Egy nemrég nyilvánosságot kapott javaslat szerint a nyugdíjrendszer erőteljesen jutalmazná azokat, akik legalább három gyermeket nevelnek. Nemcsak jutalom, de büntetés is szerepel a Népszava által nyilvánosságra hozott tervezetfélében, amely a mai 100 egységnek tekintett nyugdíjat két gyermek esetében változatlanul hagyná, három, négy és több esetén megemelné, a gyermektelenek és egygyermekesek azonban kevesebbet kapnának, mint amennyire a mostani jogszabályok szerint lennének jogosultak.

A tervezetet jegyző Botos József és Botos Katalin szerint főleg a kényelemszeretet, és a házasság intézményének válsága okozza, hogy ennyire kevés gyermek születik, bár megemlítik azt is, a meddőség most már járvány méretűre nőtt egyes korosztályok esetében. A javaslat szerint a ma 45 éven aluliakra vonatkozna a rendszer – még szép, hogy az ötveneseket nem akarják szülésre biztatni.

Alappontszám, átlagkeresetnél: 14,4 - 114 ezer Ft/hó

Gyerektelenség: mínusz 5,5 pont - 70,7 ezer Ft/hó

Egy gyerek: mínusz 3,7pont - 85 ezer Ft/hó

Két gyerek: nulla pont - 114 ezer Ft/hó

Három gyerek: plusz 2,2 pont - 131,8 ezer Ft/hó

Négy gyerek: plusz 3,5 pont - 142,3 ezer Ft/hó

* 2010-ES ADATOK ALAPJÁN

A megkérdezett nyugdíjszakértők brutálisnak tartják az elgondolást, bár a gyermekek után több ország nyugdíjrendszere is ad egyfajta többletjuttatást a nyugdíjban, ilyen durva különbségekről sehol nem esik szó. Azon túl, hogy egy ilyen gondolatmenet alapjaiban verné szét a részben ma még kereset-és befizetés-arányos társadalombiztosítási rendszert, komoly etikai problémákat is felvet.

Nyugdíjrendszerek híján az emberek régen is kizárólag saját utódaikra szorultak: Indiában nem lehetett széles tömegeket a fogamzásgátlásra rábeszélni, hiszen a gyermek volt az időskori túlélés szinte egyetlen biztosítéka, tehát ezeknek a gyerekeknek akár a nyomorba is meg kellett születniük, hátha ők lesznek majd az öregek eltartói, minél több a gyerek, annál nagyobb az esély, hogy valamelyik majd képes lesz rá.

A modern társadalombiztosítás szétporlasztotta az egyéni kockázatokat, a fogamzásgátlás pedig eszközt adott a kezünkbe, hogy immár felelősen dönthessük el, mi magunk akarunk-e gyermeket. Bármilyen társadalmi berendezkedés és bármilyen társadalmi és állami támogatás ellenére azt a gyermeket – egyet, kettőt vagy ötöt – nekünk kell felnevelnünk, az anyagiakon túl képesnek kell lennünk a megfelelő odafigyelésre, türelemre, empátiára. Van, aki egyet tud felelősséggel vállalni, van, aki ötöt, és bizony van, aki olyan, hogy mindenkinek jobb, ha nem vállal egyet sem. És bizony tömegével adódnak olyanok is, akik bármire hajlandóak, hogy gyermekük szülessen – mégsem lesz. Mondhatom, szép hab lenne a tortán ezek után még időskori szegénységgel és megvetéssel is büntetni őket. És mi lenne a sorsa a „muszájgyerekeknek” akik általában csak addig fontosak a döntéshozónak, amíg meg nem születtek?

Tény és való, aki most sok gyereket vállal, az a mai szabályok szerint nem számíthat túl sok nyugdíjra, mivel a nyugdíjrendszerek egyáltalán nem értékelik a nem fizetett munkát, márpedig Magyarországon egy sokgyerekes nő nehezen boldogul egy olyan munkaerőpiacon, amelynek ideális munkavállalója egy olyan férfi, akit teljes mértékben kiszolgálnak otthon, így szinte a végtelenségig terhelhető a munkahelyén. Ma ezekre a sokgyerekes nőkre vár időskori elszegényedés, főleg ha életük párja viszonylag fiatalon végképp összeomlik a terhelés alatt, ami az ekkora család eltartásával általában jár. Ezt nem ártana valamiképpen kompenzálni, akár az efféle nem fizetett munka nagyobb elismerésével (ma korlátozottan, de legalább szolgálati időnek számít a gyes, gyed, bár tudjuk, mekkora összeggel...), akár azzal, hogy még aktív éveikben kapnak valamiféle lehetőséget, hogy fizetett munkával járulhassanak hozzá jövőbeni saját nyugdíjukhoz. De kötelezővé tenni a három gyereket, csak hogy az illető ne haljon éhen idős korában – a mostani világtrendek ismeretében abszurd.

Külön poszt témája lehet majd az az általam nemrég olvasott anyag, amely mindennemű erőteljes állami beavatkozást a nagy demográfiai trendekbe lényegében hiábavaló szélmalomharcnak ír le, amelynek a „mellékhatásai” is súlyosak lehetnek, akár a hirtelen népességrobbanásnak, akár a kierőszakolt, szigorú születésszabályozásnak, az elért „eredmények” pedig az elemzés szerint időlegesek és mérsékeltek. Szívesen olvasnék kutatást többek közt arról is, hogy az „OTP-kölcsön” és a „szocpol”-gyerekek közül hányan és hány éves korukban lettek elvált szülők gyerekei, hiszen megszületésük fő oka, mondjuk ki kereken, a lakásszerzés volt, vagy hányan döntöttek a szülés mellett az ötvenes évek gyermektelenségi adója hatására, és mi lett gyermekeik sorsa. A végtelen növekedés fétisét hajszolva pedig lesz még bajunk a véges erőforrásokkal rendelkező bolygón.

Az pedig, hogy valakinek mennyire legbelsőbb meggyőződése, hogy legyen-e gyermeke avagy nem és miféle áron, idéznék egy régi történetet. Figyelmeztetésképp azoknak, akik úgy gondolják, a gyermekvállalás elsősorban közügy, és akár agresszív módon is bele kell szólni az egyéni döntésekbe.

A nemzetközi hírű orvosprofesszor őszintén dühös volt. „Mégis, mit képzel, az életéről van szó, ilyen hassal amúgy sem lehet szülni” – ordította a  kórteremben fekvő fiatal nőnek, aki kereken kijelentette, nem vállalja az életmentőnek szánt röntgen-besugárzást, mivel az nagy valószínűséggel meddőséget okoz. A professzor állítólag úgy megsértődött, hogy kiviharzott a szobából, épp hogy csak ki nem hajította az öntudatos pácienst, aki a világháború és az orosz katonák erőszakoskodása ellenére is élni és szülni akart. Élni és szülni egy tífusz, egy becsődölt házasság és az 1945 után romba dőlt Magyarország körülményei ellenére. A fiatalasszony magas kort ért meg, köztiszteletben álló orvos-író-pszichológusként távozott az élők sorából, gyermeke azonban – minden elszántsága ellenére – egyik házasságából sem született.

Az orvosprofesszort úgy hívták, Dr. Haynal Imre, a halál árnyékában is tiltakozó pácienst pedig úgy: Polcz Alaine. Azt hiszem, valahol mindkettőnek igaza volt.

Vakmacska

Forrás: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=551833

Polcz Alaine: Asszony a fronton