Ha természetes úton szültem volna, nem lehetne többé gyerekem

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de úgy érzem, angyalok igenis léteznek, akik figyelnek minket és vigyáznak ránk. Férjemmel négy éve házasodtunk össze, soha nem volt kérdés, hogy ha elérkezik az idő, gyermeket is szeretnénk. Frissen kikerülve a főiskoláról, elkezdett mesterképzéssel azonban inkább az álláskeresés volt a fontosabb, hiszen gyereket a nagyvilágba egy fizetéssel elég merész dolog vállalni. Az esküvő után abbahagytam a fogamzásgátlót nőgyógyászom javaslatára, hiszen meg nem határozható pecsételő vérzésem volt egész hónapban és nagyon fájdalmas menstruációm a gyógyszer mellett is. Többször kértem, hogy teszteljen le endometriózisra, mivel a nővéremet is azzal műtötte, de véleménye az enyémtől különbözött. Két éve kezelt mindenféle hormonokkal, mire a hasam már nem csak menstruációkor fájt. Szerencsére egy időpontkérésemre azt válaszolta – a legnagyobb fájdalmaim közepette –, hogy csak három hét múlva van időpontja. Gyors körtelefon és orvost váltottam. Városunkban elég neves orvos, de nem ez volt a döntő, rokonságban van egészségügyi dolgozó, aki őt ajánlotta, főleg úgy, hogy akkor már elhatároztuk, hogy eljött az idő, jöhet a baba.

Első vizsgálat, az ultrahangra még sor sem került, közölte, hogy endometriózis és a petefészkeim leálltak, ultrahang után kiderült, hogy a petevezetékeim is elzáródtak. Rá egy hónapra már a műtőben voltam, rá két hétre már a meddőségi szakrendelésen vártam nővéremmel, anyukámmal és keresztlányommal - mint anno a nővéremmel, csak kiegészülve a lányával - a havi injekciókat. Fél éves panaszmentes kezelés után megtörtént a petevezeték-átjárhatósági vizsgálat is. Szinte sejtettem az eredményt, mégis összetörve jöttem ki a rendelőből, nővérem és férjem persze próbált vigasztalni, de van olyan érzés, amit nyugtató szavakkal nem lehet elhessegetni. Természetes úton nem lehet gyerekem, ezt feldolgozni nem könnyű. A rokonunk rögtön a szárnyai alá vett és még aznap megvoltak a beutalók a különböző vizsgálatokra, amik a lombikhoz kellenek, rá három hétre már minden eredmény a kezünkben volt, férjemet is megvizsgálták, nála minden rendben volt, szerencsére. A bűntudat mardosta, hogy ő egészséges, nekem meg mit kell átélnem, együtt szenvedtünk lelkileg és egymást támogattuk, próbáltuk együtt leküzdeni az akadályt, amit a sors gördített elénk.

Április végén Győrbe mentünk a lombik-program érdekében, mivel ahogy tudtuk, nekik vannak a legjobb eredményeik. Lett volna közelebb is, de 37 és 45 százalék esély nem ugyanaz, így Győr mellett döntöttünk és utaztunk. Nagyon kedvesek voltak, támogató szavakat hallottunk, az ultrahangon a doktor pedig tüszőket is látott, ami azért jó eredmény, mert márciusban járt le a féléves endometriózis kezelésem, és ilyenkor még nem általános, hogy érőben lévő tüszőt találjanak, nemhogy még kettőt is. Az orvos szintén megerősítette a vezetékek elzáródását, így csak a lombik maradt. A kirándulásunk eredménye az lett, hogy ha megjön a menstruációm, telefonon kérjek időpontot a 20. napra ultrahangra.

Eltelt egy hónap, éltük világunk, vártuk a vérzést, hogy végre elinduljon a program és végre sínen legyenek a dolgaink. Csendesen telt el a május, majd pecsételő vérzés jelentkezett, kb. kétnapos. Telefon a rokonnak, telefon Győrnek, a válasz, bármennyi vérem is van, nem számít, vérzésnek minősül, úgyhogy megkaptam az időpontot a 20. napra. De volt egy meg nem határozható érzésem, ami nem hagyott nyugodni. Vettem egy tesztet, de negatív lett. Soha nem volt még ilyen nehéz 20 napunk, idegesség, izgatottság, várakozás, majd utaztunk. 

Első nap a férjemet, második nap engem vizsgáltak. Ahogy a sorunkra vártunk a többi pár között, a váróban elmeséltem az előző napi álmom a férjemnek, hogy az aznapi ultrahangon kérdezte tőlem a doki, hogy miért is vagyunk itt. Én magyaráztam, hogy hát most kezdjük a programot, miért is kérdi? A válasza pedig azt volt, hogy hát nem kellene itt lennünk, hiszen terhes vagyok. Örömálom volt ez, és ugyan babonás vagyok, muszáj volt elmondjam. És ekkor rám került a sor. Mit ne mondjak, a babonáknak lőttek, mert az álmom egy az egyben valóra vált, pont úgy, ahogy öt perccel előbb a férjemnek meséltem. Hathetes terhes voltam körülbelül, és hogy hogyan – természetesen tudom, hogy hogyan – de hogy hogy lehetséges ez, még a doki sem értette. Hiszen magától kiduguló petevezetékeket minden kezelés nélkül, hát nem semmi, az biztos. Egy olyan klinikán örömujjongani, ahol szomorú, reménykedő és néhol már-már hitevesztett párok ülnek, nem szép és nem illő dolog, úgyhogy az ünneplés az udvaron történt meg, könnyek között. Mivel menstruációm nem volt, nem tudták kiszámolni a pontos korát. A pecsételő vérzés, amit észleltem a beágyazódási vérzés volt. A kora így UH szerint lett megállapítva, így jártam gondozásra is és készültem a szülésre.

Ez után három hét boldogság várt ránk, mikor egy külföldi kirándulás alkalmával vérezni nem kezdtem. Mit ne mondjak, egy idegen országban, ahol alig találsz embert, aki tud angolul, megtalálni a kórházat, nem egyszerű, de végül sikerült. Egyórás várakozás után bekerültem a rendelőbe, az orvos megvizsgált, minden rendben, élő magzat, jól érzi magát, valószínűleg az utazás és a légnyomás-változás lehetett a vérzés oka, ugyanis elég hosszú autóút volt mögöttünk, arról nem is beszélve, hogy a hegyek között voltunk. Még a héten meglátogattuk a saját orvosunkat, és hétvégén az ambulanciát is, szintén vérzés miatt, így extra magnéziumot kaptam. Ezt követően tényleg eseménytelen 7 hónap várt ránk.

Azonban a 35. héten fájásaim jelentkeztek. Nem volt rendszeres időközönként, de egész napos volt. A javallat: fekvés, házimunka kerülése, sok folyadék és annál is több fekvés. Hát igen, elég aktív kismama voltam, ezt aláírom, de jól éreztem magam eddig. Így nem volt mit tenni, a kisfiamnak bent kellett maradnia, így pihentem.

Elértük a 37. hetet, nem kell mondanom: NST, védőnő, nőgyógyász. Egész hetes programok és minden napnak örültünk, hogy még egyben vagyok. 37+4 naposan védőnőnél kezdtem a napot, majd a nőgyógyászomnál fejeztem be. Mindketten kérdezték, hogy vagyok, és a pici hogy van. Én lelkesen mondtam, hogy jól vagyunk, bár szerintem nemsokára szülök. Vizsgálat után csak legyintettek, hogy itt ugyan még nem lesz szülés, jele nincs, a baba jól van, nem látszik semmi. Másnap NST-re mentem, minden rendben volt, de elfáradtam, gondolom, ez teljesen normális. Azonban egész nap fájt a hasam. A nővérem aznap nálunk volt, a férjem hamarabb hazajött, így nem voltam egyedül. A fájások fekvés és magnézium hatására sem múltak, majd estére egyre rendszeresebbek lettek, persze nem percre pontosak. Telefon a szülésznőnek, de megnyugtatott, hogy ezek csak jóslók, hiszen rendszert ebben ő nem lát. Egy óra múlva már 15, rá félórára már 6 percesek voltak, akkor mondtam, hogy hát ez korántsem jósló, irány a kórház, a szülésznő úgyis dolgozik. És milyen jól tettük!

Riasztotta a szintén kórházban lévő orvosom, aki megállapította, hogy 4 cm-re kitágultam. Mivel az endometriózis miatt kaptam lehetőséget választani a terhességem közepén, hogy természetes úton vagy császárral szülök, én a császárt választottam, mivel így szét tud nézni a doki odabent, és amit az előző műtét során esetleg nem vett észre, azt most meg tudja műteni. (Nos ezért a döntésemért kaptam én hideget, meleget, főleg a szülésfelkészítő tanfolyamon.) A sors fintora, hogy a döntésem után néha visszakoztam volna, de ott az előkészítésen már nem volt döntési lehetőségem, sürgősségi császár, a baba feje nem illeszkedett be, az állát látja a doki. Egy óra múlva már a műtőben voltam. 

Egész kellemes élményeim voltak egy darabig, míg el nem jutottak a méhemig, és meg nem hallottam az orvosom hangját: „Nos, akkor most várjunk egy kicsit, gondolkodnom kell, mit és hogyan csináljunk”,  és meg nem láttam a szülésznőm tágra nyílt szemeit. Majd folytatta, a bal petefészkem ránőtt a méhem elejére, így vízszintes vágás kizárva, a méhem egy endometriózis góc miatt összenőtt a húgyhólyagommal, és végül, ami miatt mindenki döbbenten állt felettem, a méhem tengelyénél fogva meg volt csavarodva, kisfiam csak a felében nőtt. Hogy mióta, nem tudni. Egy ultrahang és egy orvos sem látta soha. Megszülni talán meg tudtam volna, de akkor gyerekem többé nem lehetne. Egy órát voltam bent és szerencsém volt, hogy egy tapasztalt orvosom van, mivel mindent helyre tett, megmentette minden szervem. A kisfiam felsírt, láttam kis lila testét, éreztem bőre puhaságát, majd elvitték apához mosakodni és készülődni. A kérdésemre, hogy milyen lett az APGAR-ja, a szülésznő csak annyit mondott: „Maximalista a kisfiad, nincs semmi gond, és mindene megvan és a helyén van.” Sírtam örömömben, már nem is érdekelt, hogy velem mi lesz, hogy még nyitva vagyok és a gonosz endometriózis utolsó nyomait szedik ki belőlem. Látni akartam őt, újra.

Az őrzőben találkoztam vele, majd jött az orvosom is. Kérdően néztünk rá a családdal, hogy mi is történt. Elmesélte, hogy micsoda helyzetbe hoztam, hogy ilyet még nem láttak a kollégák, de mindent el kell kezdeni egyszer, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ő bent volt és nem egy helyettese kezeiben voltam. Van azonban egy rossz híre, a következő baba már csak császáros lehet. Elmosolyodtam, ez rossz hír? Ugyan. Még lehet babám, és az én kis tündérkém itt pihen a karomban. 

Sokat gondolkodtam a kórházban arról, hogy mi is történhetett volna. Ha nem indul meg a szülés, ha nem az orvosom van bent vagy betegsége miatt nem tudott volna bejönni. Angyalok vigyáztak ránk, angyalok adták nekem a semmiből őt és angyalok voltak azok, akik végig velünk voltak és nem hagyták, hogy baja legyen, egészségesen születhessen meg. Lehet ezt hívni szerencsének, természetes regenerálódásnak és a szervezet természetes működésének, már ami a szülés megindulását illeti. Azonban én úgy érzem, hogy ennyi véletlen, ennyi csoda és ilyen mértékű segítség és vigyázó szemek nélkül nem lehetett volna. Minden gyermek megfoganása és megszületése egy csoda és egyúttal véletlen is. Nevezhetnek bárminek, és mondhatják azt, hogy a hormonok tisztítottak meg és a természet rendje szerint indult meg a szülés, de én hiszek benne, hogy csodák léteznek és ez a csoda most ott fekszik jóllakottan a kiságyában és valami nagyon szépet álmodik éppen.

Böngyi

Még több történetet olvasnál császármetszésről és hüvelyi szülésről? A Szüléstörténet.hu oldalon több százat gyűjtöttünk össze.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?