalra fordítanak, rosszabb a helyzet, babának nem tetszik. Másik oldal, na, így jobb, vajúdjak így pár fájást. Térdeljek fel, vissza. Kérdezik, hogy kell-e nyomni, csak bólogatok. Akkor pár próbanyomás, jól van, megy ez, akkor nyomjunk. Nem jól nyom, ne az arcába menjen az erő. Kismama, rossz helyen van a baba, nagyon nem jó neki ott, segítsen neki, nyomjon. Nyomjon és vegyen nagy levegőt. Nem beszélgetünk. Jajj, mi történt ezzel a branüllel, hát ezt újra kell szúrni (Nem szépen párhuzamosan volt bent, hanem kiállt belőlem az égnek meredve.) Nyomjon még pár ilyet és meglesz. Látjuk a fejét. Jó sok haja van. Jó most nagy levegő és meg is lesz. Ne az arcába nyomjon! Kismama, feljövök a hasához és segítek nyomni. Reccs, placcs, oá.

18 órakor született meg, 51 centivel és 3450 grammal. Pont műszakváltás volt, tehát voltak ott dokik, szülésznők bőven.

A kitolási szak több mint egy óráig tartott, éreztem, ahogy a gátamat tágítják, éreztem, mikor történt a gátmetszés. De semelyik nem fájt. Aztán mikor a doki rákönyökölt a hasamra és nyomta hihetetlen fájdalmat éreztem. Éreztem, ahogy kettészakadok. Emlékszem, hogy annyira fájt, hogy ránéztem a férjemre és csak tátogni tudtam, hogy fáj. Ő meg könnyezett, nem értettem. Kérdeztem, hogy megszületett, mire bólogatott. Ekkor sírt fel a leányzónk, amint leszedték a háromszorosan rátekeredett köldökzsinórt. Egyből hasra tették, lepisilt és sírt. Nem volt mázas, de csúcsfejű igen. Férj szerint, ugyanis nekem nem múlt el a fájdalmam, és nem tudtam nagyon koncentrálni. A méhlepény rá pár percre ki is jött. Beszéltem a lányunkhoz, de nem tudom, mit. Végül sikerült kicsit koncentrálnom, és észrevettem, hogy mindenki rohangál fel-alá. 

Koponyatartás, ezt már rég meg kellett volna császározni, csoda, hogy így megszületett, csoda, hogy nincs baja, hogy nem lett észrevéve, doktor úr jöjjön varrni, mert baj van, doktor úr siessen.

Levették rólam a babám és elvitték megmérni, férj elment az ágy mellett és látta, amit nem kellene látnia egy férfinak sem. Azt mondja, hogy csak azt látta, hogy cserélgetik alattam a rongyokat, de mindegyik egyből véres lesz. Látta, hogy a vágás mellett szakadtam, végig. A doktor mondta a nővéreknek, hogy nem látja, honnan jön a vér, mert mindenhonnan ömlik. 

Miközben varrtak össze, ami rohadtul fájt, Férj megkapta a lányunk, ő dajkálta addig mellettem. Ekkorra már szép kerek feje lett, eltűnt a csúcsfejűség. A lábaim ki voltak kötözve, nagyon furán éreztem magam. Vártam, hogy elöntenek az anyai érzések, a megkönnyebbülés vagy bármi, de annyira szanaszét voltam, hogy semmi konkrét nem volt a fejemben a fájdalmon kívül. Miután végzett a doktor, több mint fél óra varrás után, megkérdezték, hogy fel tudok-e állni. Mondom persze. Leengedték a lábaimat, felültem. Hát láttam, hogy beszélnek hozzám, de annyira zúgott a fülem, hogy nem hallottam. Jó, inkább átvisznek tolószékben, apuka menjen a babával a vajúdóba, ott pihenjek még egy kicsit. Ott azért lőttünk szelfit, lányunk lelkesen szopizott, én még mindig nem voltam teljesen magamnál. Itt jöttem rá, hogy rosszul adtam meg a gyermek nevét, gyorsan jeleztük. Próbáltak vért venni tőlem, mert rossz üvegcsébe vették le az őssejthez valót, de alig jött valami. Felajánlották a VIP szobát, de mivel most apuka úgysem lehetne velünk (megint köszi, vírus), elutasítottam.

Kb. fél-egy órát voltunk együtt, hármasban (nem számolom azt, amikor varrtak össze) A doktor bejött, hogy elmondja, a varrást csak később szedi ki mint kellene, mert elutazik, telefonáljak neki majd jövő héten és egyeztetünk. Apuka engem még segített átköltöztetni a csecsemőosztályra, de mennie kellett utána. Borzasztó volt, mert tudtam, hogy csak kb. 3 nap múlva találkozunk újra. 

A kórház bababarát, de nem túl mamabarát. Egy hatágyas kórteremben voltam egy kismamával, aki másnap mehetett haza. Volt zuhanyzó a szobában, de vécé csak a folyosón. Nem hozták hozzám a lányomat, hogy tudjak pihenni, amiért hálás voltam, ugyanis mozogni sem tudtam. Addig nem engedtek aludni, amíg nem pisilek. Természetesen csak kísérettel ment. Nem lehetett a vécépapírt sem a vécécsészébe dobni, a kukába kellett. Utána mehettem aludni, de mivel egyfolytában sírt valaki babája, illetve a szobatársam 2 óránként kelt szoptatni (kórházi előírás), nem sokat pihentem.

Reggel jó nagy kioktatást kaptam, hogy itt nem pihenni kell, hanem a babát ellátni és velem lesz egyfolytában és mozogni kell. Én meg csak pislogtam, hogy könyörgöm, most keltem fel, azt se tudom, mi van, de már lecsesztek azért, hogy nem teszek semmit. (Egyébként reggel 6-kor van ébresztő, wtf.) Mondták, hogy fürödjek le, mert aztán visszakapom a drágámat. Felajánlották, hogy segítenek zuhanyozni, de elutasítottam, kemény lány vagyok. Lassan ment, végig szédültem, de megoldottam. Aztán megnézték a varrást (megdicsérték, hogy milyen szépen lett varrva, de azért hüledeztek, hogy jó nagy seb), lekezelték és mehettem a lányomért.

Nehéz volt, hogy nem tudtam ülni, így csak fekve tudtam szoptatni, ami nem volt a kedvencem, kényelmetlen volt.

A kórházi lét borzasztó volt, rettenetesen éreztem magam. Nem sok segítséget kaptam, és folyton idegesítettek, hogy miért nincs cicin a gyerek, ne hagyjam aludni, keltsem fel, miért sír a baba. A hormonok is nagyon játszottak velem, próbáltam tartani magam, de este sírtam sokat. Hiányzott a férjem, az ágyam. A leányzó egy tündér volt, ugyan sokat sírt, de mint utólag kiderült azért, mert nem volt túl ügyes cicin és éhes volt mindig, hiába lógott a melleimen egész nap. (Erre otthon jöttem csak rá, anyukám segítségével.) 

Jelenleg nem akarok még egy gyermeket, pedig hármat terveztünk Férjjel. Olyan borzasztó élményeim vannak a szüléssel kapcsolatban és a csecsemőosztályon való léttel, hogy sírnom kell, akárhányszor rá gondolok. 

Persze, tudom, hogy ez változhat és remélem fog is, mert ez a kiscsaj egy csoda. Lassan 2 hónapos és nagyon ügyes, szavam nem lehet rá. Alszik éjjel, csak egyszer kel és nappal is hagy pihenni. Amikor fent van akkor pedig jókat „játszunk”, amennyire lehet jókat játszani egy két hónapossal. 

Varratszedésig pokol volt minden nap, de miután kiszedte a doki, sokkal jobb lett. Tudtam újra ülni, és végre tudtam használni a szoptatós fotelem (azóta is ott szoptatok). Egyébként harmadfokú gátrepedésem volt. Pont megúsztam, hogy ne legyen nagyon nagy baj odalent.

Aztán megjelent a csúnya aranyér és azzal is szenvedtem heteket, mert szoptatás miatt nem tudtam végigcsinálni a gyógyszerkúrát rendesen.

DE összességében megérte. Viszont a kistesó projektet nagyon nem látom. Esetleg császárral, bár tudom, hogy ott is lehetnek komplikációk. Meglátjuk, apuka nyilván már benne lenne a másodikban, de egyelőre örülök, hogy nagyjából kezdek régi önmagamhoz hasonlítani, és lassan visszakapom a testem.

Mia