33. hét
Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, akinek apró felüdülést jelentett a pár napos lehűlés. Magát a frontot meg a viharokat teljesen jól viseltem, meg ismét bebizonyosodott, hogy a meleg miatt dagad a bokám, múlt héten semmi gondom nem volt vele akkor sem, ha egész nap talpon voltam.
Bár elég hektikusak a napjaim, mert van, amikor tök jól érzem magam és egész nap teszek-veszek, jövök-megyek és semmi bajom nincs, másik nap meg csak reggel elsétálni a bölcsődéig oda-vissza már teljesen kifáraszt, és szinte csak feküdni meg ülni van kedvem egész nap. Egyelőre ezekből a fekvős, fájós napokból van kevesebb, de most már elég jó kis keményedéseim is tudnak lenni.
A héten ellátogatott hozzánk a védőnő, hogy felmérje a terepet. Mondtam neki, hogy túl sok felmérni-való még nincs, mivel egyelőre még semmi nincs előkészítve a babának, de erre válaszolta, hogy sajnos csak most tud biztosan kijönni hozzánk, mert augusztusban szabin lesz, szeptember meg dömping lesz a környéken születendő babákból, nem tudná, hogy mikor érne ide. Meg mondta, hogy mivel úgyis ismer minket a lány révén, semmi gond nincs abból, hogy a kiságy még nincs bekészítve.
De arra is rájöttem, hogy igazából nem is vagyunk felkészületlenek. A kiságy meg a babakocsi lent vannak a tárolóban, matrac megvan, huzat megvan, kiskád megvan, pelenkázó-alátétből kell majd újat vennünk, mert elszakadt a korábbi. Ruhák lent vannak zsákokban, illetve nem bírtam megállni, egy pár nagyon aranyos darabot vettem (bodyt meg egy édes kis kardigánt, majdnem el is sírtam magam, amikor megláttam, hogy az 56-os méret valójában mekkora, és hogy hamarosan egy ilyen pici csöppség lesz megint az éltünk része). Igaz, hogy mindezeket a holmikat még át kell mosnom, vasalnom, ha kell, de talán arra még van idő.
A lányomnál ekkor még az utolsó hetemet nyomtam a munkahelyemen, és csak utána kezdtünk el bevásárolni, ilyen szempontból most előrébb vagyunk. A kiságyat szerintem úgyis csak akkor szereli össze férjem és rakja be a helyére, ha én már a kórházban leszek a picivel, szűk a lakás, feleslegesen nem kell, hogy a helyet foglalja. Ruháknál amúgy is lesz még bevásárlás, meg nagy mosás-vasalás, de inkább a nagyobbnak az óvodába készülve. Az ő ruháit már átválogattam méret szerint, így most jobban látom, hogy még milyen ruhákat kellene neki őszre venni, ezt is előre meg szeretném csinálni, hogy ne a pici születése után közvetlenül szembesüljünk vele, hogy a nagynak meg nincs meleg kardigánja és pulóvere.
Azt még továbbra se döntöttük el, hogy a kezdeti időszakban hogyan és hol aludjon a pici, mellettünk lenne jó, de hely nagyon nincs. Férjemnek egyelőre annyira nem tetszik a babaöböl, én viszont a kiságyat nem tudom elképzelni, hogy hova raknánk be. A védőnő megemlítette, hogy sokan vannak, akik az elején a babakocsi mózes részében altatják éjjel a babát maguk mellett, de ez nekem elég furának tűnik. Szóval ezen még rágódunk egy sort a szülésig, remélem sikerül valami jó megoldást kitalálnunk. Meg persze abban is reménykedem, hogy nővéréhez hasonlóan ő is jó alvó lesz, és akkor pár hónapos korában berakhatjuk éjjelre is a gyerekszobába a testvére mellé (tudom, ember tervez, meg ne a nagyobb tesóból induljak ki, de reménykedni mindig szabad…)
A lányomat viszont egy kicsit kezdi megviselni a terhességem, ennek a héten hangot is adott, amikor egyszer, lefekvéskor megkérdezte tőlem nagyon halkan: - Ugye, anyu, ha kibújik a kistesó, akkor majd újra olyan leszel, mint régen, és kergetsz engem?
A szívem szakadt meg egy kicsit, amikor kihallottam a hangjából, hogy mennyire vágyik arra, hogy újra kergessem, könnyedén felvegyem, szaladgáljak vele. Hozzá képest lomha és bálna vagyok. Ő pörög ezerrel, imád szaladni, ugrándozni, biciklizni, én viszont egyre nehezebben bírom őt követni. Sokszor kell arra kérnem, hogy lassítsunk, várjon meg, anyu nem bírja, megfájdul a hasa. Felvenni se nagyon tudom, 18 kiló, nem nagyon tudom hosszú távon megtartani és cipelni őt. Igyekszem sokszor ölembe venni, hozzábújni, mesélni és szeretgetni őt, de a kissé vad birkózásokat már kerülöm vele. Kénytelen elfogadni, hogy a játszótéren már nem bírok vele kergetőzni, futni utána, megfogni, miközben lógni szeretne valamelyik magasabb játékról. Sose hisztizett miatta, láttam rajta, hogy igyekszik nagylányként elfogadni ezt az új helyzetet, de a héten kibukott belőle, hogy szeretné, ha azért ez így nem maradna örökké. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nem fog így maradni, bár figyelmeztettem arra, hogy a kistesó megszületése után rögtön ne várjon csodát, még kelleni fog pár nap vagy pár hét, amíg teljesen rendbe jövök.
Szerencsére azért a legtöbb nap kapok segítséget magam mellé, férjem igyekszik munkaidő után besegíteni, szüleim is elég sokszor be tudnak segíteni, de ha tesóm itthon van, akkor is szinte végig velünk van, hogy a lányommal játszhasson. Nem tudom másoknál hogyan viseli a nagyobb tesó az anya terhességét, meg mivel tudnék neki segíteni, hogy még könnyebb legyen. Mellette látom igazán, hogy milyen lassú is lettem az elmúlt hetekben, és mennyire nem tudok úgy pattanni, ahogy ő is meg én is szeretném. Azzal biztatom magam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, csak tudom, hogy utána meg jön a kistesóval nehezített pálya. Dehát – csak hogy egy közhellyel zárjak – úgy szép az élet, ha zajlik!
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
