Ahogy májusra hajtottuk a naptárat, úgy érkeztek meg a családtagoktól és barátoktól is a tippek, hogy május 31-re kiírt kisbabánk vajon mikor dönt úgy, hogy neki elég volt odabenn és jöhet a nagyvilág. Személy szerint hónap közepét, 17-ét érezem befutónak, a legkorábbi tippet pedig édesanyám adta, május 12-ét célba véve. Milyen messze jártunk mindnyájan az igazságtól!
2016. május 4.
1:26
Nem tudom már pontosan, hogy arra ébredtem, hogy pisilnem kell, és a felülés közben folyt el a magzatvizem, vagy előbb folyt és utána keltem, de egyértelműen tudtam, hogy elkezdődik. A mellettem békésen fekvő párom kb. a következő mondattal ébresztettem: „van egy jó hírem, nem fogsz lemaradni a szülésről… elfolyt a magzatvizem!”.
Félig még kómásan, félig a torkomban dobogó szívvel erőltettem magamra nyugodtságot. A magzatvíz tiszta, okés, akkor nem kell megijedni, fogjuk a cuccom és szépen indulunk. Hogy hogyan öltöztem fel, már nem tudom, csak arra emlékszem, hogy egy kicsit toporogtam a konyha közepén, próbáltam az izgalomtól feldúlt agyam lecsendesíteni, hogy biztosan mindent magunkkal tudjunk vinni. Ébredést követően kb. 10 perc múlva már a kocsiban ültünk.
2:00
Ritkán látom ilyen üresnek Debrecen utcáit. Ritkán érek át ilyen hamar a város másik végéből, ráadásul úgy, hogy az izguló kispapa nem is épp a legrövidebb, legcélszerűbb útvonalat választotta. A szülőszobán éjjel 2-kor vettek fel. Az első fázis a szülőszoba-látogatásról ismert vizsgálat volt. Ctg-n nézték a pici szívhangját, volt vizelet, egy tucat kérdés, és persze méhszájvizsgálat. Egyujjnyinál járunk. Fájások még sehol.
Átkísértek egy kétágyas vajúdóba, ahova már a párom is velem jöhetett. Ctg a pocakra, a hangulat jó, várakozás indul.
8:30
Túl voltunk a hajnalon, csak úgy peregtek az órák, negyedóránként ellenőrizték a baba szívhangját. A legnagyobb gondom az volt, hogy elfeküdtem a lábam, fájások még sehol – enyhe menstruációs görcsök voltak csak. Miután az egyik orvos – elég durva módon – megnézte a méhszájat, s az még mindig csak egy „vaskos” ujjnyi volt, kaptam egy tablettát, ami méhszájpuhításra való, és elvileg segít beindítani a fájásokat. A hatása négy óra hossza. Egy doki szerint délelőtt meglehet a baba, esetleg délutánra… Felcsillant mindkettőnk szeme.
14:00
Újabb vizsgálat, 2 ujjnál járunk, a fájások még mindig gyengék, de erősödtek, viszont akkor még mindig élt bennem az a naiv gondolat, hogy „ez lenne az a nagy fájdalom? Mert ennek a tízszeresét is elviselem!”. A vizsgálatok alatt kiderült, nem tágulok elég gyorsan, a doki szerint (aki aznap már a sokadik volt) fel kéne kicsit pörgetni a dolgot. Az előkészületek megtörténtek, kaptam beöntést, borotválni nem kellett, mert 33 hetesen még vakon már ugyan, de gondoskodtam a dologról.
A kapott puhító tabletta nem érte el a hatását, oxitocint kapok lassan, a fájások kezdenek erősödni. Jó lenne, ha haladnának a dolgok, mert már fél napja itt vagyunk, de nem történik komolyabban semmi. Fáradok.
16:00
Alakulnak a dolgok, látjuk a gépen, hogy jönnek a fájások. Kicsit mókás, mert az erősséget jelző szám nem feltétlen fedi, amit érzek. Hogy mekkora a méhszáj, nem tudjuk. Mi említettük a kedves nővér hallgatónak, aki továbbra is negyedóránként megnézett, hogy jó lenne ellenőrizni, hogy állunk, mert kissé el lettünk feledve, és ha kell, történjen meg a következő lépés, haladjunk, mert már „unjuk”. Azt mondták, mindjárt jön valaki és megnézi, hogy hat az oxitocin.
18:00
Bő két óra telt el a „mindjárt” óta, és végre bekeveredett egy újabb, aznap már a sokadik doki – lévén hogy nem volt fogadott. Bő 2 ujjnál jártunk, fentebb csavarták az oxitocint, a fájások jobban beindultak, és végre előkerült az aneszteziológus. Megkaptam az edát. Furcsa érzés volt. Kerestem a változást, vártam, hogy ahogy olvastam, „elvágják” a fájdalmat, de nem történt szinte semmi. Rövidültek a fájások, de az a nővér szerint nem az eda műve. Csak lezsibbadt a bal lábam. Világossá vált, hogy nem hat az epidurális. Nem jól adták be. Remek! Az egyetlen mentsváram, amibe a lelki felkészülésem alatt kapaszkodtam, nem hogy nem hatott, de a lábzsibbadással még ágyba is kötött. Jött az ágytál, amire vágytál – ha-ha. Pech…
19.30
A szülésznő, aki nagyon kedves volt, javasolta a gázt. Próbáljuk meg, neki sem jött be az első gyerkőcnél az eda, de a második kettőt gázzal simám megszülte, nagyon ajánlja. Egyébként 3 ujjnál járok. A gáz furcsa volt. Próbáltam jól szívni, mert a szülésznő azt mondta, aki jól szívja, annak hat csak. Ez hol sikerült, hol nem. Furcsa bódult állapotba kerültem, mintha részeg lettem volna. Szóltak előre, hogy rosszul lehetek a gáztól, és ez be is jött. Életem legjobb hányásai voltak azok, amiket akkor éltem át, mivel amíg hánytam, addig sem a fájdalomra koncentráltam. Úgy éreztem, nem csillapítja a fájást a gáz, csak az agyam egy zugába zárja az éber énem.
Úgy éreztem, agyban távol kerültem az eseményektől, és néha mintha kívülről láttam volna magam. Furcsa volt, kissé bűntudatom volt, hogy nem vagyok jelen igazán a saját szülésemnél, mintha egy potyautas lennék, aki csak úgy van. A fájdalom viszont megtalált az agyam azon kis zugában is, ahova a gáz betompított. Csempét akartam bontani.
20:00
Jön a finish, érkeznek a tolófájások. Bódult vagyok, félig kába. Bő 4 ujjnyira tágultam, nemsoká eltűnik a méhszáj. A szülésznő szerint, ha ügyes vagyok, 9-re meglesz a pici. Már nagyon vártam. Meg akartam szülni. A mellkasomon akartam érezni, az aranyórám akartam a kisbabámmal. Alig volt már erőm, de próbáltam kitartani.
Hogy pontosan mikor toltak át a szülőágyhoz, nem rémlik. Jöttek a fájások, még mindig a gáz hatása alatt voltam, csukott szemmel, alig láttam valamit a történtekből. Hamar kiderül, a picike nem épp a legjobb helyzetben akar jönni, és a vérnyomása is csökken, vákuum kell, mert császárra nem volt idő, és amúgy is, már a szülőcsatornában van. Hívták az adjunktust, Ő csinálta a vákuumot.
20:45
Fájásonként 3-at kellett nyomni, azt hiszem, végül a 6. fájásra született meg a kisfiam. 2660 gramm és 51 cm, 36. hétre.
Emlékszem arra a földöntúli nyugalomra, ami rám szállt, ahogy megszületett. Minden fájdalmat elvágtak. Csak egyvalami nem stimmelt… nem hallottam a sírást, elfogott a rémület. A picivel odébb mentek, kérdeztem, hogy miért nem sír, de végül kis idő multán végre felsírt. Isteni hang volt. Miközben készült a varrás odalenn, egy nagyon kedves orvos elmagyarázta, mi történt, miért kellett vákuum, és hogy jól van a kisfiunk, de megfigyelésre leviszik az osztályra, reggel láthatom.
Bő két órát pihentem még, mielőtt biztosan fel tudtam állni, hogy lezuhanyozzak, majd levittek az osztályra. Azt mondták, pihenjek, reggel pedig mehetek a csecsemőosztályra. Egy pillanatot nem aludtam. Ekkor még nem sejtettem, hogy a szülés ahhoz képest, amilyen napok várnak rám, semmiségnek fog tűnni… (de erről legközelebb).
Összesen, a magzatvíz elfolyásától a baba születésétéig közel 19 óra telt el. Azt gondolom, lehetett volna könnyebb is. Ha nem telik el olyan sok idő, míg egy-egy döntéssel az orvosok előrébb segítik a tágulást. Ha az aneszteziológus hölgy nem rontja el az epidurális érzéstelenítésem és nem zsibbad el a bal lábam. Mindezek ellenére sem gondolok vissza rossz érzéssel az egészre, még így viszonylag friss szemmel sem. Ez nem egy horrorsztori volt, csak egy nagyon-nagyon nehéz nap. Nem haragszom senkire, sőt, hálás vagyok azoknak az orvosoknak és szülésznőknek, akiknek a kezei között született meg a kisfiam.
A leghálásabb mindenek felett Atinak vagyok. Ez egy olyan nap volt, amit nem tudtam volna így végigcsinálni, ha nincs végig mellettem a párom. Óriásira nőtt a szememben, és ha lehet, még ezerszer jobban szeretem őt azóta, hogy ezen átmentünk, együtt. Le a kalappal előtte, mert egy hős volt!
Kemény volt? Igen, az volt. Ijesztő? Igen, a vége abszolút. Megérte? Mindennél jobban! Végig csinálnám újra? Ezerszer is.
Vera
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
