Komolyan gyengélkedtél az utóbbi időben. Napról napra jobban. Tegnap délután érkezett a hír, hogy elfáradtál, már csak a szemed beszélt, már csak a kezeden keresztül lehetett érezni benned az életet. Aznap este, éjjel végig veled voltam, nem számított a 400 kilométer, ami elválasztott, nem számított a helyszín.
Téged láttalak, láttam a szemed, láttam, ahogy rám nézel, melegen, barnán, olyan gyengédséggel, ahogy arra csak te voltál képes. Láttam a szeretetet, láttam, amit mondani akartál vele, és csak az tette elviselhetővé, hogy nem tudok veled lenni azokban az órákban, hogy semmi nem volt, amit el tudtam volna mondani, amit még ne mondtam volna, és hogy tudom, hogy láttad, amit én láttam, érezted, hogy aznap este fogtam a kezed, éreztem a melegét. Így fogtad sok-sok évvel ezelőtt is, amikor gyerekek voltunk.
Azokban az órákban újra gyerek voltam, ültünk nálad, meleg volt, ropogott a barátságos tűz a gyönyörű cserépkályhádban. Te meséltél, énekeltünk, én ezerszer kértem a Házasodik a tücsök dalocskát, és te fáradhatatlanul énekelted nagy boldogságomra. Álmomban a konyhádban voltunk, mind, az aprónép, betegen, te ápoltál minket, ágyba parancsoltál, borogattad a homlokunk, és tökéletesen boldoggá tettél minket az öleléseiddel, hangoddal, törődéseddel. Láttam, ahogy a pára csorog le a konyhaajtóról, tél van, te főzöl, a kedvünkre, tésztát gyúrsz, és derelyét főzöl. Már nem fogom érezni az ízét a számban, édes-karamelles szatmári szilvalekvár, az öreg szilvafa terméséből főzted fáradalmas munkával, és mindig tökéletes lett. A hájas tészta, a dobos tortád... ki süti a szívét, lelkét ezután bele? Tudom, hogy érezted az utolsó órákban is, hogy mennyire elmondhatatlanul boldogok voltunk miattad, és mennyire boldogok voltunk veled!
Reggel telefonáltak, hajnalban elmentél. Békésen, kisimultan elaludtál. Tudtam, hisz este láttam a szemedben, búcsúztál. Elfáradtál, már csak korlát volt a tested, ennél te jóval több voltál, mindig szeretted magad irányítani a dolgokat, karakánul, sosem fáradtál, nem hagytad el magad. Most sem, inkább elindultál, már béke van benned, boldogság vesz körül, és szeretet. Veled van drága gyermeked, szeretett társad, és szüleid, a mi meg nem született angyalkánk. Azt hiszem, drága, ha egyszer nekem is itt az időm, békében tudom itt hagyni a világot, micsoda társaságom lesz nálatok!
Nézem az arcom a tükör előtt, határozottan látlak magamban. El kéne indulni a gyerekekért az oviba, látom dagadt, karikás szemeim, észreveszem, hogy foltos lett a blúzom. Érdektelenül vállat vonok, de hallom a hangod: Minakó, tudod, kicsim, nem a foltozott ruha a szégyen, hanem a koszos és szakadt.
Elszégyellem magam, hisz te mindig tip-top voltál, nem lehetett slamposan látni otthon sem. Azóta is itt vagy velem, hallom nevetésed, érzem erőd, látom nevető szemed, szép arcod, látlak fiatalként, látlak boldogként, látom, ahogy szeretsz, bánkódsz, aggódsz, látom, ahogy te vagy a minden, és ott vagy mindenben. Te vagy a szél, a falevél, a köd, az eső, a napfény, te vagy én.
Ma láttam gyönyörű , kis apró virágú növényeket. Tudom, hogy mennyire imádtad őket, és ők is téged, csak úgy mosolyogtak nálad. Még a nyáron is vittem neked egy szál kórót, hogy szegénykém az utolsókat rúgja, de te megmentetted, csodaszépen kihajtott. Pár nap múlva búcsúzunk testedtől, ha legközelebb megyünk hozzád, ültetek nektek pár darabot, meglátod, milyen gyönyörű lesz!
Most megint ülünk a cserépkályhánál és mesélsz. A régi időkről, a gyerekkorodról, Istenem, mennyi mindent akartam még kérdezni tőled, mennyi minden történetet akartam hallani! Mennyire szerettelek hallgatni! Feléd fordulok, és megölellek ropogtatósan, nézem a szemed, könnyezel. Tudom, drága, vigyázok rájuk, nagyon szeretünk téged, tudom-tudom, ne beszélj, minden mozdulatoddal boldoggá tettél minket, és csak remélni tudom hogy mi is viszont. Nem tudok most beszélni, drága, nem tudok mit mondani, csak nézlek, érezlek, szeretlek! Hiányzol, nyugodj békében, és köszönök minden percet!
Minakó
