Négyévesen a kisfiam azt kérdezte a temetőben, hogy mikor kel már fel a Nagyi. Ötévesen dührohamot kapott, amikor nem találta a játékát ott, ahol a Nagyi mindig tartotta neki, és követelte, hogy a Nagyi azonnal jöjjön és segítsen megkeresni. Hatévesen pedig közölte, hogy szerinte a Nagyi most egy kiscica lett, mert látta álmában. És én minden alkalommal elbizonytalanodtam: ez most normális? Jól kezelem? Egyáltalán érti, mi az a halál?

Ma már tudom, hogy mindhárom reakció teljesen életkorának megfelelő volt. De akkor nagyon egyedül éreztem magam a kérdéseimmel. Ezért most összegyűjtöttem, amit szülőként tudnunk kell a gyerekek gyászáról és halál-felfogásáról.

Mit ért a gyerek?

  • 2-3 évesen: A halál számukra átmeneti, mint az alvás. Ezért kérdezik, hogy "mikor kel fel?", "mikor jön vissza?". Teljesen normális.
  • 4-5 évesen: Már értik, hogy a halál végleges, de még nem hiszik, hogy velük vagy a számukra fontos emberekkel is megtörténhet. Mágikus gondolkodás jellemzi őket - például hogy egy kívánságtól visszajöhet valaki.
  • 6-7 évesen: Kezdik érteni a visszafordíthatatlanságot, de még mindig sok a mágikus elem (újjászületés más formában, angyal lesz belőle, stb.)
  • 8-9 évesen: Egyre realisztikusabb a halál-képük, de még mindig sok a kérdés és félelem

Mik a normális reakciók?

  • Hirtelen düh, agresszió (igen, ez is a gyász része!)
  • Látszólagos közöny (sokszor védekezés)
  • Alvászavarok, éjszakai felriadás
  • Korábbi viselkedésformákhoz való visszatérés (például újra bepisilés)
  • Fokozott ragaszkodás az élő szülőhöz
  • Játékban megjelenő halál-témák
  • Ismétlődő kérdések (akár százszor is ugyanaz)

Mikor kell aggódni?

  • Ha teljesen bezárkózik, nem kommunikál
  • Ha több hónap után is súlyos alvászavarai vannak
  • Ha jelentősen romlik az iskolai teljesítménye
  • Ha önmagára veszélyes gondolatai vannak
  • Ha testi tünetei jelentkeznek (folyamatos hasfájás, fejfájás)
  • Ha képtelen visszatérni a normál napi rutinhoz

Mit tehetünk szülőként?

  1. IGEN:
  • Hagyjuk kérdezni, akárhányszor
  • Életkorának megfelelően válaszoljunk
  • Engedjük, hogy a maga módján emlékezzen (rajz, játék, történetek)
  • Mutassuk meg a saját érzéseinket is
  • Tartsunk egyszerű rituálékat (gyertyagyújtás, közös emlékezés)
  1. NEM:
  • Ne használjunk félrevezető szavakat ("elaludt", "elutazott")
  • Ne erőltessük a temetőlátogatást, ha nem akar jönni
  • Ne titkoljuk el a saját szomorúságunkat
  • Ne várjunk azonnali "megértést"
  • Ne sürgessük a gyász folyamatát

A legfontosabb, amit szülőként megtanultam: nincs két egyforma gyász. Van, aki sír, van, aki dühöng, van, aki játszik, és van, aki látszólag tudomást sem vesz az egészről - mind normális. Az egyetlen, amit tehetünk: ott lenni, biztonságot adni, és hagyni, hogy a maga tempójában és módján dolgozza fel a történteket.

A kisfiam most nyolcéves. A múltkor azt mondta: "Anya, szerinted a Nagyi büszke lenne rám, hogy már tudok biciklizni?" Igen, mondtam. És közben rájöttem: ez is a feldolgozás része. Már nem várja, hogy felkeljen. Már nem hiszi, hogy cicává változott. De megtalálta a módját, hogy helyet találjon neki az életében - mint egy láthatatlan szurkolót, aki valahol ott fent örül a sikereinek.

És ez talán a legnagyobb ajándék: látni, ahogy a gyerek nem "túllép" a veszteségen, hanem megtanulja beépíteni az életébe. A maga tempójában, a maga módján.

Psycho