Ma írják-írták a központi írásbeli felvételit a középiskolába készülők. Négyosztályosba (ami sokszor öt valójában), hatosztályosba, vagy akár nyolcosztályosba.
A „nagyok”, a tizennégy évesek már talán megértik, a kisebbek kevésbé: bár valamennyire mér valamiféle tudást, kompetenciát, vagy problémamegoldó képességet (sőt, egy ilyen típusú, időre megoldandó feladathoz szükséges egyéb készségeket), valójában a felvételi feladatsor egyetlen célja egy pillanatfelvétel, amelynek segítségével egyfajta rangsor alakítható ki, figyelembe véve néhány más adatot is - korábbi bizonyítványok, versenyeredmények és hasonlók.
A kiértékelések napjaiban szokták elönteni a netet azok a panaszok, miszerint a felvételi megterhelő, igazságtalan, lelki nyomást tesz a gyerekekre – ami nyilván valamennyire igaz, de egyelőre ez az iskolarendszer nem fogadja el az addigi képességek és tudás figyelembe NEM vételével történő sorsolásos módszereket - és az az érzésem, a szülők se fogadnák el. Más eszköz meg aligha lenne a mostani felvételihez hasonló mellett, amivel eldönthető, hogy mondjuk hatvan helyre pályázó százharminc jelentkezőből ugyan melyiket vegyék már fel.
Lehet valakinek rossz napja, véthet hibát egyszerű figyelmetlenségből (a saját fiamat ezért nem hívták be számos helyre szóbelizni), lehet idegességből rontani, már elkészült jó megoldást teljesen elfuseráltra javítani az utolsó pillanatban. A betegséget nem sorolom ide, pótfelvételi nap mindig van a betegek számára, érdemes élni vele, a másik gyerekem még két versenyzővel együtt írta a hivatalos dátum utáni héten a felvételit, mert addigra sikerült kikászálódni az influenzából.
Mindenki számára drukkos ez a nap, aki ma felvételizik – sokaknak talán az ez első igazi „tétre menő” megmérettetés. Mindenkinek drukkolunk, hogy sikerüljön bejutni oda, ahol valóban jól érzi magát – ami nem feltétlenül azonos a most „legjobbnak” vagy „legkívánatosabbnak” látott intézménnyel. Sikerüljön úgy a felvételi, hogy az utána következő nyolc-hat-négy akárhány év legyen jó! A pontok mögött néha nem mindig az van, amit gondolnánk. (Mi szülők meg ne izguljuk túl még talán a gyereket is – tapasztalatból tudom, hogy sokan hajlamosak vagyunk rá. )
Vakmacska
