A ház ugyanaz, a retró bútorok egy része a mai napig használatban van, ugyanaz a csempe, a repedés felülről a harmadik sorban, balról a második csempén, a minták között, pont ugyanott fut, mint 30 évvel ezelőtt. Többször beszéltünk róla, hogy fel kéne újítani, egyszer részben neki is fogtunk, de hiába lett szép, ami elkészült, valahogy nem voltak elégedettek. Most már, ha szóba jön a felújítás, anyám csak legyint mindig, majd ha meghalunk, azt csináltok vele, amit akartok.

A kertben a fák óriásira nőttek, némelyik régi gyümölcsfa már kiszáradt, és a helyette ültetett fa is háromszor akkora már, mint én. Sok minden változott gyerekkorom óta, csak egy dolog állandó, amikor kiszállok a kocsiból a ház előtt, és beszívom a friss balatoni levegőt, mindig úgy érzem, hogy hazaérkeztem. A második otthonomba. Az álmodozó énem legszívesebben odaköltözne, és be sem tenné a lábát többé a városba, de a reális, földhözragadt, tudja, hogy erre majd csak akkor kerülhet sor, ha megérem a nyugdíjas kort.

A gyerekeknek jó néhány éve építtettem apámmal egy pont ugyanolyan homokozót, pontosan oda, ahol az enyém is volt. Előkerült hozzá néhány régi formám is a sufniból, a halacska, a szőlőfürt és egy megviselt vödör. A nagyot már nem nagyon érdekli ez a móka, de a kicsi fél óra után pont úgy néz ki, mint egy kismalac, aki sárban dagonyázott. Nézem a teraszról párás szemmel, mintha magamat látnám, csak a hinta hiányzik sajnos, a nagy fa amin az enyém volt, kiszáradt, nincs hova tenni. A vitorlásos hintaágy viszont, bár már más színben, de még mindig szolgál. Szeretek benne feküdni, nézni a nyári napfényben lágy szellőtől játszó faleveleket, a ruhaszárító kötelet, odaképzelem nagyanyámat, amint a zimmer frei váltás után, kiteregeti a frissen mosott ágyneműt, és odaszól nekem, hogy ebéd után segítenem kell kifejteni a borsót, leszedni valami zöldséget, addig nincsen strand, míg kész nem vagyunk.

Hogy ezt mennyire utáltam gyerekként, mindig kellett valamit csinálni, mielőtt strandra mentünk. Elnézek a kert vége felé és szinte várom, hogy felbukkanjon a piros vájlinggal a kezében, most nem feleselnék ha hívna, mennék boldogan. A fóliasátor és a tyúkudvar a múlt homályába vész, nem hogy az utcában, az egész környéken nincs már egyetlen baromfi sem. Élénken él bennem az emlék, ahogy a friss meleg tojásokat begyűjtjük, mindig szívesen néztem meg, tojtak-e a tyúkok már.

Próbálom ugyanazokat a nyári élményeket megadni a gyerekeknek, amikben nekem is részem volt, és a mai napig jó szívvel gondolok vissza rájuk. Van amire vevők és tetszik nekik, van amire egy fagyi ígéretével rá lehet venni őket, hátha kedvet kapnak hozzá, és van ami nem érdekli őket egyáltalán, és van ami a megváltozott világ miatt kivitelezhetetlen.

Hiába vettem nekik Buci Macit, én anno egy egész hétig el voltam egy számmal, órákon keresztül tudtam nézegetni, nekik uncsi, inkább telefont nyomkodnának. Mi órákig tollasoztunk, fociztunk kint esténként a szomszéd gyerekekkel, úgy hogy egy autó sem ment el az utcában, most nehéz lenne ilyen órát találni, és a szomszédok is morcosan néznek, ha valaki ilyesmire vetemedik, féltik a kocsikat, mindenki a ház előtt parkol, pedig a kapubeállók megvannak.

A kártya, az viszont szerencsére telitalálat. Félelmetesen jól bánik a lapokkal a kicsi, úgy variál és cserélget, hogy nem győzöm követni. A nagymamájától tanult römizni, ahogyan én is. Mi is négyesben römiztünk egész nyáron, mikor együtt voltunk a Balatonon, mama, anyu a tesóm és én, a rabló volt a családi kedvenc.

Most is ugyanezt csináljuk, csak már anyukám a nagyi, és én vagyok az anya, és az én két gyerekem lépett a tesóm és az én helyembe.

A kedvenc játszóterem is megvan még, bár a régi játékok már mind hiányoznak, a vas és a beton nem EU konform, újból pedig alig van helyettük, de a hely a rengeteg fával még mindig csodaszép, és a gyerekek is szeretik, főleg ha elmesélem, hogy a szomszéd gyerekkel ez volt az egyik törzshelyünk.

Ami legkevesebbet változott az a víz, ugyanolyan selymes és lágy, ahogy a hullámzás fodrozza az iszapot, jó érzés rálépni az apró bordákra. Bentről a házak már csak apró pontok, a vitorlások fehér papírhajókként ringanak a vízen, határozottan több van belőlük, mint régen, szeretem őket nézni. Sokkal kevesebb a stég, mint régen, és a többsége le van zárva, de azért még mindig akad olyan, aminek a tulajdonosa nem bánja, ha gyerekek ugrálnak róla, így mióta nagyobbak, ez mindig kihagyhatatlan program. Tanítgatom nekik a víz szabályait, meddig lehet bemenni, hol milyen a meder, hol kezdődik a mély víz, mit jelentenek a viharjelzések, mikor kell elindulni kifelé, melyik irányból jön a vihar, mikor kap el biztosan és mikor „szívja le” jó eséllyel a nagy víztömeg.

Ha nem is pont ugyanolyan már a balatoni nyár, mint az én gyerekkoromban, de bízom benne, hogy 25-30 év múlva nekik is pontosan olyan jó érzés lesz visszaemlékezni a balatoni nyárra, mint nekem.

Halacska