Ha nem hagysz aludni, hamar kajára foglak!

Az öcsém végül hétfő délutánig maradt nálunk. Addigra többé-kevésbé kikúráltam a már jól bevált Algopyrin – C vitamin – forró tea kombóval, hogy legalább nagyjából egészségesen tudjam feltenni a Budapestre tartó buszra.

Szegény teljesen maga alatt volt, hogy egész évben nem volt beteg, erre pont akkor robban le, amikor nálunk van látogatóban. A legjobban nem is a saját állapota zavarta, hanem attól tartott, hogy biztosan minket is megfertőzött és miatta fogunk mind lebetegedni. Mondtam is neki, hogy ezen ne problémázzon, ha így lesz, majd túró rudiba fojtjuk a bánatunkat.

Szerencsére egy teljes hét elteltével úgy tűnik, hogy alaptalan volt az aggodalma, én továbbra is tünetmentes vagyok, a lányok lassacskán gyógyultnak minősíthetőek, az apjuk pedig így is – úgy is a tesómmal nagyjából egyszerre lett beteg, szóval az valószínűleg az ő bacijaitól függetlenül történt.

A férjem sajnos nem érezte túl jól magát még vasárnap este sem, így aztán arra jutott, hogy itthon marad pár napra, amíg össze nem szedi magát annyira, hogy tudjon érdemleges munkát végezni. Szerdán már dolgozott home office-ból, de – a nátha ellenére – nagyon klassz volt, hogy a keddet kettesben (Jankával hármasban) tudtuk együtt tölteni.

Az égegyadta világon semmit nem csináltunk a kötelezőkön kívül, ebédet is rendeltünk, így végre jutott időnk az ezer éve tervezett Gyűrűk Ura maratonra is. Annyira jó volt a rohanós, csak reggel-este futtában találkozós hétköznapok után végre egy kis időt együtt tölteni és a kanapén összekucorodni, miközben filmezünk – még úgy is, hogy arra nyilván nem jutott időnk, hogy az összes részt megnézzük. Csak a Nagyot hiányoltuk a tökéletes harmóniához.

Keddenként és csütörtökönként neki ugye tornafoglalkozása van az oviban, amit annyira nagyon szeret, hogy esélytelen, hogy lemaradjon róla, már napokkal előtte számolja, hogy hányat kell még aludni a következő sport óráig.

Az aznapi szakkör egy kicsit elhúzódott, nem tudtunk időben hazaindulni az oviból, így számítottam rá, hogy a délutáni csúcsidőt már nem lesz lehetőségünk elkerülni, de még így is meglepett, hogy mekkora dugóban találtuk magunkat. Az esős, nyálkás idő miatt két baleset is volt a szokásos útvonalunkon, így majdnem két teljes óra(!) telt el mire végre hazaértünk.

Iszonyatos mákunk volt, hogy Janka a táv felénél elaludt, így őt legalább nem zavarta a várakozás, de a Nagy meg persze én is rohadtul untuk a banánt, azt hittem, hogy kirügyeztük mire végre kiszállunk az autóból. Eleinte énekeltünk, mondókáztunk, hogy gyorsabban teljen az idő, de hamar elvesztette a kedvét, utána már csak az tartotta benne a lelket, hogy ő nyerjen a frissiben kitalált „ki lát meg hamarabb x színű esernyőt?” játékban.

Mindig szemérmetlenül dicsérem a Nagy viselkedését, de a héten sajnos eléggé elszaladt vele a ló. Nem tudom, hogy az oviban vagy hol tette magáévá ezt a stílust, de újabban valami irgalmatlan hangnemben próbál parancsolgatni mindenkinek.  Eléggé felhúztam a szemöldököm, amikor először meghallottam, hogy milyen ordenáré módon igazít ki engem vagy az apját, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogy ő elképzelte.

Nálunk erre abszolút zéró tolerancia van, nem tűri egyikünk sem, hogy bárki is ilyen módon beszéljen velünk, mi sem beszélünk így senkivel, a hároméves meg aztán pláne ne engedjen meg magának efféle hangnemet. Nagyon hamar gátat szabtunk ennek, elég volt pár alkalommal büntetésbe ültetni és további súlyos következményeket kilátásba helyezni, hogy abbahagyja – nagyon remélem, hogy ennyivel sikerült véglegesen le is szoktatni róla.

Szerdára szerencsére visszatért a keringésem a keddi dugóban történő araszolás után és újra a szokásos mókuskereket tapostuk. Délután telefonált anyósom – a vezetékes telefonjukról! – hogy új SIM kártyát kapott és azóta nem tudja bekapcsolni a mobilját, meg tudnám-e nézni esetleg, lehet, hogy ő csinál valamit rosszul?

Így aztán az oviból hazafelé menet megálltunk Bakáéknál (amúgy is ott megyünk el előttük), de sajnos a telefon valóban bedobta a törölközőt, se töltésre, se semmilyen gombnyomásra nem reagált.

Elektronikai eszközöket mindig mi szoktunk mindkettőnk szüleinek intézni, mert ugyan tudnának ők is venni maguknak, de nyilván nem értenek annyira hozzá, hogy a legjobb ár-érték arányú holmikat szerezzék be.

Gyorsan meg is súgtam a lányomnak, hogy hazafelé beszaladunk a boltba és veszünk a nagyanyjának egy telefont, hogy apa még ma este át tudjon mindent menteni rá és holnap, amikor jövünk az oviba, majd beadjuk neki. A kis kotnyeles persze nem bírta magában tartani a „titkot”, jó hangosan meg is kérdezte: „Anya, ugye nem szabad Bakának elmondani, hogy veszünk neki telefont, mert meglepetés, igaz?”

Így a meglepetésből végül nem lett semmi, de legalább sikerült mindent – kevésbé titkosan – elintéznünk.

Janka éjszakai viselkedése cseppet sem változott az előző héthez képest, sőt, talán még rosszabbra fordult a helyzet. Továbbra is maximum másfél óránként felébred, emiatt az elmúlt napokban már nem is szaroztam a kisággyal, odavettem rögtön magam mellé, ahogy nyugovóra tértem.

Már a pizsamával sem bajlódom, csak bevonulok este a középkori kínzókamrába (lánykori nevén hálószobába) és félmeztelenre vetkőzöm, hogy azonnal megterítsek Jankának. Gondoltam hátha könnyebb lesz úgy, hogy megnyitom az első és egyetlen, Salty-féle all-you-can-eat önkiszolgáló büfét.

Csütörtök délelőttre voltunk hivatalosak a négy hónapos státuszra a gyerekorvoshoz, vártam, mint a Messiást, hátha mond valami okosat, hogy mit lehet ilyen nyomorult helyzetben csinálni.

Előtte persze még gyorsan beugrottunk a rendelővel szemközti gyógyszertárba, hogy felvegyem a két hónapja aznapra megrendelt rota-ampullát is. Miközben fizettem, azon gondolkodtam, hogy vajon hányan engedhetik meg maguknak, hogy megvegyék a két dózisban szükséges gyógyszert, amikor egy adag kerül belőle újabban 65 euróba. Biztos vagyok benne, hogy sajnos csak a szülők elenyésző része fizet be a kötelezőkön túli védőoltásokra.

Janka szerencsére szuperül fejlődik, minden a korának megfelelő és már 64 centiméter!

Megkapta az ilyenkor esedékes két oltást, valamint a Rotarixet is és meg kell mondjam, hogy meglepően jól viselte a dolgot, pedig már láttam rajta, hogy kezd álmosodni.

Még a második gyerekünk születése előtt lett új gyerekorvos a praxisunkban és nagyon kíváncsi voltam rá, hogy ő mit fog tanácsolni a sajátos éjszakai helyzetünkre. A korábbi doktornő nagyon megijesztett, amikor a Nagy 3-4 hónapos kora között semmit nem gyarapodott és rögtön azt javasolta, hogy kezdjünk el hozzátáplálni, hiába volt négy hónaposan súlyosabb, mint most a nagyobb súllyal született Janka.

Most másodjára az volt a tervem, hogy a baba 6 hónapos koráig kizárólag szoptatni fogok, de a gyakori ébredések elbizonytalanítottak – lehet, hogy nem elég tápláló neki a tej?

Elmondtam a dokinak a kálváriánkat a Naggyal és – miután megnézte az ő csecsemőkori státuszeredményeit is – azt mondta, hogy ne aggodalmaskodjak, mindkét gyerekem nagyon gyorsan hízott az elején és ő 6 hónapos kor alatt mindig átlagot szokott vonni az addig felszedett súlyból, emiatt nem gondolná, hogy Janka „alultáplált”.

Szerinte valószínűleg csak anyásabb, ragaszkodóbb, de ha pár hét múlva sem javul a helyzet és úgy érzem, hogy nem bírom az éjszakákat, akkor próbáljak meg neki estére valami táplálóbb bébiételt bevezetni, hátha úgy jobban alszik majd.

Pénteken a Nagyot anyósom hozta el az óvodából, már ők is és a gyerek is nagyon várták, hogy – egy teljes hónap után – megint náluk aludjon. Nem is mentünk érte, csak szombat késő délután, amikor onnan egyből a belvárosi Liszt Intézethez indultunk a helyi magyar kisebbség által szervezett Márton-napi fesztiválra.

Nem kell valami óriási eseményre gondolni, de készültek az ovisok és az iskolások is néhány rövid, citerazenével aláfestett műsorral és persze lámpásokat is kapott mindenki.

Sajnos magáról az előadásról nem tudtam jó képeket csinálni, de iszonyatosan aranyos volt a sok ki tökmag, ahogy libajelmezben énekelnek, táncolnak körbe-körbe – még a járókelők is megálltak az utcán, hogy végignézzék a produkciót.

A felnőtteknek forralt bort, a gyerekeknek forró csokit és „libakekszet” osztogattak és a hideg ellenére mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. Szerencsére Janka is elpilledt overállba bugyolálva a babakocsiban, így tényleg zavartalan és stresszmentes volt a kikapcsolódás.​

​

​A hét végére azért elfáradtam. Elgondolkodtató volt ráébredni, hogy mivel a Kicsi nem igazán szeret senki mással lenni rajtam kívül, ezért az elmúlt négy hónap alatt csak én voltam a két gyerekkel egyszerre egyedül. Szerencsére javul a helyzet ezen a téren, már nem ordít a nagyanyja vagy az apja kezében, de a szemeit ugyanúgy rajtam tartja, így igazából továbbra sincs „babamentes szabadidőm”, csak legalább nem én hurcolászom őkelmét.

Vasárnapra már elkezdtem érezni, hogy lassan jelentkeznek a kialvatlanság tünetei, mondtam is a férjemnek, hogy nagyon fáradt vagyok. Erre elkezdett okoskodni, hogy miért nem így vagy úgy csinálom, miért nem alszom napközben, amikor a baba is alszik vagy menjek nyugodtan bármikor zuhanyozni, mert az annyira gyors és jelentéktelen, hogy mindegy mikor csinálom.

Egyszerűen nem érti, hogy van, amikor annyira fáradt az ember, hogy egy sima tusolás is olimpiai mutatvány, arról nem is beszélve, hogy a baba nincs meg nélkülem, és napközben például csak úgy tudok zuhanyozni, ha odateszem a pihenőszékbe a kád végébe és onnan sasol, amíg nem végzek.

Tudom, hogy jót akar, és próbál segíteni ahogy tud, de esküszöm azt hittem, hogy lefejelem.

Az mondjuk más kérdés, hogy annak az embernek is nagyon szívesen széttörnék egy széket a hátán, aki először kimondta, hogy „aludj, amikor a baba alszik.” Mintha nekem nem az a háromszor-négyszer 20 perc lenne az összes énidőm. Pláne, hogy el sem alszom 20 perc alatt, meg enni is jó lenne valamikor, ha a lakásról már rég lemondtam és nem zavar, hogy úgy néz ki, mint egy túlzsúfolt disznóól.

Baromi idegesítő, hogy annyi mindent szeretnék csinálni, de egyszerűen fizikailag képtelen vagyok időt találni rá, így csak gyűlnek a fejemben a teendők, hogy „egyszer, majd valamikor...” odáig is eljutok.

Tudom, hogy most a baba miatt minden a háttérbe szorul, de azért teljesen természetes, hogy néha mást is szeretne csinálni az ember. Á, lesz ez még így se.

Átgondoltam a helyzetünket és arra jutottam, hogy kivárok Janka 5 hónapos koráig és ha az éjszakáink továbbra is változatlanok, akkor megfogadom a gyerekorvos tanácsát és elkezdek valamennyivel korábban hozzátáplálni.

Nem ez volt a terv, de szerencsére nincs semmi kőbe vésve, képes vagyok revidiálni az elképzeléseimet, mert abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy még két teljes hónapon át nem fogom bírni a brutális éjjeli kiképzést.

Addig nincs gond, amíg csak annyira vagyok kettyós, hogy a cipőkanalat is magammal viszem kutyát sétáltatni, de ennél fontosabb dolgokban azért szeretnék észnél lenni.

Salty