Amióta csak az eszemet tudom, a karácsonyokat - pontosabban a szentestéket - gyerekkorom óta a szüleimnél tartottuk. Mivel csak nekik voltak gyerekeik a szűkebb rokonságból, mindig nálunk gyűlt össze a népes vendégsereg: nagyszülők és nagynénik mindkét oldalról, később egyéb rokonok és csatolmányok. Volt év, amikor 17-en ültük körül az ünnepi asztalt.
Ahogy gyerekkoromból visszaemlékszem, ezek az esték mindig nagyon jól sikerültek: finom ételek és italok, szokatlanul sok ember, rengeteg ajándék, és későig fenn maradhattunk – mi kell még egy gyereknek? De ahogy egyre nőttünk a testvéreimmel, a társaság összetétele pedig az évek alatt szinte semmit se változott, a szentesték koreográfiája teljesen kiszámíthatóvá vált és egyre uncsibb lett csillogó szemekkel, érdeklődve végighallgatni ugyanazokat a családi lemezeket 625-ödszörre is.
A férjem már ebbe a kialakult rendbe csöppent bele, és az együttjárásunk, később a házasságunk eddigi évei alatt egyetlen alkalmat leszámítva – amikor a szentestét az ő szüleinél töltöttük, hasonló körülmények között – továbbra is anyámékhoz voltunk hivatalosak 24-ére. Szóval saját szentesténk – még ha állítottunk is egyszer-kétszer egy kis karácsonyfát magunknak – még sosem volt. Ezért is vártam már nagyon az első „igazi” felnőtt karácsonyunkat, amikor nem leszünk senki vendégei, hanem mi magunk rendezzük a karácsonyt saját fával, saját vacsorával – és rögtön két gyerekkel: egy 15 hónapossal és egy háromhetessel. Bár ez a karácsonyozás az újszülött miatt már önmagában is érdekesnek ígérkezett, mindehhez adjuk hozzá azt is, hogy külföldön, a családunktól 1500 km-re élünk, szóval a „csak egy kis sütit meg levest küldök át nektek apáddal Mártikám”, illetve a „jöttünk megnézni, mi a helyzet nálatok” – típusú segítség esetünkben nem játszott. Nem tudom, más hogy éli meg a családdá válás eme stációját (értsd: első karácsony a saját családdal), nekem rengeteg, elalvás előtti tervezgetéssel-ötleteléssel, és ünnepi ruhába öltöztetett, csillogó szemű, izgatott gyerekekről és férjről való ábrándképekkel sikerült csak enyhítenem hormonoktól felfokozott kedélyállapotomon. De kár volt izgulni, mert végül semmi se úgy alakult, ahogy képzeltem.
A karácsonyi műsort idén nem anyám (keljetek-már-fel-sosem-végzünk-így-a-főzéssel), hanem a 15 hónapos fiam indította. Reggel, miután hat óra előtt egy kevéssel megetettem a pár hetes kisebbiket és lefejtem az estére tartogatott anyatejet (tervbe volt véve egy kis borozgatás is, a terhesség után először), úgy döntöttem, semmi értelme visszafeküdni húsz percre, akkor már inkább fent maradok, és a férjem helyett majd inkább én megyek be fél hétkor a Nagyhoz – legyen már neki is egy jó reggele, mikor kicsit tovább alhat, mint általában.
Be is mentem a gyerekszobába fél hétkor, kakaó már előkészítve a cumisüvegbe, gyereket ágyból kivesz, beülünk a hintaszékbe, cumit be, majd kicsit magamhoz öleltem és kezdődött az etetés. Békésen összebújva ringatóztunk a székben a hajnali sötétségben, simogattam a fiam fejét, éreztem a hajából áradó kisgyerek-illatot. Egészen meghitt volt az egész. A gyerek – akibe előtte egy héten át úgy kellett tukmálni még az italt is, mert egyszerre fájt a foga és köhögött hurutosan – őszinte meglepetésemre az egész üveget kiitta szinte az utolsó cseppig – még örültem is, mekkora májer vagyok, hogy így beletöltöttem.
Épp arra gondoltam az utolsó buksisimi közben, hogy most már ideje lenne felállni a székből, amikor a gyerek egyszer csak minden előzmény nélkül elkezdett sugárban hányni, kakaós-cukros löttyel terítve be magát, a hálózsákját, engem, a hálóingemet, és másfél méteres körzetben az egész szőnyeget. Mindenünkről csöpögött a ragacsos cucc, és féltem, hogy ha felállok, a szőnyeg még inkább olyan lesz (az ölemben is volt egy nagy adag), úgyhogy szabad reggel ide vagy oda, muszáj volt átkiabálnom a másik szobába a férjemnek, hogy jöjjön már át. Jött is, futva, mert azt hitte, valami baj történt – így a jó szándékú aludj-tovább-ból végül az lett, hogy míg ő elvitte lefürdetni a gyereket, én hányásos hálóingben pucolhattam a szőnyeget, nehogy beleszáradjon a kakaó (tudtam, hogy nagy ötlet szép, világos színű szőnyeget venni a gyerekszobába). Mondanom se kell, hogy a gyereknek a nap további részében semmi baja sem volt.
Miután a kedélyek úgy-ahogy lenyugodtak, és lepucoltuk magunkról a hányást, a férjem lépett a színre: már napok óta rendkívül izgatottan mászkáltak el a gyerekkel random időpontokban a karácsonyi ajándékom beszerzésére való hivatkozással, előző este pedig többször is suttogva, a teraszra gondosan kihúzódva beszélt valakivel telefonon, és hirtelen érdekelni kezdte, hogy melyik délutánjaim nem szabadok a héten. Már kezdtem rosszat sejteni (az elmúlt tíz év ajándékai vegyesen voltak rendkívül jók és rendkívül rosszak), amikor szemlesütve és elpirulva (!) előadta, hogy bár eredetileg nem ezt akarta adni, de nem kapott már határidőnaplót a boltban, úgyhogy úgy gondolta, idén inkább teljes körű fodrászolást kapok tőle ajándékba. Nem bántam a cserét! Annyira édes volt, ahogy zavarában egyik lábáról a másikra állt, aztán átadott egy borítékot, benne a fodrászat névjegyével, és azzal, hogy ő fizeti az egészet – ami azért nagy szó, mert az itteni fodrászok szó szerint méregdrágák.
Utána én vettem át a terepet. Még reggel az arcomra kentem egy termékmintaként pár éve kapott, és régóta a fürdőben hányódó pórusösszehúzót (a mini-tubusra az volt ráírva, hogy szimpla felkenés és száradás után 8-10 évvel fiatalabbnak tűnsz). Már régóta gondolkoztam rajta, hogy mikor használjam el, mert hát ki ne szeretne újra húszéves lenni, gondoltam, most itt a remek alkalom. Szépen fel is kentem a tükör előtt a krémet, gondosan, hogy mindenhova jusson belőle, ne maradjon ki semmi: se a szemem környéke, se a nyakam, se a halántékom. Tíz perccel később úgy éreztem, lángol a homlokom. Rosszat sejtve a legközelebbi tükörhöz rontottam, és igen, az arcomon lassan, de biztosan gyanús vörös foltok tűntek elő – nagyjából úgy néztem ki, mint akinek csíkokban letépték a bőrt az arcáról itt-ott. Hálistennek pár óra elteltével a foltok eltűntek, de lélekben addigra már lemondtam róla, hogy az első karácsonyunkon bármilyen fotón is rajta legyek.
Ezután ismét a Nagyon volt a sor, akire rájött a hasmenés, és mindent telibefosott (szó szerint). Teljes ruhacsere után megebédeltettük, lefektettük – és kezdődhetett az őrjítő kapkodás, hogy az elmúlt héten éjszakákon át kiagyalt ütemtervet tartani tudjuk a délutáni gyertyagyújtásig. Fadíszítés, főzés (egy részét hál’isten már előző este lezongoráztuk), ajándékcsomagolás, terítés, kicsi etetése és ringatása, fejés, ünneplőbe öltözködés és a rendetlenség nyomainak eltűntetése, hogy mire a gyerek délután négykor felébred, már mindennel készen legyünk. Persze most az egyszer kivételesen jóóó sokáig aludt, mi meg extra gyorsan kész lettünk, úgyhogy az utolsó fél órában már csak ültünk unatkozva, illetve az izgatott otthoni rokonságot nyugtattuk, hogy még nem ébredt fel a Nagy, és addig nem, nem tudunk skype-olni, bármennyire is mennie kell Misikének és szüleinek.
Végül fél ötkor úgy kellett felkelteni őnagyságát, annyira belemerült az alvásba, így kicsit kábán lépett a “közönség” elé. Miután mindkettőnk családjával fél-fél órát beszélgettünk videohívásban, jöhetett az ajándékozás – ami persze főleg a Nagynak volt nagy élmény (a Kicsi konkrétan végigaludta). Tőlünk egy minikonyhát kapott fából, hogy a továbbiakban ne a konyhaszekrényeinkben turkáljon és ne a rendes edényekkel főzőcskézzen – az apjával rögtön el is kezdték összeszerelni, ami a valóságban annyit jelentett, hogy az este további részében apa a szerelési útmutatót tanulmányozta buzgón, a fia meg egymás után lépett meg a különböző csavarhúzókkal, kalapácsokkal és fogókkal, én meg kergettem fel-alá a lakásban és próbáltam úgy elvenni tőle a szerszámokat, hogy lehetőleg ne vegye észre – nehogy véletlen hasra essen és kiszúrja valamelyikkel a szemét.
Mire a konyha elkészült, a tulajdonosa már olyan fáradt volt, hogy lépni is alig bírt – de mint a legjobb színdarabokban, itt sem maradhatott el a katarzis: az estét azzal zártuk, hogy a gyerek felszakította a szája feletti részt, mert ráesett a kiskonyha kinyitott sütőajtajára. Nagyon megijedtem, mert eléggé vérzett a seb és mélyen kettévált a hús is, úgyhogy szívem szerint rögtön indultam volna vele az ügyeletre, hogy összevarrják. A férjem viszont lebeszélt, mert a kisgyerekeknél úgyis gyorsan gyógyulnak az ilyenek. Végül neki lett igaza, a sebet lefertőtlenítettük, én háromszor tettem rá sebtapaszt, amit a gyerek konzekvensen háromszor szedett le, és mostanra alig látszik valami a sebhelyből.
Miután lefektettük a sebesültet, a férjem kisütötte a rántott halat, én elővettem a krumplisalátát, ő behűtötte a fehérbort, én elővettem a desszertet, aztán szépen megvacsoráztunk kettesben, míg a Kicsi édesdeden aludt mellettünk, és utána sokáig beszélgettünk a gyerekkorunkról, és azokról a régi jó karácsonyokról.
shadow
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
